Kárpáti Tamás: Missa

Kárpáti Tamás kiállítása a Várnegyed Galériában – Megnyitó

A Várnegyed Galériában rendezett Kárpáti Tamás Munkácsy-díjas, érdemes művész Con Spirito című kiállításának megnyitó beszédét Kernács Gabriella, művészettörténész, az MMA levelező tagja tartotta. Az elhangzott beszéd szerkesztett változata alább olvasható.

 

Kernács Gabriella művészettörténész, az MMA levelező tagja: Con spirito

Kárpáti Tamás kiállítása a Várnegyed Galériában

 

A kiállítás címe: „con spirito" zenei előrejelzés, jelentése: „lelkesen, lélekkel". Kárpáti Tamás kiállításán különös arcok között, különös tájakon járunk. Korábbi munkáit nézve, s a legújabbak egy részét, az első szó, ami eszünkbe juthat: a ragyogás. A nap színei. Izzó mélysárgák. Az alkonyat vörös-arany fényei. És eszünkbe juthatnak Pilinszky János Aranykori töredék című versének sorai:

Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha behunyom is, süti a szemem,
mi kívül izzott: belül a pupillán
itt izzít csak igazán, idebenn!

A Kárpáti-féle mélyarany ragyogás belső izzás: a képek a lélek fényeivel világítanak.

Missa, mondja egyik képének címe. „Ite, missa est" – egészítjük ki gondolatban. Az ókorban, a sokistenű Rómában, majd a keresztény Rómában is hivatalos formula volt, ezzel zárták be a császári kihallgatásokat, ezt mondta a bíró a tárgyalást berekesztendő, így értek véget a szertartások. A keresztény világban a latin nyelvű mise végét jelezte, a békében elbocsátást, amire a válasz ez volt: „Deo gratias", „Istennek legyen hála". Kárpáti Tamás Missa című képe talán mindebből őriz valamit. Az arany ködben elmosódó keresztfa jelzi, megtörtént az áldozat, az elbocsátás a földi világból, a kereszthez dőlő magányos alak talán János, a kedves tanítvány, az itt maradó, talán egy imádkozó hívő, talán az ima maga? Ki tudja? A búcsú fájdalma lebeg a képen s valamiféle megbékélés is. És rózsák pirosa a mély aranyvörösben: a piros rózsa a kereszténységben a szentek mártíromságának jelképe is, akik vérük árán jutottak a Paradicsomba, hogy ott az örök élet kegyelmében részesüljenek.

A Kegyelem című kép fájdalmas-szelíd Krisztusa szinte feloldódik az arany ragyogásban. Kárpáti Tamás korábbi szomorú Krisztusai a kíntól torzult halandó testről is szóltak, itt mintha már lélekké tisztult volna az Emberfia. Mintha megpihenne egy pillanatra egy fa sötétarany árnyékában a Feltámadott, mielőtt elindul, hogy megjelenjen a tanítványoknak. Fény sugárzik belőle, egy máig világító Tanításé, János evangélista szavaival: „És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk és láttuk az ő dicsőségét…a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal." (A János írása szerint való szent evangyéliom, 1:14, Károli Gáspár ford.)

A festészet történetének egyik embert próbáló feladata volt Krisztus ábrázolása. Giorgio Vasari, az itáliai reneszánsz sokat tudó festő-krónikása írja „A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete" című, először 1550-ben Firenzében kiadott nevezetes munkájában Leonardo da Vinciről: „Leonardo Milánóban a Santa Maria delle Grazie kolostor Domonkos-rendi szerzeteseinek megfestette az Utolsó Vacsorát, a kép gyönyörű és csodálatos, a mester emelkedetten fenségesnek és szépnek tüntette fel az apostolok arcát, de Krisztusét befejezetlenül hagyta, mert úgy vélte, nem tudná olyan mennyei, isteni vonásokkal felruházni, amilyeneket Krisztus ábrázolása megkövetel." (Ford.: Zsámboki Zoltán)

Tehát volt egy olyan fény, ami előtt a festészetnek még egy olyan hérosza is, mint Leonardo, ezúttal behunyta a szemét. Lehet úgy gondolni, hogy a festészet klasszikus hagyományainak szemszögéből Kárpáti Tamás Krisztusai különösnek, befejezetlennek tűnnek, lépcsőfokoknak a „vera ikon", az igaz kép felé. De ha beleolvasunk Leonardónak „A festészetről" című írásába, egy helyen ezt találjuk: „Nem lehetsz jó festő, ha nem tudod művészeteddel utánozni a Természet létrehozta formák minőségét; és nem hozhatod őket létre, ha nem szellemedben látod, s nem onnan rajzolod le őket." Tehát még az „isteni Leonardo" – ahogy kortársai nevezték – sem természethű formákra gondolt, hanem a festő lelkén, szellemén átszűrt formákra. Amelyek szabadsága végtelen. S ebből a szemszögből nézve – hozzáadva a modern festészet szellemi szabadságát – Kárpáti Tamás minden Krisztusa, Krisztus-arca befejezett egész, egyetlen vonást sem lehetne hozzáadni vagy elvenni belőle.

A Golgota című képen a festő még inkább eltávolodni látszik a konkréttól, a megfoghatótól, az érzékelhetőtől a sejthető, az ismeretlen, a titok felé. A magányos gyászoló, talán János apostol mellett nincs már keresztfa, nincs a Megfeszített, csak aranyvörös lángolás van, benne fehér folt, talán koponya, utalás a Koponyák hegyére, vagy talán a Bárány feje ez? Az Isten Báránya, Krisztus-jelképé? Krisztus helyett már csak fény van, Krisztus szellemi teste, az a fény, amiről a ma Törökországhoz, egykor a Bizánci Birodalomhoz tartozó Kappadókia IV. századi tudós-költője, Nazianzi Szent Gergely írt híres-szép Esti himnuszában (Ford: Ritoók Zsigmond):

Ki megvilágosítád
az embert ész-tudással,
és így a fenti fénynek
lett lenti képe-mása,
hogy fény a fényre nézzen
és minden fényben égjen...

