A Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának díjazottai, 2017–2018
Vigadó Galéria
2019. augusztus 23. – szeptember 22.

Díjazottak a Vigadóban

Kamaratárlat nyílt a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának 2017 és 2018 között díjazott alkotóinak munkáiból a Pesti Vigadó V. emeletén. A kiállítás Bogdándy Zoltán Szultán és Drabik István képzőművészeket, valamint Ámmer Gergő és Mátrai Erik fiatal alkotóművészeket mutatja be – mindannyian a tagozat művészeti ösztöndíjasai voltak. Emellett megtekinthetők a keleti filozófiák jegyében alkotó Molnár Sándor festőművész munkái is, aki az MMA Képzőművészeti Tagozat 2017. évi tagozati díjazottja volt. Az ünnepélyes megnyitót 2019. augusztus 22-én tartották, ettől számítva az öt alkotó munkái egy hónapig várják a látogatókat a Vigadó Galériában.
A megnyitón Stefanovits Péter képzőművész, a tagozat vezetője mondott köszöntőt, aki kijelentette: 30 évvel ezelőtt nemcsak a közéletben indultak meg a régóta várt változások, hanem a művészet területén is. A szakemberek végre kezükbe vehették sorsuk alakítását. Ma már ritkán emlegetik a szubszidiaritás elvét, ám ez akkoriban nagyon fontos volt. A közjó érdekében ugyanis a magánszemélyek kezdeményezőképessége fontossá vált, és a döntések már nem a politikai téren születtek. Manapság teljesen egyértelmű, hogy az MMA is a szubszidiaritás elve alapján működik. A Tagozat ezúttal is titkos szavazáson döntötte el az ösztöndíjban részesítettek és a 2017. évi díjazottjának neveit. Ma már szerencsére nem úgy megy, mint a kommunizmus éveiben, amikor is a következő anekdota született arra, hogyan lehetett „ügyesen" előrejutni. A ma már nem élő rendező édesapja például ezt tanácsolta: „Fiacskám, válaszd el a hajad és lépj be a pártba!"

