fotó: Lugosi Lugo László / MMA

„Figyelem szunnyadó, csendben mozduló sejtelmeimet"

Interjú Kodolányi Gyulával

József Attila-díj, Prima Primissima díj, a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal – csak néhány elismerés, amelyet Kodolányi Gyula kapott az elmúlt években. Az MMA rendes tagja költő, műfordító, irodalomtörténész, 1990–1994 között miniszterelnök­ségi államtitkár volt. Számtalan könyv írója, 2010 óta a Magyar Szemle angol nyelvű változatának szerkesz­tője. 2020. március 15-e óta pedig Kossuth-díjas. A járványról, a személyes találkozás jelentősé­géről, az átalakult életről, az előttünk álló lehetőségek esetleges kihasználásáról beszélgettünk vele.
– A legtöbb ember úgy képzeli, ha a Jószerencséje és tudása révén Kossuth-díjat kap, akkor azt nagy érdeklődés mellett kapja meg. Ünnepi külsőségek, televíziós kamerák, tapsoló emberek – rendesen így zajlik az ünnepség. Az idei Kossuth-díj átadása nem ilyen volt. Sajnálja? A családdal, vagy önmagával ünnepelt?
– Az ünnepség valóban hiányzott, de úgy tudom, későbbi időben sorra kerül. Különleges íze szokott lenni, hiszen a három közjogi méltóság adja át a kitüntetést, ráadásul egy szakrális helyen, az Országház kupolacsarnokában. Nekem ez a hely igen kedves, Antall József majd Boross Péter miniszterelnökök tanácsadójaként hatvan lépésre ettől volt az irodám négy éven át – nekem az ezeréves magyar államiságot jelenti. A kommunizmus negyven éve után e kupola varázsában állva éreztem át először teljesen, mi a magyar államiság. Ekkor értettem meg fejben is, teljes valómban is. Ilyen nagy a jelképes helyek ereje, különösen akkor, ha azt az építészet, a művészet szépsége is növeli.
– Mi most e-mailen tartjuk a kapcsolatot. Naponta akár több száz levelet is küldhetnénk egymásnak. Szereti ezt a formáját a kommunikációnak? Vagy inkább írógépen írná munkáit és keresné a leveleket a postaládában?
– Nem tudom, hova lennénk most az internet és az egyéb modern kommunikációs eszközök nélkül. Nem lehetne fegyelemmel és az összetartozás ereje nélkül végigcsinálni e nehéz heteket. Az internet számomra hasznos és szükséges rossz. Most például elönti a fiókomat az elektronikus posta – és miért? Mert ilyenkor derül ki, hogy amit egy ötperces valóságos beszélgetésben az emberi jelenlét és annak sugallatai átadnak, az interneten jó, ha tíz levélben értelmezhető – tökéletlenül. Végső esetben, mint tudjuk, egyetlen érintésben egy egész szerelem, barátság, vagy egy egész élet értelme kifejeződhet. A skype, a telefon a szegényebb rokona a személyes találkozásnak. Most ezeknek lehet örülni, ráérős beszélgetéseknek barátokkal – ahogy Illyés Gyula írta, kedves kínai közmondását idézve, mindig ott a Rosszban a Jó, ahogy a Jóban a Rossz… Én szeretem a kézzel írt levelet, a postát is. Ezek valódi dolgok. A valódi tapintható dolgok számítanak igazán – meg a képzelet határtalan lehetőségei.
– Nagyon átalakult az élete mostanában a vírus hatására?
– A fentiekből következően, igen. Egyfelől beszűkült az élet. De az is igaz, hogy a belső életnek, a család életének, az elmélyedésnek nagy lehetőségei nyíltak meg. Jobban odafigyelünk azokra a fontos emberi apróságokra, amelyek felett máskor átsiklunk. A másikra, magunkra, a gondolatainkra, a zenére, még a mozdulatainkra is. Néha pedig elsodor bennünket egy vak indulatroham, mert ösztöneink lázadnak a bezártság ellen.
– Egyszer azt mondta, hogy versek leginkább a szerelem hatására születhetnek. Most a karantén adhat impulzusokat?
– Valóban úgy gondolom. Szerelemben lehet és kell írni – valaki, valami, a teremtés, az Isten iránt. Pusztán dühből, gyűlöletből is lehetne írni, de én ritkán teszem. Méltatlan. Lehúz… A karantén önmagában talán regényírónak lehet téma. Nekem azt jelenti, hogy elő tudok venni heverő vers- és esszéterveket, és némelyiket be is tudom fejezni. Mert alapjában véve nyugalom van, és ez kell elsősorban az íráshoz.
