Sigmond István (1936–2014)

Elhunyt Sigmond István író

Életének 78. évében, szombaton Kolozsváron meghalt Sigmond István író, műfordító, a Helikon irodalmi folyóirat főmunkatársa, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Sigmond István 1936. július 31-én született Tordán. A kolozsvári Bolyai Egyetem jogi karán végzett 1959-ben. 1973 és 1990 között a Kolozs megyei kulturális bizottság színházi szakfelügyelője volt, közben 1980-tól 1983-ig a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeti igazgatói tisztségét töltötte be. 1990 óta a Helikon felelős titkára, majd főmunkatársa volt.
A második Forrás-nemzedék prózaírói közül abszurd, ironikus látásmódjával, művészi és etikai tartásával tűnt ki. 1969 óta megannyi novellakötete és regénye jelent meg. A legutóbbi prózakötetét, az Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! címűt 2013 végén mutatták be.
Sigmond István 1972 óta tagja volt a Romániai Írók Szövetségének, 1990 óta a Magyar Írószövetségnek, 2005 óta pedig a Magyar Művészeti Akadémiának.

Sigmond Istvánt a Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti. Temetése Kolozsváron, a Házsongárdi temetőben lesz, 2014. január 22-én, 13 órától.
Sigmond István (Torda, 1936. júl. 31. – Kolozsvár, 2014. január 18.) – próza- és drámaíró
Az irodalomtörténet hagyományosan a második Forrás-nemzedékhez sorolja az 1969-ben, a Forrás-sorozatban novellákkal debütáló Sigmond Istvánt (Árnyékot eszik a víz, Bukarest, 1969). Elsősorban prózaíróként ismert, de nem elhanyagolandóak drámai művei sem: Gyertyafénynél című egyfelvonásosát a szatmári Északi Színház stúdiószínpadán (1976) mutatták be. A Szerelemeső című regényéből készült színdarabot a kolozsvári Állami Magyar Színház játszotta Tompa Gábor rendezésében (1989), legutóbb Banyabuli című darabját vitte színre a Debreceni Csokonai Színház (2005).
A Forrás-kötethez előszót író Kántor Lajos ekkor még Sigmond novellisztikájának erkölcsi tartását és realizmusát tartja kihangsúlyozandónak. A két évvel később megjelenő regényében (Egy panaszgyűjtő panaszai, Kolozsvár, 1971) azonban már Lászlóffy Aladár két újabb, a második Forrás-nemzedék által tudatosan is felvállalt jellemzővel egészíti ki a Sigmond-próza fő ismérveit: jelesül az „elidegenedés" és az „abszurd" jegyeivel, amelyek azonban nem nélkülözik az „egészséges humort" sem. Mindeközben Lászlóffy Aladár is a Sigmond-szöveg „etikai tartásában", a „humanizmus eltorzíthatatlan normáiban" véli megtalálni azt az egyensúlyt, ami megóvhat az ember elembertelenedésétől. Első regényének parabolikus látásmódja, az antiutópia műfaja, egyben a magyar és a világirodalmon belül elfoglalt helyét is jelzik, s nem véletlen, hogy Lászlóffy Campanella utópiájához, Kafka műveihez, Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényéhez, illetve az erdélyi irodalmon belül Bálint Tibor Önkéntes rózsák Sodomában című művéhez hasonlítja Sigmond írásművészetét és irodalomszemléletét.
Mindemellett Sigmond kritikai fogadtatása az elmúlt negyven évben igen szerteágazónak mondható, az irodalomkritikusok egymásnak a legtöbb esetben ellentmondó irodalmi stílusirányzatokba helyezik prózáját. Beszélnek szentimentalizmusról (K. Jakab Antal: A felejtés művészete. Utunk, 1969/42.), szimbólum nélküli abszurdról (Lászlóffy Aladár: Az Olvasóhoz. Előszó az Egy panaszgyűjtő panaszai című regényhez, 7.), paradox- és paródiajellegről, szakralitásról (Széles Klára: Egy lenyűgöző regény Kolozsvárról. In: Szeged–Kolozsvár 1955–1992. Kortársi szemle az erdélyi irodalomról, Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1993, 148.), expresszionizmusról stb. Ezek a vélemények ugyanakkor nem elrugaszkodottak, nemcsak egy-egy szeletét jellemzik az életműnek, hanem összességében tekintve megrajzolják a sigmondi világ határait. Sigmond prózavilágának főbb ismérvei ugyanis − az abszurd iránti fogékonyság, az egyre hangsúlyosabban körvonalazódó szenvedés- és megváltástörténet, a negatív utópia − lényegében változatlanok maradtak.
