A remény évei II.

A 2017-ben tartott hasonló című tanácskozás folytatásaként valósult meg a Magyar Nemzeti Galériában A remény évei II. című konferencia az MMA támogatásával. A korábbi tanácskozás központi kérdése az 1960/1970-es évek művészete, valamint a „lemaradás"/„lemaradás-komplexus" kérdésköre volt. A Csáji Attila festőművész, grafikus, fényművész, holográfus koncepcióján alapuló konferencia, ahogy akkor, most is a helyi művészeti értékek erősítését, az értékrend tisztázását tűzte ki célul. A téma folytatásaként a 2019. december 5–6-án megrendezett konferencián a képzőművészek mellett gyűjtőket szólaltattak meg, rajtuk keresztül a társadalom hozzáértő és érdeklődő rétegeit szerették volna bevonni a problematika tárgyalásába.
Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettesének köszöntője után Csáji Attila Ne menjünk el saját értékeink mellett érzéketlenül című nyitóelőadásában az egyetemes és a magyar művészet kapcsolódásáról beszélt, több évtized tapasztalatából számos példán érzékeltetve az értékkonfliktusokat, valamint felhívta a figyelmet a nyugati mérce helyi művészetre történő automatikus rávetítésének veszélyeire.
Rózsa T. Endre művészettörténész, műkritikus Kultúrharc és ideológia a 60-as években címmel az 1956-os forradalom utáni ideológiai irányítás összezavarodásával indította a korszak áttekintését. Mint rámutatott, a szocreál direktívák és a marxizmus hegemóniájának visszaállítása a forradalom után sokszor akadályba ütközött. A képzőművészet eleinte szerencsés módon, szélárnyékban helyezkedett el, mivel a fő hangsúlyt az irodalmi csatározásokra helyezték, de a kulturális irányítás a 60-as évek végére visszanyerte hegemón szerepét. 
Gaál József festő, grafikus A politikai művészet, mint posztmarxista populizmus című előadása az esztétika és politika összefonódását a totalitárius politikai rendszerek egyik jellemzőjeként írta le, rámutatva a marxista, aktivista ideológiák új köntösben, új terminológiák alatti továbbélésre, máig ható társadalmi hatásaira.
Vörösváry Ákos A műgyűjtés nem magánügy című előadása a gyűjtőkör és a műtárgypiac jelenlegi differenciáltságát, valamint az egyenletesen bővülő kínálathoz kapcsolódó felvásárlói rétegek szélesítésének lehetőségeit tárgyalta.
Völgyi Miklós a Völgyi–Skonda Gyűjtemény nagyjából tíz évét tekintette át. A gyűjtemény fokozatosan vált egyre nyitottabbá a kortárs művészet felé, és folyamatosan fontos lépéseket tesznek azóta is, hogy ismertté váljanak mind a kutatók, mind a laikus érdeklődők számára.
Ennél régebbi, több mint félévszázados múltra tekint vissza az Antal–Lusztig Gyűjtemény, melyet Antal Péter képviselt a konferencián. A mintegy 5000 darabból álló képzőművészeti alkotáson túl a gyűjtemény részét képezi egy több ezer darabból álló iparművészeti és régészeti anyag is, melynek darabjai rendszeresen szerepelnek kiállításokon. A kollekció bővülése, alakulása napjainkban is folyamatos.
Hernádi Miklós gyűjtőköre jellemzően az 1960-as évek művészete. Hernádi kiemelten tárgyalta a nagy nemzedék legkiemelkedőbb alkotóit, közülük is Csernus Tibor, Frey Krisztián, Lakner László, Tót Endre és Hencze Tamás életművét.
Gömör Béla a saját, mintegy hat évtizedes gyűjtőmunkáját, mint elmondta, természetes volt számára a klasszikus magyar modernekhez való közeledés. A gyűjtési tevékenységen túl több évtizede művészetszervezőként, ismeretterjesztőként is sokat tesz a képzőművészet hazai ismertségéért és elismertségéért.
Szakács Imre festőművész az európai és magyarországi művésztelepek keletkezéséről, működéséről, kisugárzásáról, a művészetre és a művészekre gyakorolt hatásáról beszélt, kitérve a nemzeti sajátosság, illetve a nemzetközi megmérettetés kérdésére. Rávilágított a természetes hatásfolyamatokat gátló, befolyásoló tényezőkre, kiemelve az értékrend, a valódi diskurzusok fontosságát is.
Csáji Attila: Ne menjünk el saját értékeink mellett érzéketlenül!

