A paraszti kultúra felkínálja, hogyan kellene élni!

Andrásfalvy Bertalannal beszélgettünk

A néprajztudomány doyenje, a Pécsi Tudományegyetem Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékének alapító tanszékvezetője. Sok más kitüntetése mellett 2013-ban Széchenyi-, 2002-ben Magyar Örökség díjat kapott. Egész életét a magyarságnak szentelte. Érdeklődési területe főleg a parasztságra irányult. Ha teheti, ma is szívesen tesz eleget minden meghívásnak. Könyvein generációk nőttek fel. Gondolataira ma is érdemes figyelni. Andrásfalvy Bertalan 2019 óta már az MMA rendes tagja.
– Igaz, hogy Ön Petőfi Sándor távoli rokona?
– Igen. Édesanyám ágán vagyok Hrúz leszármazott. Dédnagyanyám Hrúz Judit, aki Petőfi Sándor anyjának, Hrúz Máriának volt az unokatestvére. Hrúz Judit unokája pedig az édesanyám volt. Petőfi édesanyja többször járt dédnagyanyám házában, sőt élt is ott egy darabig. Mind a mai napig őrzöm Hrúz Judit étkészletét, ezt valamikor a nagy költő is használhatta Az étkészletet az esküvőnkre kaptuk. Édesapám őrizte a Hrúz család kisnemesi oklevelét és adta oda a Petőfi Irodalmi Múzeumnak.
– Hogy kezdett a néprajztudománnyal foglalkozni?
– Először az uradalmi cselédekkel kezdtem el ismerkedni. Ez a réteg volt a legszegényebb abban az időben. Csodálatos emlékeket őriztek meg, dalokat, táncokat. Ez engem annyira megfogott, hogy elhatároztam: a parasztsággal fogok foglalkozni. Elvégeztem a középiskolát, és akkor, az ötvenes években több helyre kellett beadni a felvételit. Az állam döntötte el, hogy hová veszik fel az embert. Elsőként a néprajzot jelöltem meg, másodjára a románt. A néprajz érdekelt, de románul egy szót sem tudtam. Persze, hogy az utóbbi helyre vettek fel, szerencsére úgy, hogy néprajz órákra is bejárhattam. Az egyetemen így viszont megismertem a román kultúrát, ami szintén nagyon érdekelt, hiszen ez a nép, amellyel a legjobban elkeveredtünk és élünk itt a Kelet és Nyugat nagyhatalmai között. Ezen a szakon I. Tóth Zoltán volt a professzorom, nála vizsgáztam román történelemből. Tragikus sorsú tanár volt, hiszen 1956. októberben agyonlőtték. Sokat tanultam tőle, például a román összefogásról, ami mindig is jellemezte őket. Nem úgy, mint minket. Jó példa erre, hogy a 18. század közepén sok magyar és német földesúr elkergette a magyar és székely jobbágyokat, és románokat hívtak be helyettük. Rövid idő alatt többségbe kerültek például a Mezőségben a juhokat tenyésztő románok. A magyarok így kénytelenek voltak tovább vándorolni a 19. században Moldvába, és Bukarestbe. Erről sokáig nem tudtunk. Szerencsére, azóta ennek már irodalma is van. Tudjuk, hogy az erdélyi urak hogyan románosították el Erdélyt. Nem akkor jelentek meg a románok, amikor elfoglalták ezt az országrészt, hanem már sokkal korábban. Ez a tény például nagyon hiányzik a mai történelemkönyvekből. Amikor a ciszterekhez jártam Budapesten, emlékszem Kosáry Domokos egyik könyvére. Ebben azt olvashattuk, hogy a 14. században az angol főnemesek elkergették a jobbágyokat és a földeken birkákat tartottak, mert azok gyapjúját könnyebb volt értékesíteni, mint ha tizedet szedtek volna. Ugyanez játszódott le Erdélyben. A román pásztorok is gyapjút adtak a magyar uraknak, akik ezt könnyebben pénzre tudták váltani.
– Hogy éli meg a mostani járványt? Szeret otthon lenni és dolgozni?
– 1950 óta állandóan a vidéket jártam, néha csak éjszakára érkeztem haza. Feleségem sokat hiányolt. Most bepótolom. Az egészségi állapotom miatt egy ideje már itthon vagyok, és itthon dolgozom. A járvány ideje alatt a faluban, ahol élek, a polgármester minden 65 év feletti polgárnak kirendelt egy gondnokot és ő segít. Ő hozza az élelmet, így nem kell kimozdulni a házból.
