Újra Sír az út előttem

Második alkalommal is „sírt az út" a Kecske utcában, mert a szokásos szerda esti előadássorozat keretében Sára Sándor bukovinai székelyek kálváriáját bemutató filmeposzának következő részét nézhették meg az érdeklődők. A háznagyi teendőket ezúttal maga a mester, Sára Sándor látta el.

A négyrészes filmeposz pótolhatatlan kordokumentum. Azt az embert próbáló folyamatot ábrázolja, ahogyan a bukovinai hazátlanságból a völgységi hazába értek a madéfalvi veszedelmet követően egykoron idegenbe szaladt székelyek. A filmeposz most levetített harmadik része, amely a Keresztúton címet viseli, a Bukovinából már Bácskába áttelepült székelyeknek a háború végi menekülését és a túlélésért, az élni akarásért folyó küzdelmét ábrázolja. A film címe pedig azokra a jelöletlen sírokra utal, amelyek a Tito partizánjai által meggyilkolt, és titokban elföldelt bukovinai férfiak csontjait födi. Az ízes tájnyelven beszélő idős asszonyok a szemtanúk hitelességével mesélték el a rettegés, a földi pokol kálváriáját. A történet 1944. október közepén kezdődik, mikor is a front már igencsak meglódult, és a magyar hatóságok felszólították Bácska magyar népét, hogy aki tud, meneküljön. Mint az egyik idős asszony mondta a filmben: „Akkor aztán szaladj magyar! Amit tudtunk, és a kocsira fel tudtunk rakni, vittük magunkkal. De már akkor vonultak a németek is. Ők voltak az elsők." Történetünk hősei azonban a Tito partizánjai által megszállt Szabadkára tértek be, noha mint elmesélik, többen is a Szeged felé futó utat szerették volna választani. Szabadka határában a 150 kocsiból álló konvojt feltartóztatták a partizánok. És akkor most adjuk át újból a szót a szemtanúnak: „Kiállítottak minket a temető mögé, hogy minket ott megölnek. De aztán csak a tehenkéinket terelték el tőlünk, minket pedig bévittek Szabadkára. Ottan aztán mindenünket elvettek. Nem maradt semmink." Ahogy peregnek tovább a film fekete-fehér kockái, úgy rajzolódik ki a történelem egyik igen sötét szelete. A kocsikaraván népét először egy malomba terelték, majd a férfiakat átvitték a magyar–szerb határtól alig húsz kilométerre lévő Palicsra, úgymond árkot ásni. Ott aztán igazolóbizottság elé állították a szerb partizánok, és azoknak az embereknek, akik Bácskában földet kaptak, egyes sorszámot adtak. Akik pedig nem kaptak földet, kettest. Ez utóbbiak voltak a szerencsések, mert alapos veréssel megúszták. Előbbieket azonban kivégezték. Egyetlen bűnük volt csak, hogy magyar anya szülte őket. Az asszonyokat közben kegyetlen körülmények között dolgoztatták a partizánok, majd fél évvel később vonatra rakták azokat, akik túlélték a földi poklot, és átvitték őket Szegedre. Így értek Magyarországról Magyarországra a bukovinai székelyek, hogy aztán idehaza a Völgységben leljenek új otthonra. A kitelepített svábok házait kapták meg az elűzött, hazátlan székelyek…

30 January 2013  |  sára sándor