Katyń – a tömegsírok helyét jelző lapok

Akik nem ismerik a reménytelenséget – Fejezetek a 20. századi Lengyelország történelméből

A mögöttünk hagyott 20. század lengyel történelmének egy tragikus szeletéről, a katyńi vérengzésről tartott előadást a 2013. február 6-án a Kecske utcában Kovács István történész-régész. Az est során a háznagyi teendőket Orosz István látta el, és köszöntötték a 70 éves Haris Lászlót.

Szerteágazó, és mégis egy felé mutató életutat tudhat magáénak Kovács István. Történelem–lengyel szakos diplomával a zsebében oktatott az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen, majd Varsóban kulturális attasé, Krakkóban pedig főkonzul volt. Költői munkásságára pedig jellemző, hogy öt kötete látott napvilágot. Kovács Istvánról nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a lengyel kultúra és történelem tudósa. A Kecske utcában az egykori északi szomszédunk történelmének egyik fekete fejezetéről, a katyńi vérengzésről tartott előadást. Mint mondta, a II. világháború kezdetén Lengyelország nyugati területeit a német, keleti területeit pedig a szovjet birodalom kaparintotta meg. Pedig a német támadást a nyugati hatalmak akár meg is akadályozhatták volna, hiszen Hitler rendelkezésére nem állt akkora katonai erő, hogy Franciaországgal és Lengyelországgal egyszerre, kétfrontos háborúban küzdjön meg. Az angol és a francia külpolitika azonban csak hitegette Józef Pilsudski marsallt, a vész óráiban tényleges segítséget nem nyújtott. Kovács István előadásából kiviláglott a kor európai hatalmainak szövevényes szövetségi rendszere, valamint a német–szovjet közeledés mozgatórugói, és a nyugati hatalmak tétlenségének indokai. Az előadás érintette a Lengyelországot lerohanó hadjáratot követő időszakot, és a Vörös Hadsereg fogságába került több tízezer lengyel katona sorsát is. Ez utóbbiak hadifogolytáborba kerültek, ahol egy ideig még levelet is válthattak a hozzátartozóikkal. Mint Kovács István fogalmazott: „ez kötelező is volt, mert a szovjetek így tudták feltérképezni, hogy hol laknak. Így aztán őket is internálhatták." A hadifoglyok sorsa 1940. március 5-én pecsételődött meg, mikor is az SZKP Központi Bizottságának Politikai Bizottsága úgy döntött: a Berija által vezetett NKVD egységeinek ki kell végezni a lengyel tiszteket és főtiszteket. Az áldozatok számát a különböző becslések 15 000 és 22 000 közé teszik. Magyar áldozatai is voltak a vérengzésnek: Korompay Emánuel Aladár a lengyel hadsereg tartalékos századosa volt, akivel 1940 tavaszán Harkovban végzett a tarkólövés. A mártírok között található még a magyar családból származó, de már Lengyelországban született Oskar Rudolf tüzértiszt, akinek később megtalált naplójának utolsó bejegyzési dátuma: 1940. április 7-e volt. A tömegsírokat 1942-ben találták meg a német katonák. Gobbels propaganda miniszter nagy publicitást adott mindennek, mert ezzel is a szovjet politika brutalitását kívánta illusztrálni. Nemzetközi bizottságot hívott össze, hogy állapítsa meg a Szovjetunió bűnösségét. Ennek a testületnek volt többek között a tagja Katyń harmadik magyar áldozata, Orsós Ferenc patológus professzor is, akit az ügyben adott szakértői véleményéért a háború után háborús bűnösnek nyilvánítottak. Mikó Zoltán repülős százados rosszabbul járt: őt az NKVD kivégezte, mert feltételezte róla, hogy sokat tud a Katyńban történtekről – tudtuk meg Kovács István előadásából.

06 February 2013  |  kovács istván