Boris Groys: A művészet ereje
„A modern és a kortárs művészetről szóló legtöbb írás első tanulsága az, hogy a modern művészet radikálisan pluralista, a kortárs pedig még inkább az. Ha ez így van, akkor a modern művészetet aligha mondhatjuk olyan jelenségnek, amit a művészek, kurátorok es teoretikusok nemzedékei együtt hoztak létre – miként azt például a reneszánsz vagy a barokk művészetről mondanánk. Ugyanakkor az is ki van zárva, hogy bármelyik modern műben (és itt modern alatt kortársat is értek) a modern művészet egészét példázó műalkotást lássunk. Hiszen bármit emelnénk ki, mindjárt sorolhatnánk az ellenpéldákat. Az esztéta igy eleve arra van kárhoztatva, hogy leszűkítse érdeklődési körét, és egy adott művészeti mozgalomra, iskolára, irányzatra, sőt lehetőleg egy adott művész munkáira koncentráljon. Az egyetlen általános kijelentés, amit a modern művészetről tehetünk, hogy nem tehetünk róla általános kijelentéseket."
Boris Groys, korunk egyik legjelentősebb művészetfilozófusa A művészet ereje című kötetének bevezetője nem holmi magyarázkodás, nem előzetes mentegetőzés a kötet esetleges pontatlanságait, nagyvonalúságát védendő. Egy szükségszerűen újfajta közelítés módszertani attitűdjét tisztázza, ami nemcsak a művészet univerzalitásának, hanem a művészi ethosz átalakulásának következményeként a jelen teoretikusai számára már elkerülhetetlen. Az értelmezést, elemzést segítő kategóriák helyett lényeglátó, sokszor provokatív kérdések irányítják a kötet gondolatmenetét.
Miért követelte szinte tombolva a hithű kommunista Malevics, hogy a Szovjetunió és a munkások fejlődése érdekében semmisítsék meg a múzeumok remekműveit? Tényleg tekinthetjük temetőknek a múzeumokat és temetkezési vállalkozóknak a kurátorokat? Beszélhetünk-e Hitler művészetelméletéről, és nevezhetjük-e videóművésznek Oszáma bin Ládent?
A könyv szellemes stílusban megfogalmazott, gondolatgazdag tanulmányai tehát ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesítenek bennünket, miközben a szerző művészet és propaganda, az alkotás és a politika közötti izgalmas, nem egyszer meglepő összefüggések feltárására vállalkozik. Könyvének egyik sarkos, akár ellenkezésre sarkalló megállapítása, miszerint „[a] modernitás feltételei között egy mű kétféle módon alkotható meg és hozható nyilvánosságra: árucikként vagy a politikai propaganda eszközeként."
Miért követelte szinte tombolva a hithű kommunista Malevics, hogy a Szovjetunió és a munkások fejlődése érdekében semmisítsék meg a múzeumok remekműveit? Tényleg tekinthetjük temetőknek a múzeumokat és temetkezési vállalkozóknak a kurátorokat? Beszélhetünk-e Hitler művészetelméletéről, és nevezhetjük-e videóművésznek Oszáma bin Ládent?
A könyv szellemes stílusban megfogalmazott, gondolatgazdag tanulmányai tehát ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesítenek bennünket, miközben a szerző művészet és propaganda, az alkotás és a politika közötti izgalmas, nem egyszer meglepő összefüggések feltárására vállalkozik. Könyvének egyik sarkos, akár ellenkezésre sarkalló megállapítása, miszerint „[a] modernitás feltételei között egy mű kétféle módon alkotható meg és hozható nyilvánosságra: árucikként vagy a politikai propaganda eszközeként."
Az MMA Kiadó Pars pro toto sorozata – mint általában, úgy e kötet esetében is – olyan filozófusok, esztéták szövegeit állítja az érdeklődők homlokterébe, akik hiányoztak a magyar nyelvű primer szakirodalomból, és akik hiánya a honi művészetfilozófiai diskurzus alapműveivé válnak megjelenésükkel. A zömében angol, de mellette francia, német, cseh, lengyel vagy orosz szövegek szakmailag pontos, nyelvileg élvezetes fordítása révén az egyetemi szintű bölcsészoktatásba is beemelhetőek Roger Scruton, Russell Kirk, Tomas Kulka, Jan Patoĉka vagy éppen Boris Groys írásai, amiken keresztül iskolák, generációk meghatározó irányvonalai válnak hozzáférhetővé a magyar olvasók számára.
(Boris Groys: A művészet ereje. /Pars pro toto./ Budapest, 2022, MMA Kiadó, 384 oldal)