Az első két kötet kapcsán megfogalmazódott prózapoétikai jegyek tehát Sigmond későbbi munkáinak is meghatározó elemei lesznek, igaz, az abszurd és realista elemek keveredése után fokozatosan kiszorul regényeiből és novellisztikájából a realista, társadalombíráló szál, nyelvezete egyre metaforikusabbá válik. Az 1979-ben megjelenő Szerelemeső (Kriterion, Bukarest), majd az 1987-ben megjelenő Félrevert harangok (Kriterion, Bukarest; cenzúrázatlan változata: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990) című regényeiben az emberi kiszolgáltatottság különböző – a magánélet, illetve konkrét társadalmi-történelmi keretei közé helyezett − stádiumait villantja fel, ahol a hősöknek még vannak eszközeik a kiszolgáltatottság elleni lázadáshoz, legyen az akár egyfajta életigenlő, de a társadalom mindennapjait, szokásrendszerét megtagadó „kivonulás", akár az öngyilkosság mint a lázadás egyedüli formája.
Míg a kilencven előtti regényeiben, novellisztikájában (Valaki csenget, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971; A kútbamászó ember, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1978) a realista szál megköveteli a klasszikus narrációs elemek használatát, tehát jelen és múlt, valóság és fikció/álom/lázálom síkjai jól elkülöníthetőek egymástól, addig a kilencven utáni műveiben már az abszurd torz tükrén keresztül látjuk szereplőinek világát, a való világ körvonalai teljesen feloldódnak, múlt és jelen, álom és vízió síkjai egybemosódnak, olyannyira, hogy egymásnak létfeltételei lesznek. Ez egyaránt igaz Sigmond regényeire (Varjúszerenád, Irodalmi Jelen, Arad, 2007; Angyalfalva, Irodalmi Jelen, Arad, 2008) és novellisztikájára.
A kilencvenes évek egyben a magyarországi közönség előtti bemutatkozást is jelentik Sigmond számára, egymás után jelennek meg válogatott és új novelláskötetei magyarországi könyvkiadóknál (Félrevert harangok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990; Gyászhuszárüvöltés, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1996; Minden nap halottak napja van, Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 1998; És markukba röhögnek az égiek, Kortárs Kiadó, Budapest, 2003; Csókavész, Kortárs Kiadó, Budapest, 2006.). A magyarországi jelenlét mellett a kétezres években Sigmond István írásművészetére az irodalomkritika is hangsúlyosabban felfigyel, miután Varjúszerenád című regényét az Irodalmi Jelen regénypályázatán a legjobbnak ítélik.
A Varjúszerenádban, valamint Sigmond eddigi utolsó regényében, az Angyalfalvában  a klasszikus szerkezetet felváltja az értelem kontrollja alól kiszabadult tudat álommunkájának narrációja. Itt már az abszurd látásmód kettős vetülete – az iszonyúnak, borzalmasnak, elképesztőnek és a groteszknek, a fekete humornak, a borzongatóan pesszimisztikusnak és a taszítóan cinikusnak az egymás mellé helyezése – önmagában elidegenítő aktusként működik (ez a kettős vetület korábbi művei közül leginkább a Dacia könyvkiadónál 1995-ben megjelenő Ugassak magának, Rezső? című novelláskötetében érhető tetten).
Ebben a groteszk, bizarr panoptikumban a hősök által belakott történetek a legtöbb esetben megrekednek valamiféle profán szenvedéstörténet szintjén, s a megváltástörténetnek csak az ígéretét vagy elszalasztott lehetőségét hordozzák magukban. A sigmondi szenvedéstörténetben ugyanis éppen a szenvedésre esik a hangsúly, melynek meg- és nem egy esetben újraélése révén Sigmond szereplői eljut(hatná)nak a „megtisztulás" fázisába – anélkül azonban, hogy a körülöttük lévő világ törvényeit megváltoztatnák, „megváltanák".
