Én vagyok
Kodolányi János-emlékkonferencia

2019. május 14.
Pesti Vigadó, Makovecz terem

.
Kodolányi Gyula, Mezey Katalin

A méltánytalanul elfeledett író

Idén kettős évfordulót ünneplünk. Kodolányi János 120 évvel ezelőtt 1899-ben született és 50 évvel ezelőtt, vagyis 1969-ben hunyt el. A 20. századi magyar irodalom egyik legígéretesebb alkotójáról mégis kevés szó esik. Ezen igyekszik változtatni a Magyar Művészeti Akadémia, amely 2019-ben több rendezvényt is szervez Kodolányi alakja körül. [Ehhez lásd korábbi cikkünket.] Az emlékév egyik legfontosabb eseménye 2019. május 14-én volt, amikor egész napos konferencián idézték fel alakját a Pesti Vigadó Makovecz termében. Az eseményen irodalomtörténészek, írók, költők és családtagok beszéltek Kodolányi irodalmi és közéleti tevékenységéről.
A konferenciát Fekete György, az MMA tiszteletbeli elnöke nyitotta meg, aki elmondta: A magyar történelem fél évszázados késében van politikai, kulturális valamint civil társadalmi téren. Ami pozitív, hogy az irány jó, de sok még a bepótolnivaló. A kultúra területén is, annak a kultúrának, ami nem más, mint a művészet és a tudomány szétbonthatatlan egysége, feladata pedig a múlt ápolása.
A múlt felidézését erősítették meg Makkai Ádám gondolatai is. A költő, nyelvész, műfordító, az MMA levelező tagja „Találkozásaim Kodolányi Jánossal" címmel írta elküldött tanulmányát. Makkai, Ignácz Rózsa fia. Édesanyja Kodolányi jó barátja volt, ezért Makkai már gyerekkorától jól ismerte az írót. Kodolányinak köszönheti a magyar mesék iránti szeretetét is. A kis Ádám négyévesen jobban beszélt németül, mint magyarul. Amikor Kodolányi ezt megtudta, kérte az édesanyját, hogy olvasson meséket gyerekének. Egy nap Ignácz Rózsa, Benedek Elek tízkötetes mesegyűjteményével állított be, és onnantól kezdve nem volt megállás: Ádámnak minden nap abból olvasott fel.
Makkai sorai felidézték Kodolányi balatonakarattyai házát is, ahová a 40-es évek végétől „száműzetésbe „vonult". A második világháború után ugyanis Kodolányit németbarátsággal vádolták, fasisztaként bélyegezték és jó ideig még könyveit sem adták ki. Természetesen ebből semmi nem volt igaz, de a Kodolányi család nagyon sokat szenvedett a kommunista vezetés intézkedéseitől. Ezekben az években barátok segítettek nekik, akár pénzzel, akár ruhákkal, akár ingyenes orvosi ellátással. Makkai Ádám leírásában felidézett egy esetet, amikor a friss Kossuth-díjas, Mészáros Ági felajánlott egy nagyobb összeget az írónak, és a havi apanázst minden hónapban Makkai adta oda borítékban Kodolányi lányának, Juckának, úgyhogy Kodolányi sokáig nem is tudta, hogy ki segít nekik.
A délelőtt folyamán előadást tartott Gróh Gáspár is. Az irodalomtörténész, kritikus Kodolányi és Szabó Dezső kapcsolatát boncolta. Kifejtette: mindketten hatottak egymásra, és sok hasonlóságot mutatott életművűk. Elutasították például a két világháború közötti, de főleg a második világháború alatti német szellemiséget. A népi mozgalom előfutárai voltak, igaz Kodolányinak több emléke volt a parasztvilágból, hiszen az Ormánságban, Vajszlón élt hosszú ideig. Amíg Szabó többször idealizálta a parasztságot, addig Kodolányi inkább a paraszti sorsot írta le és támadta a parasztmítoszt.
Kodolányi számára Szabó főműve nem a klasszikus Elsodort falu volt, hanem a Segítség című könyv, és nem a szépíróra, hanem a pamfletek, a röpiratok alkotójára tekintett. Mindketten egyetértettek abban, hogy a társadalom rétegei nem töltik be hivatásukat. Sem a középosztály, sem az értelmiség. Egy megoldás van: a parasztságból kell megújulniuk!
Kodolányi a 30-as évek végén hosszan értekezik Szabóról. Ugyanazt gondolják a földosztásról, a demokratikus átalakulásról, a szolidaritásról. Kodolányi szerint: „Jaj lesz nekünk, ha ő elnémul". Szabó már nemcsak író, hanem próféta is, és az is marad.
A sort Horányi Károly író folytatta, aki a szatirikus és meseszerű elemeket emelte ki Kodolányi Vízözön című művéből. Horányi elmondta: a regény Swift angol író könyveihez hasonlít, amelyekben a szatírának fontos szerep jut. Egyszerűen, kommentár nélkül szembesítik mindketten az embereket a Rosszal. Ez már az etikai művészet, amelyben a szatíra és a líra összekapcsolódik.
A délelőttöt Sulyok Bernadett irodalomtörténész, muzeológus előadása zárta, amely Kodolányi világképét elemezte bibliai tárgyú műveiben. Több könyvet, egyebek mellett a Vízözön, az Égő csipkebokor vagy az Én vagyok című műveket emelte ki és kijelentette: Kodolányinál jelentek meg az úgynevezett mítoszregények, amelyek – ahogy Thomas Mann-nál is – az emberiség alapkérdéseit vizsgálták. A Vízözönben például a reinkarnációról szól, az újjászületésről, amely nem minden ember számára adatik meg, csak aki erre rászolgált.
A délutáni program során Mezey Katalin, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője Kodolányi és Várkonyi Nándor barátságáról beszélt. A két világháború közötti időszakban ők alkották – Hamvas Bélával kiegészülve – a nagy szellemi triumvirátust. Műveiket sokáig csak megcsonkítva közölték, 1989 után lehetett azokat teljes egészükben megjelentetni.
Kodolányi és Várkonyi sok levelet is váltott egymással. Kodolányi különösen balatonakarattyai évei alatt osztotta meg örömeit, de inkább problémáit Várkonyival. Ekkor figyelme már az ókori eposzok, mítoszok felé fordult, és regényeiben is az ehhez fűződő kérdéseit tette fel. Várkonyi ugyanígy érdeklődött a több ezer évvel ezelőtti események iránt, de ő inkább művelődéstörténeti műveket írt. Levelezésük során kérdéseket tesznek fel egymásnak, vitatkoznak, vagy válaszolnak, de állandó izzó kötelék jellemezte kettejük kapcsolatát.
Ács Margit író, műkritikus is a balatonakarattyai éveket vizsgálta. A településen található ház irodalmi szentély lett, hiszen Kodolányi oly sok művet írt ott a második világháború után. Ekkor már példátlan rágalomhadjárat indult ellene. Olyannyira hatásos volt mindez, hogy a család teljesen elszegényedett, hosszú ideig még áramuk sem volt. Szerencsére a barátok egy része megmaradt és Tamási Áron, Illyés Gyula, Tolnay Klári és mások gyakran megfordultak itt és segítettek, ahogy tudtak. A megalázások miatt azonban Kodolányi nem lett boldogtalan, a munkába vetette magát. Itt írhatta meg bibliai és mitológiai tárgyú műveit.
Fontos színfoltja volt a délutánnak Szekér Nóra történész előadása. A tudományos kutató, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa Kodolányi és a Magyar Függetlenségi Mozgalomról értekezett.
Szekér Nóra régóta kutat a témában, könyve is megjelent már erről. A Magyar Függetlenségi Mozgalom a német befolyás ellen a magyar függetlenségért küzdött. Alapítója Teleki Pál, vezetője pedig Szent-Iványi Domokos volt. A mozgalom Teleki öngyilkossága után sem szűnt meg, ők tervezték meg a magyar „kiugrást" a második világháború alatt, amely sajnos sikertelen maradt. Tagjai nem a német és nem a szovjet, hanem egy harmadik, ún. magyar utat képzeltek el a nyugati szövetségesekkel együtt. A titkos hálózatnak volt tagja Kodolányi János is. Ezért is groteszk, hogy a második világháború után fasizmussal vádolták őt, akinek menekülni és bujkálni kellett 1944. március 19-e, vagyis a német megszállás után. De ez sem véletlen. A magyar titkosrendőrség már 1944 végén szovjet befolyás alá került, és folyamatosan szorította ki a szociáldemokratákat, illetve a kisgazdákat a hatalomból. Kodolányinak pedig közöttük voltak barátai.