– 30 éve alakult meg az első szabadon választott Országgyűlés, amelyben Ön képviselő, majd a kormányban miniszter volt. Hogy emlékezik erre az időszakra?
– A politika végigkísérte az egész életemet. Először a németek ellen, aztán oroszok, majd a kommunisták ellen hadakoztunk. Volt egy földalatti cserkészmozgalom, amiben részt vettem. Sokáig nem tudtam arról, hogy megfigyeltek. Erről csak a kilencvenes években találtam dokumentumokat. De nem csak a cserkészet volt gyanús! A nyolcvanas években, Pécsett, megalakítottunk egy ellenzéki kört. Nem neveztük magunkat ellenzéknek, de kritizáltuk a kormány és az állam intézkedéseit. Erről is jelentéseket adtak ki. Amikor egyszer a nagybirtok hátrányairól beszélgettünk és én a falvak helyzetéről adtam elő az értelmiségi körben, munkahelyemen, a Dunántúli Tudományos Intézetben, az igazgatóm behívatott és ordítozni kezdett velem. Nem rúgott ki, én magamtól távoztam onnan. Arra gondoltam, hogy inkább elmegyek utcaseprőnek, de nem hagyom magam. Szerencsém volt, mert a Levéltár igazgatója a barátom volt, és felvettek oda. Levéltáros lettem egy időre. Már abban az időben is a népi írókat kedveltem. Sinka Istvánt például személyesen is ismertem, neki mutattam be az egyik drámámat.
Ebben az értelmiségi körben olyan disputát hoztunk létre, amelynek során különböző nézetek csaphattak össze. Egész Európa sok részén a reformáció korában kegyetlen harcok dúltak a felekezetek között, kivéve Magyarországon, ahol 1568-ban a tordai országgyűlésen megvalósult a vallásszabadság. Mi is azt vallottuk, hogy a vitás kérdéseket ki kell beszélni, két ilyen gyűlésünk is volt. Persze ez is szemet szúrt a hatalomnak, és ezekből is kihallgatások lettek. Egyébként most is ezt tartom a legfontosabbnak a politikában. Nem gyalázni kell a másikat, hanem vitatkozni kell az ellenfelekkel.
Amikor megalakult a Magyar Demokrata Fórum, akkor közeli barátokkal csatlakoztam a párthoz. Ott voltam Lakiteleken is. Mi társadalmi vitákat akartunk. Az első választáson én voltam az MDF első számú jelöltje Pécsett. Abban állapodtunk meg az SZDSZ-szel, hogy minden esetben egymást támogatjuk az állampárti jelöltekkel szemben. Az első csalódásom az volt, hogy az SZDSZ nem tartotta be mindig ezt a megállapodást.
– Azt mondta az egyik interjújában, hogy Magyarország a középkortól kezdve a gyökeres ellentétek országa volt. Miért?
– Én a paraszti közösségek jelenével és kialakult értékrendjével foglalkoztam. Ennek köszönhetően kaptam nevet a szakmában, majd Győrffy István-emlékérmet is. Olyan ez, mint az orvosi diagnózis. Először meg kell nézni, hogy mi minek az oka. Amikor a parasztságot kutattam, a problémát én a magyar társadalom megosztottságában láttam. Először Szekszárdra kerültem muzeológusnak. Ott van a Sárköz, mint földrajzi tájegység. Ebben az időben a Sárköz és az Ormánság voltak az egykézés mintaterületei. 1767-ben Mária Terézia úrbéli rendelete és az ahhoz kapcsolódó folyószabályozásokról és ármentesítésről azt tanultuk, hogy az volt a második honfoglalás. Mária Terézia lehetővé tette a földesuraknak, hogy kisajátítsák maguknak a jobbágyok közös használatú eredeti árterületeit. Ezek később a földesúri uraság majorsági földjeivé váltak. 1720-ban az összes szántóföld 5%-a volt földesúri kézben. 1790-re volt olyan megye, ahol ez az 5% 40%-ra emelkedett. A Trianonhoz vezető út egyik fő állomása volt, hogy a parasztság elszakadt a földesurak által vezetett államtól. Ezt nem én mondtam ki először, hanem Asztalos Miklós 1938-ban Rákócziról írt monográfiájában. Megállapította, hogy a 13. századtól kezdve megoszlik a magyar társadalom. Sőt Werbőczy István a Tripartitumában kimondta, hogy a honfoglalók utódai csak a magyar nemesek lehettek. Vagyis a magyar parasztságot, és tulajdonképpen a magyar népet kitagadta a nemzetből. A nemesség pedig csak 5-6%-ot tett ki és azok fele is kisnemes volt. Ez nagyon szomorú. Amikor én ezt megírtam, persze egyesek kiátkoztak.