Természetesen a szenvedés- és megváltástörténetnek egy sajátosan sigmondi értelmezéséről beszélhetünk, a keresztény kultúrkör lényegi vonásaival, az isteni kegyelem mozzanatával ugyanis nem találkozunk. Hiszen épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle – ha a teljes pályaművet nézzük, akkor épp ennek a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb hiányát tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését. Sigmond bűnfogalmának többféle értelmezése lehetséges, műveiben fokozatosan számolja fel a bűn motívumát. Korábbi szövegeiben a bűn motívuma még fellelhető – a társadalom/hatalom/közerkölcs kontra egyéni szabadság/morál/méltóság fogalomkörével a bűnösség – vagy mások által bűnnek tekintett cselekedet – mibenléte is megragadható. Igaz, ezekben a szövegeiben is megtaláljuk már a világ/valóság abszurditásából következő bűntelen bűnösség motívumait is. Sigmond világának legfőbb mozgatórugója az, hogy akár egy megszemélyesített hatalom szemében, akár morális törvényeink szerint – de mindenképpen bűnösök vagyunk.
Ez a motívum Sigmond kilencven utáni prózájában jut egyeduralomra, amikor már a sigmondi hősök adottnak tételezik bűnösségüket, jelenbeli létüket már teljesen uralja a bűnhődés állapota, legyen szó akár az önként vállalt vagy mások által bűnhődésre kárhoztatott állapotról.
S akár a konkrétan megragadható, akár a misztifikált bűnfogalomról beszélünk, a sigmondi szereplők legfőbb mozgatórugója a bűntől való szabadulás. Ami nem annyira kiútkeresés, bár nyilván az istenhit-kereséssel, az azzal való leszámolással talán az is tetten érhető. De sokkal inkább az embernek önmagával mint mindenséggel való, végletesen keserű és kiábrándult szembenézésnek lehetünk a tanúi. Sigmond tehát ritkán kecsegtet kiúttal, az egyén választási szabadságáról ugyancsak szkeptikus képet fest, s rendre cáfolja az emberek közötti kommunikáció lehetőségét biztosító világ képét – ennek ábrázolásához pedig egyre inkább a széttöredezett narráció, a monomániás monológ eszközeihez nyúl, ahol már nincs helye a mellébeszélésnek, a titkoknak.
Ezért nem találunk Sigmond szövegeiben a rossz metafizikájával szembeni ítélkezést, hiszen nem jó-rossz demonstrálása, erkölcsi megítélése a tét, hanem az a priori bűnösség felmutatása a maga metafizikai abszurditásában: azzal a metafizikai közönnyel, amelyet legjobb szóval is csak iszonyúnak nevezhetünk. Az abszurd ilyenfajta, a horror elemeit sem nélkülöző értelmezésének a legfőbb célja – s ebben jelentősen alapoz a thriller, a horror műfaji hagyományaira – épp az ember legsötétebb, primér félelmeinek a feloldása, s ez lesz a bűntől való szabadulás záloga is.
Nem véletlen tehát, hogy Sigmond István öntörvényű világában egyre nagyobb szerep hárul a gondolatra, amely – két legutóbbi regényében mindenképp – kitermeli saját szimbólumrendszerét, s ezzel egyre nagyobb teret szán a metaforikusabbá, képi komponáltságú nyelviségre. A gondolati töltet egyre inkább felszámolja a valós cselekményszálakat, s épp a valóság brutalitásával, tökéletlenségével szembeni tökéletességet, a szubjektum belső világának öntörvényűségét hirdeti.
Ezt támasztja alá az igencsak metaforikus, képszerű nyelvhasználat: utolsó regényében már a nyelviség lesz az, ami egyre inkább önmagába fordítja a történetet, s amely a narrátor kilétét is meghatározza. Az emlékezésben nem a múlt eseményeinek a felidézésén van már a hangsúly, hanem ennek a jelent felfaló múltnak a minél erőteljesebb nyelvi, gondolati formába való öntése, illetve maguknak az eseményeknek a reflexív, filozofikus tömörségű, aforisztikus megfogalmazása. Utolsó regényében már minden mondatnak súlya van, s épp a nyelviség, gondolatiság terhe által érzékelhetjük a megfoghatatlan bűn súlyát. Nem véletlen, hogy a legújabb kritikák a sigmondi regények értelmezésbeli nehézségeiről szólnak, hiszen szövegeinek legfontosabb elemévé a hiány, a múlt hiánya, a bűn hiánya – vagy nevezzük más szóval: a csend válik.
 
Demeter Zsuzsa
20 gennaio 2014  |  sigmond istván