Ebbe a fénybe néz Kárpáti Tamás a Szent bor című képen is: talán egy angyal, talán egy szent, talán egy lélek áll a mély arany-vörösben, s a szent bor, Krisztus vérének színe izzik körülötte. S titkos értelmű rózsák itt is, amelyek talán a kereszténység előtti ókor szerelem-jelképei az Orpheus című képen. Mintha egy sóvárgó lélek emelkedne ki a mély-arany sötétből, idő-jelkép hulló levelek foltjai között. Mit lát Orpheus? Euridikét? A maga hibájából végleg elvesztett asszonyt? Akit nem tudott lantjával visszaperelni az Alvilágtól? Talán alázatra intenek körülötte a rózsák, mint Pilinszky Sztavrogin elköszön című versében:

Mielőtt bármit elkövetnek,
gondoljanak a rózsakertre,
vagy még inkább egyetlen rózsatőre,
egyetlen egy rózsára, uraim.

Ha tovább haladunk a képek között, az arany ragyogás lassan sötétedni kezd, a „meleg áradás" – ahogy a festő nevezi – egyre mélyebb aranyba fordul, mélyülnek az árnyékok és megszületnek Kárpáti Tamás ecsetje alatt a sötét képek. Korábban ritkábbak, most mintha sokasodnának. Az Epe című képen lehanyatló, sápadt korpusz, a cím talán a „méreggel elegyített eczetre" utal, amellyel Máté evangéliumában a haldokló Krisztust megitatják? Feltárja pestises sebeit másutt „Rókus", a szenvedő, s megjelenik több képen a titokzatos szerzetes, sötét árnyék, magát a hitnek szentelő, az aszkéta, a böjtölő, az ég felé forduló, az utolsó földi állomás a szentek előtt. Suhan a Spirito című képen, mintha fénysugár lenne a kezében, az égi fénnyel őt összekötő ima jelképe? Sötét csuhában nem is test, lélek talán? Vagy csak egy alázatos, kolduló barát, akinek botján megcsillan az alkonyat utolsó fénye, mielőtt lezuhan a sötétség?

A Por című képen a szerzetes halvány zöldes-szürkés-sárgás látomás, a ködből mintha a Bárány válna ki, s mintha titokzatos kertben járna a Dér című kép szerzetese, lehullott rózsa a lába előtt, idő-levelek sötét foltjai szállnak körülötte. Lángbor a címe egy sötéten gomolygó köd-képnek, baloldalán vörös fénycsík lángol. Alkonyat? Krisztus vérének színe? Jobboldalt a feloldás: a Bárány fehérlik? Aki – János evangélista szavaival – „elveszi a világ bűneit"? Titok-kép az „Áspis" is: sötét lombok sűrűjébe alig tud behatolni, nem jut el a földig a sápadt fény, lent különös, baljóslatú forma, talán kígyófej? Az áspiskígyót, a gonoszság, a megátalkodottság jelképét, a feltámadott Krisztus lába alá vetett ellenséget a halállal is azonosítja a Biblia, ahogy Szent Pál mondja a Korinthusbéliekhez írt I. levelében: „Mint utolsó ellenség töröltetik el a Halál…"

De ezen a képen nem világít a diadalmas Krisztus fénye, itt a halál sötétje van, s lent koponya fehérlik, „memento mori" – „emlékezz a halálra". Sejtelmes, szép kép az „Árok" is, talán régi temetőkert, ezekről Kárpáti Tamás portréfilmjében (Szomorú Krisztusok Kárpáti Tamás műtermében, MTV, 2005) ezt mondta: „Szeretem a régi temetőket, mert mintha ott több lélek lenne, mint más helyein a világnak…"

Az árok földjéből kifordult koponyák nem riasztanak, lélekidézők inkább, csönd száll fölöttük, az emlékezés csöndje.

És ha még tovább hagyjuk magunkat vezetni Kárpáti Tamás lélek-tájain, különös kis remekművekig jutunk el. Sötéten lobog „Beethoven fája", halljuk a kemény akkordokat, a Sors-szimfónia mélyen zengő hangjait. És Varjak kertje a cím, de csak sötétzöld, halványszürke lebegést érzékelünk, halljuk a varjúkárogást a varjak megszállta fákról, inkább érezzük, mint látjuk egy rózsa pirosát. És gyöngyházfény ragyog fel az Athén romjai című kicsi képen. Talán sejtünk egy fehér, tört oszloptestet ezüst-szürkés fák között, ha fák ezek egyáltalán. Ködhullámok inkább? Közöttük egy halott kultúra kísért. És inkább csak érezzük, mint látjuk a Couperin sírja című képen egy fehér síremlék finom, lebegő foltját, halk zenét hallunk, mintha ő játszana, a párizsi St. Gervais-templom orgonistája az 1700-as évek elején, mintha szállnának keze alól a csembalón a Kóborló árnyak című zenedarabjának hangjai, ezüst madárszárnyak puha lebbenései a fákon.

S akár jelen van, akár nincs, Kárpáti Tamás minden képén ott érezzük annak a jelenlétét, akiről Kányádi Sándor sorai szólnak (Valaki jár a fák hegyén):

Valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják maga a remény
mondják maga a félelem.

Az alázatos lélek csöndes áhítata szól Kárpáti Tamás képein. Hallgassuk közöttük a csöndet!

7 décembre 2012  |  kiállítás kárpáti tamás várnegyed galéria