– Egyik fő kutatási területe a vízgazdálkodás és szőlőművelés. Kellően megbecsüljük a vizeinket?
– Első fontos művem volt a Duna-menti népek ártéri gazdálkodása. Az ártéri gazdálkodás lényege, hogy a folyókat áradás idején nem szorítják a gátak közé. A vízrendezések során megszerzett szántóföldeken megtermelt javak (főként gabonafélék) összértéke alig vagy negyedét tették ki annak, amit a paraszti közösségek azelőtt az ártérben termeltek (gyümölcs, méz, hal, takarmány, zöldség stb.). Ugyanezt a művelési módot megtaláltam később több helyen is Keleten, Kambodzsában vagy Kazahsztánban például. Mindenhol az árutermelő nagybirtok tette tönkre azokat. Ha úgy használnánk, mint korábban, a jövő egyik megoldása lehetne. Amit viszont most csinálunk, azzal tönkretesszük a magyar földet. Az ártéri gazdálkodás lényege, hogy a folyókat áradás idején nem szorították a gátak közé, hanem szétvezették az óriási területek minden zugába. Az ártéri gazdálkodás mindig együtt élt a természettel és nem volt akkora szárazság. Az utóbbi években derült ki az is, teljesen függetlenül tőlem, hogy az Alföld kiszáradása már nagyon korán elindult. Korábban ez egy csodálatos halas-tavas terület volt. Akkor keletkeztek a gondok, amikor megindult a magyar marha exportja a 13. században Nyugat-Európa felé. Nagyon keresett volt a magyar állat. Minden földesúr egymással harcolt, hogy minél többet tudjanak szállítani külföldre. Az állatoknak viszont legelőkre volt szükségük, így elpusztították a falvakat, hogy a területet legelőkké alakítsák. Erről már régészeti ásatások is tanúskodnak. A történelemkönyvekben mégsem olvashatjuk mindezt. Debrecen határában harminc falu pusztult így el. A Hortobágyon négy templomos falu volt. Én ezeknek a nyomait megkerestem Gunda Béla professzorral. Egyik sincs már meg. De nem csak nálunk, szerte Európában ugyanez a helyzet. Mindenhol a politikai nagybirtok hatalmával van ez összefüggésben, amely a saját árutermelését helyezte előtérbe.
A nagybirtokon termelt élelmiszerek mennyiségben nagyobbak, a belső értékeik azonban alig egyharmadát teszik ki annak, amit azelőtt kisüzemekben termeltek. Vagyis 50 évvel ezelőtt a háztájiban, mennyiségben kevesebbet termeltek, de a belső értéke háromszor akkora volt, mint a nagybirtokon (mész, vas, nyomelemek, vitaminok stb.). És akkor még nem beszéltünk a gyomirtókról, rovarirtókról, vagy a gombairtók maradványairól.
A múlttal azért foglalkozom, hogy a jövőt megtervezzük. Ma már azt is tudjuk, hogy a mélyszántás is önmagában tönkreteszi a talajt. Régen trágyáztak az emberek, ez sincs ma már. A szárazságok azért olyan pusztítóak, mert a talaj szervesanyag-tartalma egyre csökken.