– Nagyon sokan élnek másként, mint pár hónappal korábban. Mi az, ami megváltozik, ha megszűnnek a társas kapcsolatok, ha nem találkozunk emberekkel?
– Most már, hat hét után, mindnyájan türelmetlenebbek vagyunk, és nem odázhatjuk el a kitekintést a „karanténból" a közösségünk gondjaira és a jövőre: először is azokra, akik e heteket végig munkával töltötték szolgálatban, orvosként vagy akár élelmiszerbolti eladóként. Vagy egészen a közelünkben, kisgyermekes anyaként az iskolát helyettesítve minden délelőtt, találékonyan és küszködve. Aztán azokra, akik elvesztették munkahelyüket. Aztán az egész bizonytalanságba került gazdaságra. Hogyan, miféle találékonysággal tudjuk átvinni az elmúlt évek magyar gazdasági lendületét új gazdasági formációkba, és a közösségi együttműködés új formáiba? Ahogy hirtelen elkezdtünk védőmaszkokat gyártani, és a kistermelők és vállalkozók találják fel magukat. Ami a nagyobb képet illeti, nem kell hozzá szakértelem, hogy belássuk, a végsőkig feszített globalizáció, a túlhajtott luxusfogyasztás és globális közlekedés, és e képződmény hedonista mentalitása és téveszméi teremtették meg azt a helyzetet, amelyben végzetesen sebezhető lett az emberiség a járvány támadásának. És mindez nem független a migrációbomba feltalálásától. Hogyan lehet, hogy nem akad őshonos német, aki elvégezné a májusi spárgatermés betakarítását, hogy nincsen Amerikában üzem, ahol eldobható injekcióstűt gyártanának, hogy elsorvadt az olasz textilipar? Milyen végzetes kór támadta meg az északatlanti embert az elmúlt fél évszázadban? Meglehet, most eljön az idő, amikor megint gyümölcsfákat ültetünk a falusi magyar kertekbe tujafák és bukszusok helyett?
– Ön költő, író, fordító, szerkesztő. Mostanában melyik énje diadalmaskodik? Melyik a legfogékonyabb a közelmúlt eseményeire?
– A szerkesztői munka látszólag változatlanul folyik tovább – de akár csak egy lépéssel lépjünk kijjebb egy nagyobb körbe: hogyan folyhat a terjesztés karanténban? Ez már fogas kérdés – és persze itt mutatkozik meg az internet nagy előnye. És érzem, hirtelen mások lettek az elvárásaim a szerzőimtől: mert ez a járvány, mint említettem, több kérdést vet fel, és meglehet, oly mértékben s oly módokon fogja megváltoztatni életünket, amit teljességében még sejteni is alig lehet most. Mindez pedig már a költő, az író, a gondolkodó terrénuma: lesem, kitől jönnek az első érvényes újraértékelések. Figyelem szunnyadó, csendben mozduló sejtelmeimet. Azt bizonyosan érzem, a szavaknak most meg fog növekedni a súlya.
– Néhány napja az Írószövetség, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kossuth Rádió verspályázatot írt ki. Olyan műveket várnak, amelyek most a karanténban születnek, és pozitív lökést adnak másoknak. Lehet pályázatra verset írni Ön szerint?
– Egyetlen egyszer írtam verset felhívásra: a Mozgó Világ kért fel többünket 1982-ben, hogy tisztelegjünk írással a 70 éves Ottlik Géza előtt. Ekkor született A létezés-szakmában dolgozom című versem, s a cím maga is Ottlik-idézet volt. Ennek a versnek ars poetica súlya volt számomra – szóval egyszeri, ismételhetetlen volt az alkalom. S egyelőre az is marad.
– A Kossuth-díj egyfajta csúcsát jelentheti pályájának. Ezek után miért kel fel minden nap és miért dolgozik? Mi motiválja?
– Köszönöm a szándékosan provokatív kérdést… Hát, amikor első verseimet írtam vagy 55 évvel ezelőtt, nem gondoltam Kossuth-díjra, és semmilyen más intézményes elismerésre. Nem azért írtam. És ez nem változott. Amitől költő lettem, és vagyok, valamiféle érző-tűnődő-író lény, az ugyanaz a változatlan, gondolatoknál mélyebb titok. Egy szikra-forrás, amely változatlanul buzog bennem, Istennek hála. De a Kossuth-díj megtisztel, köszönöm mindenkinek, aki örül neki.
30 April 2020  |  interjú kodolányi gyula kossuth-díj