Az Osztrák–Magyar Monarchia mint művészeti színtér

Bemutatták a Műcsarnok tanulmányköteteit

Átadásának 120. évfordulóján, 2016-ban a Műcsarnok Az első aranykor. Az Osztrák–Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok című történeti kiállítással emlékezett az alapító korszak művészetére. Az MMA intézményének most megjelent köteteiben ezt a nagyszabású kiállítást és a hozzá tartozó művészettörténeti korszakot dolgozzák fel szakemberek, a szerzők között szerepel többek között Keserü Katalin művészettörténész, az MMA rendes tagja is.
A tárlat tudományos kurátorául a régiónk határain túl is ismert és elismert Sármány-Parsons Ilona művészettörténészt kérték fel, akinek az adott témakörben született publikációi teljesen egyéni látásmódot tükröznek, nemzetközi konferenciákon aratott tudományos sikerei igen jelentősek. Munkásságának fontos jellemzője, hogy magyarországi tanulmányai után évtizedeken át Ausztriában és Angliában működött, a magyar, illetve a monarchiabeli kultúra iránti elkötelezettsége mellett külső rálátással is rendelkezik, ami együtt kevesek sajátja.
A Műcsarnok kettős célt tűzött maga elé jubileumi kiállításának bemutatásával: a művészek és a közönség közös ünnepén túl egy, a 20. században – különböző közismert okok mentén – mellőzött korszakot és annak kulturális terepét kívánta exponálni, nemcsak a kutatás, de a jelenkor közönsége és alkotói számára is. Ennek előkészítéséhez már a jubileumi év elején elindították a témával foglalkozó eseménysort. A második – de hosszabb távon elsődleges fontosságú – célkitűzést több program is támogatta: az épület „születésnapján", 2016. május 4-én műhelybeszélgetést szerveztek, majd a kiállítás idején exkluzív tárlatvezetésre kértek fel a témát igen különféle, interdiszciplináris nyitottsággal kezelő kutatókat, személyiségeket, 2017. február 16-án pedig egy szakmai kerekasztal-beszélgetést rendeztek. Végül a 2017. február 24-én megtartott tudományos konferencián (Az Osztrák–Magyar Monarchia mint művészeti színtér) – melynek bővített dokumentuma ez a két kötet – már a gazdag keresztmetszetet és hozzá speciális, eddig rejtett értékeket is képviselő festményeket új struktúrában felmutató kiállítás ismeretében reflektálhattak a témára az előadók és a tanulmányok szerzői. A millennium korának magyar nemzeti festészetére és ennek a Monarchia népei vizuális nyelveivel való összevetésére, hasonlóságaira és egyedi sajátosságaira koncentráló, nagy kapcsolati tőkét és roppant szervezőmunkát mozgósító tárlat jelentős hozzáadott értéket képvisel. A kiállítás döntően pozitív visszhangjának ismeretében e többlet árnyaltabb megjelenítése érdekében kértek fel a kötetekhez további szerzőket.
A '90-es évektől került előtérbe az a felfogás, hogy a kultúrtörténet terepén a kánonok értelmezési közösségeket jelentenek. A közös szemlélet műszava eredetileg a bibliatudósok által használt kifejezés, amely a 19. századi romantikus művészkultusz és a vallás kanonizált szentjei között érzékelhető analógia nyomán a művészetfogalom szakralizációját eredményezte. Nem csupán a 19. században alakult így, de a 20. század – akkor progresszív – modern művészetének későbbi szakralizációjánál is hasonló folyamatot láthatunk. Ez utóbbi kánonja máig hat, a 21. században is megmerevíti a szcénát, és vele együtt részben a kutatást is. A Műcsarnok 2016-os, Az első aranykor. Az Osztrák–Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok tárlat által felvetett kanonizációs problémák tudományos igényű átgondolása is segíti az értékrend értelmezését, hiszen a történész visszatekintő próféta. A kiállítás pozitív meglepetései közül említhetünk példaként két művészt: Poll Hugót és Pataky Lászlót, akiket a kánon legfeljebb a perifériára sorolt. Itt viszont a merev struktúrát megmozgató, kiemelkedő kvalitású képeikkel újrarendezik a kánont. A kiállítás cseh, lengyel és horvát anyaga illetve a konferenciakötet ezen országok egykori kulturális folyamatait áttekintő tanulmányai felvetik egy közös, közép-európai festészeti, illetve – szélesebben értve – közös kulturális nyelv „felfedezésének" lehetőségét.
 
A kötetekben szereplő szerzők és tanulmányaik
 
I. kötet – Az aranykor társadalma és a művészetek
Szegő György: A történész visszatekintő próféta. Az Osztrák–Magyar Monarchia mint művészeti színtér konferenciakötet elé
Gerő András: Osztrák-Magyar Monarchia – test és lélek
Gyáni Gábor: Közép-Európa és a Habsburg Birodalom változó értékelése
Fenyves Katalin: Művészet és magyarosodás? A magyarországi művészeti szcéna szereplőinek társadalmi háttere a hosszú 19. században
Németh András: Életreform-törekvések az Osztrák–Magyar Monarchiában és hatásuk a korabeli művészeti, művelődési és pedagógiai reformokra
Alexander Klee: Az Osztrák-Magyar Monarchia – kulturális tér Európában
Bókay Antal: A pszichoanalízis világa: az Osztrák-Magyar Monarchia
Agárdi Izabella – Miszlivetz Ferenc: Az Aranykor birodalma. Egy kreatív korszak üzenetei
 
II. kötet – A festészet párhuzamos narratívái
Sármány-Parsons Ilona: A kánonteremtés néhány történeti összefüggése
Révész Emese: Épült – közadakozásból. A Régi Műcsarnok építésének mecenatúrája
Tóth Ferenc: A Műcsarnok – a századvégi művészeti reformok helyszíne
Sidó Zsuzsa: Vázlat gróf Andrássy Tivadar kultúrpolitikusi és műpártolói szerepéről
Peter Urbanitsch: A képzőművészet támogatása és támogatói az Osztrák–Magyar Monarchia osztrák felében az első világháborút megelőző évtizedekben
Szabó Ágnes: Cseh és lengyel képzőművészek az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nemzetközi tárlatain 1861–1896 között
Petneki Áron: „A kép többi része a csata gomolygása". Matejko és a magyarok
Keserü Katalin: Északi kapcsolat. A 19. század végi közép-európai nemzeti festészeti kánonokhoz;
Andreas Maleta: A Beethoven-zeneszoba. Josef Maria Auchentaller összművészeti alkotásának története
Klein Rudolf: Zsidó humor Lajta Béla építészetében
Forgács D. Péter: A megszépült múlt kegyes csalásai
29. maaliskuuta 2018  |  műcsarnok keserü katalin tanulmánykötet