De gondok vannak a társadalmi területen is. A művészet például nem luxuscikk, az nem csak a gazdag emberek időtöltése. A művészet nem más, mint életszükséglet. A társadalmi kapcsolatok éppen olyan fontosak, mint az élelem vagy a ruházkodás. A társadalmi kapcsolat az anya-gyermek viszonnyal kezdődik, arra ráépül a család. És ennek megvan a maga művészete. A paraszti társadalomban ennek a művészetnek az volt a feladata, hogy kapcsolatot teremtsen az emberek között, és hogy ezeket a kapcsolatokat éltesse is bennük. Minden erre épült. Még a munka során is meséltek egymásnak az emberek. Vagy énekeltek egymásnak, vagy maguknak. Sajnos ma a művészeti nevelés néhány specialista kezében van. Így a széles néprétegnek nincs alkalma arra, hogy a művészettel közvetlenül is kapcsolatba lépjen, hogy énekeljen, verset mondjon, táncoljon. A művészet nem más, mint teremtés a szeretet nevében. Néhány iskola csinálja még ezt. Ott a gyerekek nem tárgyakat rajzolnak, hanem levetítenek nekik egy képi világot. Például a Baranyai református templom mennyezetére festett mintákat kell lerajzolni. Csodálatos kiállítások vannak ilyen témában. Pécsett a gyermekotthonban több szociális problémával küzdő gyermek él. Platthy István műhelyében segítenek nekik a bennük levő értékeket megmutatni és a képességeiket kibontakoztatni. Olyan gyerekek, akik már öngyilkossági kísérletet is elkövettek, gyerekotthonba kerültek, most rajzaikkal „lerajzolják a múltjukat". Komlón volt egy tanítónő, aki cigány gyermekekkel rajzoltatta le a sorsukat. Ezekről tanulmányok vannak, mégsem tud ez az elgondolás érvényesülni. Az én tudományos munkáimnak nagy része e körül az elhanyagolt jelenség körül csoportosult. A cél, hogy az ember ne csak múzeum- és hangversenylátogató legyen, hanem maga is énekeljen. Kodály is azt írja, hogy nemcsak hallgatni kell a zenét, hanem énekelni is kell. Ez a lényege a művészetnek, ami megteremti az emberi kapcsolatokat. És ez nagyban segíthet például az elmagányosodás ellen.
– Ön a néprajztudomány professzora. Azt tudjuk, hogy van múltja ennek a tudománynak, elég a nagyokra, Gunda Bélára, Kallós Zoltánra vagy Kós Károlyra gondolni. De van-e jövője a néprajznak, hiszen lassan parasztság sincs, pedig alapvetően ezzel a réteggel foglalkozik?
– Persze, hogy van. Csak a paraszti társadalom tudja kielégíteni azokat a szükségleteket, amiket a jövő társadalma nem tud már kielégíteni. Az emberek pedig elmagányosodnak. Kevés a házasság, még kevesebb a gyerek. Csak a szexualitás a lényeg, nem az, hogy tovább menjen egy kultúra. Ezért jön a migráció. Ha nem jönnének, már nem lenne munkáskéz Nyugat-Európában. A néprajz felkínálja, mutatja, hogyan kellene élni. Nem lehet ugyanúgy, mint kétszáz évvel ezelőtt. A szükségletek kielégítésének módját kell visszatanítani, ha meg akarunk maradni. Magyarország népessége is fogy. Nem érjük el a lélekszám megtartásához szükséges születésszámot sem. Rengeteg a boldogtalan, elmagányosodott ember, akik a drogba, alkoholba vagy mogorva életuntságba menekülnek. A néprajz kiutat mutat ezekből az élethelyzetekből. Ezt írom meg hosszabban „A szeretet a néphagyományban" című munkámban, amit az MMA jelentetett meg a Magyar Művészet folyóiratában.
– Milyen állapotban van a magyarok lelkiállapota a 21. században?
– Ezt a kérdést többen tanulmányozták már. Kopp Mária nagyon szépen leírja munkáiban, hogy rosszabb állapotban vagyunk, mint a nyugat-európaiak. Trianon sem 1920-ra vezethető vissza. A folyamatok már elkezdődtek a 13. században, amikor a parasztságot kizárták a nemzetből. Amikor rövid időre visszaállították az egységet, akkor csodákat tett a magyarság. A nándorfehérvári győzelmet, ami Európa megmentését jelentette, a parasztságnak köszönhetjük. Hunyadi zseniális húzása volt ez. Ugyanez történt a Rákóczi-szabadságharc alatt is, mégsem tanultunk ezekből az esetekből. A jobbágyfelszabadítás nem hozta meg az eredményt, hiszen hárommillió koldus és kétmillió kivándorló jött létre. Amikor aláírtuk a kiegyezést, kiszolgáltattuk magunkat az osztrák hatalmi politikának. Aki ellenük szavazott, az megjárta. Gondoljunk csak Tisza Istvánra, aki a háború ellen szavazott. Meg is ölték! Az első világháborúban a legtöbb embervesztesége is a magyarságnak volt. Még Verdunbe, a német–francia konfliktus egyik véres helyszínére is magyar ezredeket vittek ki. Azért, mert a magyarok nem ismerték a félelmet. Szóval a nemzet lelkiállapota nincs jó helyzetben, sok dologról nem tudunk. Itt van például Mikszáth Kálmán: A pénzügyminiszter reggelije című karcolata. Az eredeti műben benne van az a mondat, hogy „behallatszódik az erdélyiek vitája a székelyek kivándorlásáról." Az írás benne van a középiskolai tankönyvekben, de ezt a mondatot például kihagyták abból. Vagy itt van vitéz Málnási Ödön, egykori ludovikás katonatiszt könyve: A magyar nemzet őszinte története. Ő is írt a paraszti önszerveződésről, amely kereszténydemokrata alapon indult volna meg. Börtönbe is zárták 1937-ben, mert ezt a könyvet a nagytőkés osztály vádiratának tartották. Később, 1945-ben szovjetellenes cikkeiért zárják be hét évre. 1956-ban szabadult. A szabadságharc leverése után emigrált.