Az esemény egyik szervezője – Mezey Katalinnal együtt – az író unokaöccse, Kodolányi Gyula költő, az MMA rendes tagja volt, aki szintén tartott előadást nagybátyja szellemiségéről és szelleméről. Őt kérdeztük:

– Nagyon sok ember könyvespolcán ott sorakoznak Kodolányi kötetei. Csak sorakoznak, vagy olvassák is Kodolányit.

– Érdekes dolog, hogy van az irodalom és vannak az olvasók. Ma az irodalmi diskurzusban szinte egyáltalán nincs szó róla. Én azonban lépten-nyomon olyan emberekkel találkozom, akik azt kérdezik: rokona annak a Kodolányinak, aki a Julianus barátot írta? Én sem vagyok fiatal, költő vagyok, és persze, hogy örülnék, ha azt kérdeznék: Ön Kodolányi Gyula, a költő? De nem ezt kérdezik. Arról a Kodolányiról kérdeznek, aki a nagybátyám. Ami azt jelenti, hogy noha az elmúlt fél évszázadban szinte alig esett szó róla, mégsem felejtették el őt az emberek. Olvassák. Nagyon sok hűséges olvasója van. Egyrészt, mert nagyon szépen ír, másrészt pedig olyan dolgokról értekezik, amelyek most ismét aktuálisak. A mai irodalomban ezekről kevesebb szó esik. A nemzeti tradíció felfogásáról, amely visszanyúlik a honfoglalás előtti időkre, a kereszténység korszerű szelleméről. És a lét alapvető kérdéseiről.

