Sára Sándor

„Magunknak építjük ezt a társadalmat, amelyben élünk"

E kiemelt idézet jól példázza Sára Sándor ars poéticáját. A Magyar Művészeti Akadémia néhai tagja, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett kétszeres Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr, filmrendező mindig a magyarságért, a szegény sorsú emberekért aggódó művész volt. Tavalyi évben bekövetkezett halála óriási vesztesége a társadalomnak. Emlékére vaskos mű látott napvilágot az MMA Kiadó jóvoltából Sára Sándor címmel. A könyvben pályatársak, barátok írnak róla. Olvashatjuk – többek között – Bakos Edit, Gelencsér Gábor, Benke Attila vagy Kincses Károly visszaemlékezéseit Pintér Judit filmkritikus szerkesztésében. A kötethez képgaléria is tartozik, a fotókon feltűnnek Sára Sándor jellegzetes alakjai, parasztok, a népi kultúra és a Kárpát-medence csodái.

2019. szeptember 23-án Ranódy László-emlékestre hívták a szervezők Sára Sándort. Ő volt ugyanis az Árvácska operatőre. Széke üresen maradt, hiszen egy nappal korábban elhunyt. Hiánya, azóta is fáj. Velünk maradnak viszont filmjei, fotói, gondolatai. És egy album, amely a napokban jelent meg róla. Nincs könnyű dolga a szerkesztő Pintér Juditnak, hiszen Sára életműve egyetemes. Ahogyan az egyik tanulmány írója, Gelencsér Gábor, az MMA Szőts István-díjas filmtörténésze meg is jegyzi: „Sára Sándor életműve nem a magyar filmtörténet, hanem a magyar filmkultúra része. A különbség a pályafutás sajátos vonására utal: összetettségére, sokrétűségére, gazdagságára." Mert mennyi mindennel is foglalkozott! Operatőr és rendező, rövid-egész estés és többrészes filmek alkotója, a Duna Televízió elnöke, fotóművész is volt. Gelencsér visszaemlékezésének a Pontokból vonal címet adta. Aprólékos munkával rámutat arra, hogy áll össze ez a páratlan életmű egy egyenes vonallá. Hogyan kezdett, mint kísérleti filmes tevékenykedni az akkor induló Balázs Béla Stúdióban, hogyan készítette első filmjeit, a Virágot a napnak vagy a Groteszket. Sára kísérletezése azonban nem az öncélú avantgardista munkája volt. Nem az elvontat kereste, hanem az új formákat, például a szociológiai témáknál. Aztán sorban jöttek a filmjei, a Pályamunkások 1957-ben Gaál Istvánnal, majd a Cigányok 1962-ben, vagy a Pro Patria 1969-ben. Már ekkor megfigyelhető érdeklődése a társadalmi vagy történelmi témák iránt. Három területen alkotott már ekkor is maradandót: a kísérleti filmek terén, a hagyományos dokumentumfilmek megújításánál és az archívumokkal dolgozó montázsmunkáknál.
Később ez az életmű csak tovább szélesedett, a hetvenes években játékfilmek operatőre, majd rendezője lett. A Sodrásban, a Tízezer nap, a Feldobott kő méltán vonultak be a magyar egyetemes filmkultúra Pantheonjába. A nyolcvanas években új terepre tévedt. Nem tévedés ez, hiszen alapvetően mindig izgatták ezek a képi megoldások, de arra gondolt, hogy majd egyszer, ha kap pénzt, akkor jó színvonalon megcsinálhatja elgondolásait. Pénz nem volt, de színvonal igen, így a nyolcvanas években nagyszerű „minimalista" dokumentumfilmeket készített. A történelem vonzotta, a nemzet nagy traumái, a kibeszéletlen történetek. A doni katasztrófa, a Gulág, a Málenkij robot. Gelencsér munkája nem áll meg itt. Eljutunk vele a kilencvenes évek végéig, hogy átadja a képzeletbeli stafétát azoknak, akik mint a Duna Televízió elnökét látják Sára Sándorban. Tanulmányából süt a tisztelet, az alkotó emberre való rácsodálkozás. Ahogy írja: Sára „életműve minden értelemben… példa és (m)érték".
Benke Attila a történelem, a vidék és az ember kapcsolatát elemzi Sára Sándor rendezői és operatőri életművében. Megismerhetjük a legendás alkotót az 1956-os forradalom és szabadságharc forradalmi bizottsági szerepében. Annak a Szőts István, az MMA tiszteletbeli posztumusz tagja által szervezett forgatócsoportnak volt a tagja, amely dokumentálta a történéseket. Nemcsak filmjeiben, hanem közéleti szereplésében is a küldetéstudat és szakmai elkötelezettség tanúskodik. Kevesen tudják, de a Színház és Filmművészeti Főiskola forradalmi bizottságában is szerepet vállalt, emiatt Keleti Márton rendező ki akarta őt rúgatni. Azzal a koholt váddal illette, hogy Sára géppisztollyal kergette őt az iskola udvarán. Természetesen hazugság volt. Mindenki tudta, hogy ebben a bizottságban csak oktatási kérdésekről esett szó. A hallgatók nem szerették volna a túlzott „szovjetizálást" a filmekben, ez azonban már elég szálka volt Keleti szemében.