– Mit tanulhatunk az őseinktől?
– Kit nevezünk őseinknek? Mert lehetnek például az arisztokraták. Én gyakran megkaptam bírálatképpen, hogy arisztokráciaellenes vagyok. Ez nem igaz. Nem minden arisztokrata volt hazaáruló. De a hatalmasok arra kényszerítették őket, hogy parasztellenesek legyenek. Nem minden királyunk volt ilyen. IV. Béla például ellenállt. Ezért veszítettük el a muhi csatát, mert a magyar urak nem voltak hajlandók fegyvert fogni a tatárok ellen. Inkább feláldozták a királyt, aki meg akarta szüntetni a legelőkért vívott belső anarchiát.
De a jövőt borúsnak látom. Ha nem olyan gazdaságot telepítünk, ami együttműködik a természettel, a vízzel, az állatokkal, akkor elveszünk. Eltűnnek a méhek, a fecskék, a verebek.
Lassan eltűnik a parasztság, a falvak kihalnak. Én ma is járom a falvakat. Nem a tízedik könyv után írtam meg a tizenegyediket, hanem a saját kutatásaimra alapoztam minden munkámat. Nagyon figyelek, de azt kell mondanom, hogy nincs parasztság. Egyszer egy konferencián hallottam azt a mondatot, hogy minden nemzet a parasztságában gyarapszik és minden egyéb osztályában fogy. Tökéletesen egyetértek. Ezzel szemben Európa lakosságának mindössze 10-15%-a foglalkozik földműveléssel.
– Tavaly jelent meg Jövőnk gyökerei című munkája az MMA Kiadónál. A borítón három kisfiú van, különböző fejfedőkben, ruhákban. Mit szimbolizál ez a kép?
– Nem én választottam ki a fotót, de nagyon tetszik. Egyébként én rengeteg képet készítettem a kutatásaim során. Ezen a fotón keveredik a régi paraszti és a mai városi öltözék, így alkot egységet a magyar társadalom. A fotót Máté Gábor szerkesztő választotta, aki tanársegédem volt az egyetemen.
Tudja, ennek a könyvnek nagyon örülök, hiszen összefoglalása életművem nagy részének. Sajnos az életemben sok kudarcélményem is volt. Miniszterként semmit sem sikerült megvalósítani. Vissza akartam állítani a falusi iskolákat, hiszen azok tartják helyben a fiatalokat. Át akartam alakítani a közoktatást. Azt vallottam, hogy senki ne mondjon mást, mint amiben hisz. A tanítókat arra kényszerítik, hogy azt tanítsák, amiben nem is hisznek, és ez nem jó. Pedig a tanítók sokáig a legmegbecsültebb emberei voltak a társadalomnak, presztízsük azonban mostanában nagyot csökkent. Ezek a célok nem valósultak meg. Aztán vissza akartam állítani a tankerteket, ahol a gyerekek a kertművelést tanulhatták volna. Nem sikerült. Mint ahogy a hittanórák bevezetése sem úgy történt, ahogy terveztük.
Pedig még az amerikai felhőkarcolók árnyékában is ott vannak már a tankertek. Ők nagyon fontosnak tartják, hogy a gyerekek tudják, mi a csiga, a termés, vagy a virág.

15 mai 2020  |  interjú andrásfalvy bertalan néprajz