– Mi a jelentősége a mai Kodolányi-konferenciának?

– Nagyon hálás vagyok, hogy a Magyar Művészeti Akadémia a nagybátyám kettős jubileumát így felkarolta. Gondolom ennek tanújele az is, hogy Fekete György, tiszteletbeli elnök nyitotta meg ezt az ülést. Nyilván a saját régi ragaszkodása is benne van Kodolányi János iránt, de a beszéd egy jelképes gesztus is volt. Idén ez már a harmadik rendezvény Kodolányival kapcsolatban. Az MMA Színházművészeti Tagozata Rátóti Zoltán rendezésében előadta a Zárt tárgyalás című nagyon fontos esszédrámáját, és néhány nappal ezelőtt ugyanitt a Pesti Vigadóban, a Tavaszi Irodalmi Gála keretében egy nagyon szép részlet hangzott el nagybátyám Én vagyok című művéből. Remélem, hogy elindul valami, mert hiszen ő idézi egyik levelében a régi kínai ősi mondást: „Ha egy kavicsot dobunk a tóba, akkor a világ már más, mint ami előtte volt." Most bedobtunk egy pár kavicsot és én remélem, hogy ez az életmű éppen az aktualitása miatt is ismét bekerül a mai magyar gondolkodás előterébe.

– Ön szerint eddig miért nem foglalta el méltó helyét Kodolányi János a magyar irodalomban?

– Ennek sok oka van. Az egyik az, hogy rengeteg olyan személyes ellensége volt, akiket életében miután ő egy vesébe látó, és túlságosan szókimondó ember volt, nagyon sokakat megsértett. Ezek az emberek néhányan nagyon komoly pozícióban voltak a magyar közéletben egészen az 1980-as évekig is. A másik az, hogy a kommunista baloldal 1945-ben egy nagyon irányított kampányba kezdett, amellyel igazából a kisgazdapárt szellemi bázisát akarta megsemmisíteni. Nagybátyámat, aki az antináciként sokszor az életét kockáztatta, nem egyszer fasisztának nevezték. A harmadik dolog az lehet, hogy furcsa módon nálunk 1990 után a posztkommunizmus egy egész furcsa szövetségre lépett a posztmodernséggel, ami a közelmúltig divat volt a művészetben. Nem a levegőbe beszélek, meg kell nézni a tegnapi Zanussival készült interjút. A nagy lengyel rendező ugyanezt mondja, tehát azt, hogy a posztmodernizmus a mi szemünkben a marxizmus folytatatása volt, mert mindent relativizált, és ezzel mindent tönkretett, minden erkölcsi és szellemi értéket. Most jönnek rá erre az emberek. E közben a világban, az elmúlt 30 évben hihetetlen változások történtek. Erre választ kell adnunk. Kiderül, hogy megint a régi nagy kérdéseket kell elővenni arról, hogy mi is az emberi lét, kik vagyunk, mi a nemzet, mi a történelem. Ha válaszokat várunk, akkor Kodolányi Jánoshoz kell visszanyúlni.

– Mit tud nyújtani a mai magyar fiatalságnak Kodolányi János?

– Én annak örülök, hogy az a nemzedék, ami a gyermekeim nemzedéke, tehát akik 1990 körül érettségiztek, az első szabad nemzedék. Ők már szétnézhettek a nagyvilágban, sokkal nagyobb a horizontjuk, és senki nem kényszeríti őket arra, hogy a marxista paneleket használják a világ leírásában. Ők ezt nem is használják, mindent meg akarnak nézni, tapasztalni. A mai napon ebből a nemzedékből 3-4 előadót is találunk, akik olyan részeit elemzik nagybátyám életének és munkásságának, amivel alig foglalkozott valaki korábban. Ez jó jel. Azonkívül, ahogy mondtam nagybátyám könyvei nagyon olvasmányosak. Ha valaki rávezeti a legfiatalabb nemzedéket, hogy jó dolgok a hosszú regények, olvassatok el egy Kodolányit, akkor talán valami megváltozik.

– Önnek milyen kapcsolata volt a nagybátyjával?

– A nagybátyámmal nagyon szoros kapcsolatom volt. Ő az életének utolsó harmadában szinte hivatásszerűen, mint egy öreg ősi mester foglalkozott fiatalokkal, így velem is. Ezek ilyen egyenkénti beszélgetős foglalkozások voltak, és ennek nyoma van például a levelezésében Nyerges Pállal, vagy Szabó Istvánnal, a későbbi novellistával. Én pedig személyesen voltam ógörög, kínai, krisztusi, vagy mesteri beszélgetéssorozatnak a résztvevője a nagybátyám lakásán, a Böszörményi úton 1959 és 1963 között. Neki köszönhetem, hogy megtanultam gondolkodni, meg azt is, hogy mindvégig meg tudtam maradni szabad embernek.