Bocskay Vince: Pax Trianonae (2014) 68×120×32,5 cm; fa, acél

A Nagy Háború

1914 2014
 
A Nagy Háború címmel emlékező kiállítás nyílik a Pesti Vigadóban. A Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti, Iparművészeti és Tervezőművészeti, valamint Képzőművészeti Tagozata által rendezett tárlat kortárs alkotóművészek szemével láttatja az első világháború tragikumát. A kiállítás 2014. december 4-től 2015. január 18-ig látogatható.
A kiállítás fővédnöke dr. Hende Csaba honvédelmi miniszter.

„Azt szokták mondani, hogy akik emlékeznek, egy irányba tekintenek. A Nagy Háború centenáriumán Európa nemzetei emlékeznek: megpróbálják felidézni és megérteni mindazt, amin közösen átmentünk. Emlékeznek a művészek is, akik egy új nemzedék nevében fogalmazzák újra mindazt, amit a Nagy Háború jelentett és jelent. Ez a mostani találkozásunk az előttünk járókkal az ő munkájuk nyomán jött létre, s miközben segítenek emlékezni, egy irányba fordítják a tekintetünket. Köszönet érte!
Nekünk, magyaroknak az elhallgatás és a hazugság évtizedei után, az érdektelenség és a feledés évtizedei után újra fel kell fedeznünk, közgondolkodásunk részévé kell tennünk mindazt, ami akkor történt: a lehetetlen körülmények közötti helytállást, a meghozott áldozatot, a gyász és a veszteség éjfekete napjait, a testi-lelki nyomorúság addig sohasem tapasztalt köreit, nagyszüleink és dédszüleink rettenetes, mégis emberséggel elhordozott sorsát."
(Részlet dr. Hende Csaba a kiállítás katalógusa számára írott köszöntőjéből.)

Professor emeritus Fekete György a Magyar Művészeti Akadémia elnöke kiállítási ajánlása:

„Az emlékek megidézése az emberiség lelkének egyik legfontosabb ünnepi tápláléka. Minden élőlények közül ugyanis az egyetlenek vagyunk, akik számára a múlt nemcsak az egyik előfeltétele a jelennek, hanem az áhított jövő belső kondícióit is meghatározza. S ha ez így van, akkor szinte bizonyosan a művészet az az út, amelyen megjárhatjuk az elődök csillagösvényeit. A kollektív emlékezet ezen felül még azzal a csodálatos tulajdonsággal is bír, hogy benne családok, tájak, népek, nemzetek együtt is megsirathatják áldozataikat, kudarcaikat, megalázottságuk tragédiáit, hogy azután fejüket is együtt emelhessék fel a történelem napsütéses korszakaiban.

A kép, a szobor, a fotó, az emlékirat, a színmű, a rekviem így együtt lesznek az emlékezés megrendült tekintetének könnyei és a nemzet feltámadása biztos hitének hírnökei. Bennük rétegeződnek egymásra száz és száz esztendők, hirdetve, hogy túléltük a veszteséget és a gyászt.
A kiállításon látható művek pedig legyenek pecsétek azon a szerződésen, amit a művészek együtt kötöttek a halhatatlansággal, amikor gondolataikat és eszközeiket az újrateremtés szolgálatába állítottak."

A kiállítás gondolata Prutkay Péter képzőművésztől, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjától származik – olvasható P. Szabó Ernő művészettörténész, a kiállítás egyik kurátora megnyitóra szánt A Nagy Háború című írásában. A kurátortárs Prutkay Péter elképzelése volt az is, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának tagjain kívül a kiállításra meghívást kapjanak a Film- és Fotóművészeti és az Iparművészeti és Tervezőművészeti Tagozat azon tagjai is, valamint néhány olyan más alkotó is, akiknek érvényes mondandójuk van a témával kapcsolatban.

„A centenárium alkalmat kínál néhány olyan mű bemutatására is, amelyek ugyan korábban születtek meg, de a tematikus tárlat összefüggésrendszerébe helyezve mintegy a művek párbeszédének katalizátoraként működhetnek – írja P. Szabó Ernő –, ilyen mű például Deim Pál Minden értelmetlenül meghalt ember emlékére című plasztikája, amelynek alternatív címe is van: A hazáért meghalt hősök és áldozatok emlékére. Róluk van szó ezen a kiállításon. Azokról, akiknek emlékművét, ahogyan Balla András fotósorozata mutatja, lassan-lassan benőtte a borostyán, béke helyett semmivé oszlatva az emlékezést. Róluk, az „égbe menő huszárokról", akik Csáji Attila nyomatán éppen olyan lelkesen vonultak a csatatér felé, mint a világháború elején a legtöbb hadviselő fél harcosai, s akik Maradék hősökként tértek vissza (Elekes Károly), legyengülve, bizonytalan léptekkel, összefogódzva keresve a nem létező utakat (Filep Sándor: Vak vezet világtalant). A katona történetét idézi meg Véssey Gábor expresszív sorozata, a névtelen harcos auráját határolja körül az immár üres hadikórházi ágy fölött-körül Barabás Márton installációja. Különös átalakulási folyamatot figyelhetünk meg Szabó Tamás Zászlófejeitől Gaál József Holtvilág I–IV-ének roncsolt arcaiig, Schrammel Imre lövéssel szétfröccsentett formáiig, a lövészárokban fekvő halottakig (Hauser Beáta), az enyészetnek átadott testekig (Kovács Péter, Kusztos Endre, Sáros András Miklós, Vargha Mihály). Jakobovits Miklós, M. Novák András, Megyer Márta, Kéri Bálint Bence, Szunyoghy András alkotásain egyenruhadarab, átlőtt sisak, fedezékben hagyott lőszeresláda emlékeztet azokra, akik egy-egy gyilkos roham előtt viselték, használták őket.
Megjelennek a front mögötti világ, a hátország képei (Ősz Ilona, Somogyi Győző) az elpusztult város (Aknay János), amelynek romjai Jovián György számára a Conditio humana megfogalmazására ad alkalmat. Vae victis, mondja Vinczeffy László, jaj a legyőzöttnek!...
A romlás e képeiből építi vízióját magáról a pusztulásnak a természetrajzáról Földi Péter, Hager Ritta, Kárpáti Tamás és Stössel Nánda), s a meg nem született emlékművek helyett e romlás minden áldozata előtt tiszteleg szubjektív, egyszemélyes emlékművével Ilyés István, Jakobovits Márta, Kókay Krisztina, Kő Pál, Olasz Ferenc és Polgár Csaba."

27. marraskuuta 2014  |  kiállítás