A kiállítást Sulyok Miklós művészettörténész, az MMA levelező tagja nyitotta meg. A kurátor méltatta az alkotásokat és a következőket mondta: Ámmer Gergő szobrászata az anyag, a kő, a kézművesség világában születik. Alapvető fontosságú tény ez ma, amikor még az anyagtalan konceptuális művészi gondolkodásmód az uralkodó a képzőművészetben. De ennek napjai már meg vannak számlálva. Ahogyan Kodolányi Gyula írja Ámmer Gergőről szóló briliáns esszéjében: „a művészet esztétikai segédtudományként való művelésének vége." A kő kézi megmunkálása a fizikai időt hozza be, hozza vissza a műalkotás világába. Ma már a virtuális valóság társaként, ellenpontjaként kell tekintenünk a fizikai, anyagi természetű műre. Ez az esztétikai, vagyis érzéki, érzékszervi úton szerzett élmény kiváltója, amelyben oly ritkán van részünk. Pedig a világ teljességét csak testi valónkkal lélekben együttműködve tapasztalhatjuk meg. Ámmer Gergő művészete pedig ehhez segít hozzá. Ami talán még fontosabb: a szobrászi mintázás módját a klasszikusok jellemzik, de itt nincs semmi nosztalgia vagy másolás: ez minden ízében mai. A klasszikus témát, Dávid, Judit és Holofernész vagy éppen Hermész alakját korunk illúziótlan értelmezésében tárja elénk. Judit, aki torzóban jelenik meg, fanyar iróniával félreteszi Holofernész fejét, mintegy másodlagosnak mutatva a történet központi elemét. Dávid szépsége, mivel belülről jön, mély értelmű metafora arról, hogyan értelmezi Ammer Gergő a művész szerepét. A túlzott egót bármikor legyőzheti egy bár nála sokkal kisebb, de morálisan felette álló erő. Ily módon régi és új szervesül Ámmer művészetében.
Drabik István a klasszikus szobrászat egyik alaptémáját, az emberi arcot és fejet ábrázolja, és korunk gyötrött emberarcát állítja elénk. Ő is a mai ember testképét- és lévén szó fejekről- lelki önképét tekinti művészete központi témájának. A személyiségükért küzdő, végsőkig eltorzult portrék a tömegtársadalom emberének nyers őszinteséggel formált tükrei. Maga az anyagválasztás, az acéllemez és a réz, a hegesztés, a kohászati-fémipari eljárás kemény, ipari jellege termékeny kontrasztot alkot, a hol bohócszerűen esendő, hol mellbevágóan durva arcvonású emberi lényekkel. Ezek a magányos emberek akár Giacometti keze alól is kikerülhettek volna.
Egy másik ösztöndíjas, Mátrai Erik hagyományos értelemben vett absztrakt táblaképeket mutat be a tárlaton. Pályája kezdetén ő is a régit és az újat, a XV. század itáliai festészetét kötötte össze a XXI. század művészetével, amikor videó ikonjain megmozdult Madonna és Gábriel arkangyal. A fény kezdettől fogva a művész alapproblémája: 2002-es Teremtés című videomunkáján a pusztán ultraviola fénnyel megvilágított enteriőrben a megvilágító fény hozza létre az emberi alakot. Mátrai később monumentális térinstallációkat készített, amelyek alapanyaga legtöbbször szintén a fény volt. Ilyenkor maga a fény teremti meg a teret. Most a nyolc darab akril, vászon festmény úgy is tekinthető, mint felszólítás a látás megtisztítására. Képtermelő és képekben gondolkodó korunkban fontos irány ez egyúttal gondolkodásunk megtisztítására is. Sulyok Miklós kijelentette: Mátrai Erik munkásságában a bonyolulttól az egyszerű felé tartó folyamatot lát, de nagyon is lehetséges, hogy ez csak látszat. Mindenesetre a bonyolult térinstallációktól az akril-vászon festményekig nagy út vezet.
Bogdándy Zoltán Szultán „art brut" művésznek nevezi magát, amivel Sulyok szerint két dolgot kíván hangsúlyozni: művészete őszinteségét és kívülállását a hivatalos művészeti közegen. Az őszinteségre törekvés nem más, mint élet és művészet egységének vágya, és Bogdándynál ez akár a legborzalmasabb igazságok kimondásáig vezet. Az abszurd, a groteszk teljesen egyéni változatát nyújtják művei. Haláltánc-sorozatnak is tekinthetjük immár több mint három évtizede születő munkáit, hiszen korunk szörnyűségeit, a huszadik század diktatúráinak népirtásait és napjaink globális népvándorlásainak tömeghalál-eseményeit jelenítik meg. Bogdándy világában látszólag nincsen felmentés, nincs kiút a lepusztulásból az ember számára. Pokoli realizmus az övé, amelyben úgy tűnik, nincs már kegyelem. De a jó művészet csodája a sokkoló felrázásban is megszülethet: miközben felmutatja belső és társadalmi poklainkat, valamiképpen el is távolít tőle és egyszerre lehetőséget ad a fellélegezésre.
A méltatások sorában Molnár Sándor következett, aki 2018-ban a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti-díját kapta életművének elismeréseképpen.
Molnár szellemi-művészi útjának kezdetén Hamvas Béla áll – szögezte le Sulyok Miklós kurátor. Molnár azon kevesek közé tartozik, akiknek valóságos szellemi kapcsolata volt Hamvassal.
Ugyanakkor Molnár természetesen a modernizmus gyermeke: nagy elbeszélést, univerzális egységet keres, és ezt kívánja megteremteni életében és művészetében. Mindezekért itt, Európában, az 1950–1960-as években, már a keleti tanokhoz fordult. Ezt pedig akkoriban Magyarországon csak Hamvas Bélától lehetett megtanulni. Molnár őt tartotta mesterének. A festészetben formaképzését Vajda Lajos, Lossonczy Tamás, valamint a párizsi iskola (Bazaine, Estéve vagy Manessier) absztrakciója határozta meg, amelyet hosszú pályája során teljesen egyénivé fejlesztett. Legutóbbi és remélhetőleg nem legutolsó egyéni kiállítása is a Pesti Vigadóban volt 2016 őszén, Üresség címmel. Ezt Sulyok Miklós rendezte Lajta Gáborral együtt és akkor Molnár festői életprogramjának utolsó szakaszát, az üres képeket állították ki. Molnár eredeti és archaikus, áradóan gazdag és pontosan felépített, a mindennapok gondjaira ügyet sem vető, mégis az emberi teljességet megragadó absztrakt festészete, valamint művészetbölcselete és élete egységet alkot, mint minden hiteles művész esetében. Harminc éves korában megalkotott életprogramját festő-jógának nevezi: azóta tudja, hogy ez az egyetlen lehetséges út. Mostanra az út végére ért, és letette az ecsetjét, műveit azonban újra láthatjuk.
A kiállítás augusztus 23-tól szeptember 22-ig tekinthető meg a Pesti Vigadó ötödik emeleti kiállítótermében.