A hatvanas években aztán – saját szavaival élve – sokkal lelkesebben dolgozott. Tudta, hogy mit nem szabad még gondolatilag sem érinteni. (Szovjet megszállás, 1956, mint forradalom vagy a Vörös Hadsereg rémtettei), igaz ugyan, hogy szavakkal és tettekkel nem tiltakozott a kádári diktatúra ellen, de fotóival, filmjeivel annál inkább. A filmezés mellett a fotózás is nagyon izgatta. Egyik kedvenc helyszíne szülőfaluja Tura volt, ahol rengeteg felvételt készített. Már-már szociológus pontossággal mutatta be a település életét, a paraszti világ munkáját, örömét, bánatát. Figurái nem csak boldog emberek, ahogyan a kor politikája szerette volna láttatni a falusiakat. Sokkal inkább megtört, megszenvedett, szomorú emberekről van szó. A valóságról. Amely olyan fontos volt Sára Sándor minden alkotásában.
Ezért is maradt több filmje is „dobozban". A Tízezer nap például két évig, hiszen kulcsszereplője, Széles István a kényszerkollektivizálódás után öngyilkos lett. Ez lesz azzal, aki bár nem akar, mégis belép a téeszbe – sugallta a film. De nem járt jobban a Feldobott kő című alkotás sem, amit egy éven át nem fogadtak el, mert az eredeti verzió úgy ért véget, hogy az ÁVH rálő a szociofotókat készítő tisztességes férfira, Balázsra.
Talán legtöbben a 80 huszárra emlékeznek, ami szintén allegorikus alkotás, hiszen a Lenkey huszárok nemcsak 1848-ra, hanem 1956-ra is emlékeztetnek minket. Nem csoda, ha ezek után Sárát tíz évre kivonták a forgalomból, a magyar filmszakmából. A 90-es évek elején térhetett vissza, ekkor azonban már újabb kihívás elé állították. Felkérték a Duna Televízió elnökének. Ezt a felajánlást pedig – bár többször is megpróbálta – mégsem tudta visszautasítani. Pályájának egyik csúcspontját jelentette az 1999-es év, amikor a Duna Televízió megkapta az Unesco Camera-díjat, és ezzel együtt „A világ legjobb kulturális televíziója" kitüntetést. Pedig nem vezetett kikövezett út az elismerésig. Bár a 80-es évek végén sokan érezték, hogy szükség lenne egy, a határon túli magyarság számára sugárzó televíziós csatornára, 1992 karácsonyáig kellett várni az indulással. Sára Sándor ekkor fejezte be a Nők a Gulágon című dokumentumfilm-sorozatát, és Köveskálon pihenve készült a következő munkára. Csoóri Sándor, Tőkés László győzködése végül eredményre vezetett. Bár alapvetően filmesnek tartotta magát, mégis érezte, hogy ebben a történelmi helyzetben nem lehet mást tenni. Jól döntött. Mindenki által megbecsült vezetője lett a Duna Televíziónak. Helyettesei Hanák Gábor történész és Lugossy László, az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának tagja voltak. Bakos Edit, a Duna Televízió egykori programigazgatójának visszatekintésében felidézi a kezdeti időszakot, a technikai nehézségeket, és azt, hogyan vált a televízió Televízióvá. Hogy teremtették meg a technikai-műszaki feltételeket, mi történt a „Dunával" a médiaháborúban és a médiatörvény milyen hatással volt a csatornára. A Duna Televízió és Sára Sándor személye összekapcsolódott. Senki nem tudott politikai nyomást gyakorolni az elnökre.Kincses Károly, akit az MMA 2014-ben szintén Szőts István-díjjal tüntetett ki. A képek ereje címmel írt a kötetben. Esszéjében Sára fotóit mutatja be. Ami tény, az tény: ilyen oldaláról ritkán írtak az operatőr-rendezőről, noha Kincses szerint megérdemelte volna. Több tízezer negatívkockát, diapozitívot exponált hatvan esztendő alatt, ezeknek körülbelül a harmada maradt meg. Nem csupán a filmjeiben érdekelték a nagytotál fejek és a táj, hanem fotói témáját is ezek uralták. A képeken megelevenedik szülőfaluja, Tura, a Galga-menti táj vagy későbbi lakóhelye, Köveskál és a Káli-medence. Parasztok, a magyar vidék, a falusi kultúra – ezek határozzák meg fotóit.
Sára mindig képekben gondolkodott, kár, hogy illusztrációi csak ritkán jelentek meg könyvekben. Mégis elmondhatjuk, hogy filmes pályáját tulajdonképpen megelőzték és végigkísérték fényképei. Nehéz kiemelni ezek körül bármelyiket is, de ha mégis kell, akkor a cigányok között, valamint az Indiában készített fotók talán a legérdekesebbek. Ezeket egyébként a kötetben is megtaláljuk több tucat más fotóval egyetemben.

Sára Sándor halála pótolhatatlan veszteség. Ez a kötet segít abban, hogy megismerjük a zseniális alkotót. Akinek példaképe Szőts István, az Emberek a havason rendezője volt. Amikor Szőts egyszer egy néprajzi film forgatására Turába érkezett, Sára három napig cipelte a rendező munkaeszközeit, közben pedig kikérdezte őt a filmezés mikéntjéről. Örök barátság kezdődött ekkor. Amikor Sára Sándort előszörre nem vették fel a Főiskolára, találkozni akart vele. Szőts a hírt hallva, azt mondta: a tehetség nem vész el, legfeljebb elkallódik. Sára tehetsége azonban nem kallódott el. Másodszorra már felvették, hogy később sok, mára már „történelmi" filmmel örvendeztessen meg minket.

(Sára Sándor. [szerk.: Pintér Judit] Budapest, MMA Kiadó, 2020, 400 oldal, 7800 Ft)

 
neljapäev, 4. Juuni 2020. a  |  sára sándor szőts istván könyvismertető kincses károly mma kiadó