A Magyar Nemzeti Galériában megvalósuló „A remény évei II." c. konferencia az alkotás szabadsága, a helyi értékekre való érzékenyítés jegyében valósul meg. A téma kibontásának folytatásaként művészeket, gyűjtőket szeretnénk megszólítani, hogy társadalmunk hozzáértő és érdeklődő rétegeinek szélesebb körét vonjuk be a problematika tárgyalásába, tudatosításába. Egyetemes magyar művészetben gondolkodunk. A művészetek hatása, kölcsönhatása magától értetődő és termékenyítő, de amennyiben a nyugati művészet fejlődésére-alakulására meghatározó mérceként tekintünk, legjelentősebb értékeink sodródhatnak félre – klasszikus értékeinkből egy Csontváry Kosztka Tivadar, Mednyánszky László, Koszta József, Aba-Novák Vilmos stb. Az átgondoltan megtervezett konferenciáknak, kiadványoknak ebben az értékrendi korrekcióban a szerepük nélkülözhetetlen.
A konferencia célja, a helyi értékek felismerésére való nyitottság fokozása, hozzájárulás a kánon, az értékrendek tisztázásához. Emellett újabb adalékokkal szolgálhatnak a későbbi feldolgozások összeállítói, kiállítások rendezői számára is.
Kéri Imre festő, grafikus egy rendszeres és állandó bemutatkozási lehetőséget biztosító, ún. Dürer-terem létrehozását sürgette, felhívva a figyelmet az európai folyamatokkal lépéstartó magyar grafika magas színvonalára.
Böhm József gyűjtőként Erdély művészete és kortárs közép-európai művészeti válogatás című előadásában a nagyváradi Böhm Gyűjtemény kiállításait mutatta be röviden. A birtokukban lévő jelentős műtárgyak közül kiemelte a nagybányaiak (Ferenczy Noémi, Boromisza Tibor, Nagy Oszkár stb.), a Kolozsvárhoz köthető művészek (Tasso Marchini, Fülöp Antal Andor, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő), valamint más erdélyi magyar, román és szász alkotók (többek közt Abrudan Péter, Popp Aurél, Grete Csáki-Copony, Walter Rudolf Widmann) életművét, kiemelve a kollekciójukban fellelhető, jeles darabokat.
Haris László fotográfus előadásában annak okát kereste, hogy mi okozhatta a képzőművészeten belül a fotóművészet periférikus, megosztott helyzetét. A válaszhoz egészen 1957-ig kell visszamenni, ekkor formálódott ugyanis a Magyar Nemzeti Galéria arculata, ahová a fotóművészek is helyet követeltek műveik számára. A kölcsönös bizalmatlanság a képzőművészetet előtérbe helyező művészettörténészek és a fotográfusok közt, valamint az ebből adódó elhibázott kommunikáció sajnálatos módon megalapozta a szakma szétszakadását, amit a műgyűjtők későbbi érdeklődése sem tudott újra összeforrasztani. Haris kiemelte, mind a fotómuzeológia, mind a fotótörténet beemelése az egyetemes művészettörténet oktatásába Magyarországon európai viszonylatban késve történt meg. Haris a Magyar Művészeti Akadémia misszióját abban látja, hogy a különböző szakemberek eltérő nézőpontjait közelítse egymáshoz és annak elkötelezett mecénásait, műgyűjtőit közös párbeszédre, álláspontra hozza.
Kelle Antal mint multidiszciplináris területeken alkotó művész arról értekezett, milyen képzőművészeti megoldásokkal lehet az „örök" és az aktuális „kortárs" emberi témákat megjeleníteni, körbejárni, illetve hogyan lehet a látogatókat cselekvő közreműködőkké, együttgondolkodóvá tenni. Ehhez Kelle véleménye szerint mind az alkotásoknak (ami az ő esetében sokszor kinetikus szobrokat, rövidfilmeket, kézbe fogható műtárgyakat jelent), mind a kiállítás körülményeinek „felhasználóbarátabbá" kellene válnia.
Offenbacher Ferenc az egri Kepes Intézet gyűjteményéről és tevékenységéről számolt be. Az intézet Kepes György szellemi és tárgyi hagyatékának gondozására jött létre, a művészi hagyaték helyben, állandó kiállításon látható, valamint rendszeresen lehetőséget biztosítanak a Kepes és Moholy-Nagy László nyomdokain járó alkotók kiállításaira is.
Barta Zsolt Péter fotóművész Személyes megjegyzések a fotóművészeti aktivitásról (1980–2000) alcímű előadásában a műfaj hosszan tartó periferiális elhelyezkedését, a kritika, illetve a kurátorhiányból fakadó problémákat tárta a hallgatóság elé.
Az idei tanácskozás szempontokat, továbbgondolási lehetőséget kívánt nyújtani, valamint segítséget adni további, hasonló témájú konferenciák szervezéséhez. A konferencia központi gondolata a helyi értékek felismerésére való nyitottság volt, valamint – egy hosszabb, összetett folyamat részeként – hozzá kívánt járulni a kánon kialakulásához.
A konferenciát kerekasztal-beszélgetés zárta, Csáji Attila, Kelle Antal, Lajta Gábor, Orosz Márton, Rózsa T. Endre és Zimányi László részvételével.