Fotó: Nagyálmos Ildikó / hargitanepe.eu

Mezey Katalin Hídverő-díjat kapott

Október első hétvégéjén adták át az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjait, közölte a Hargita Népe október 9-ei számában. A díjazottak között van Mezey Katalin Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, műfordító, az MMA Irodalmi Tagozatának vezetője is, aki Hídverő-díjat kapott Székelyudvarhelyen. Az ünnepségen Fekete Vince költő, az MMA rendes tagja külön erre az alkalomra írt laudációját olvasta fel, majd Kovács István költő, történész, az MMA rendes tagja köszöntötte a díjazottat.
Lőrinc György, az EMIA elnöke egyszerű, szép szavakkal méltatta a költőt: „Mezey Kati úgy figyel Magyarországra, hogy Erdélyt, Bácskát és a Felvidéket is látja. Verseiben szép csendesen, alig hallhatóan ad választ ezer év kérdéseire. Öntörvényű életművének fénye beragyog, kérdést tesz föl és választ ad az életre, a hétköznapok egyhangúságára. Mezey Kati szellem, építmény, dolgos szerénység, példa és tett."
Az idén 75 éves Mezey Katalin szerteágazó tevékenysége különös mintázatot mutat. Nemcsak költő, író műfordító, hanem irodalomszervező, kultúraformáló művész, ugyanakkor érdekérvényesítő, szerkesztő, könyvkiadó alapító, tagozatvezető, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.
„Az ő életében minden költészet" – mondja róla Kovács István költő, történész, a Kilencek csoportosulása nevében mondott köszöntőjében. Igen, költészet, ha irodalompolitikát csinál, közéleti szerepet vállal, hivatalt visel, pályázatot hirdet. Költészet, ha az irodalmi fősodorba emeli azokat az életműveket, amelyek nem tartoznak oda, de ott a helyük. Költészet, ha felmutatja a határon innen és túl megszületett irodalmi alkotásokat.
Költészet, ha a mindennapok apró történéseit formálja verssé, vagy éppen a magyar történelmi félmúlt eseményeiről ír elbeszélésfüzért. 
Mezey Katalin izgalmas, leginkább szeretetteljes jelenléte időről időre megkarcolja a dolgok simának tűnő felületét, arra kényszerít, hogy magunkban továbbgondoljuk írásait. Egója hangsúlyos, de nem túldimenzionált. A világhoz való viszonyulásában szigorú moralitás vezérli. Ebben a viszonyban nála mindig a humánum a döntő kritérium. Vallja, az irodalom a nemzet emlékezete, és mint ilyen, megfelelő helyet kell kapnia a társadalomban, a nemzeti emlékezet így válhat elérhetővé, és válhat tudatossá. Vissza kell találni az örök kikezdhetetlen értékekhez, „átörökíteni, amit az elődök a fajta vigaszára felkutattak" – (Magyar Napló 2014). Ez az a hitvallás, ami vezérli mindennapjait.
A nemzeti szintre emelkedett MMA intézménye ígéret a jövőre nézve a művészet és a művészek számára ennek a küldetésnek beteljesítésére, egyszersmind reményt adhat a nemzeti emlékezet működésére – mondja.
Hídverő-díjat adományoz az EMIA annak a nem erdélyi irodalmárnak, aki sokat tett az erdélyi magyar irodalom népszerűsítéséért. Mezey Katalin a díjat annak a nemzedéknek tagjaként fogadta el, amely a hatvanas évek elején tudatosan indult a határon túl élő magyar közösségek, irodalmi képviselők felé.
„Ak­kor már na­pok óta csak Me­zey Ka­ti­ra gon­dol­tam. Mor­mol­tam, mon­do­gat­tam az Azo­nosítás című versének so­ra­it: »Én va­gyok Me­zey Ka­ta­lin, / A fényképeim is en­gem mu­tat­nak. / Én tetőtől tal­pig én va­gyok, / Amed­dig len­ni hagy­nak…«, és átvil­lan­tak tu­da­to­mon azok a példa­em­be­rek, akik­re ilyen­kor gon­dol­ni szok­tunk: Kós Károly, Be­ne­dek Elek, mor­zsol­gat­tam a sza­va­kat, mert meggyőződésem, hogy min­den­ki­re van egy szó, egy ki­fe­jezés, amely csak rá jel­lemző. Amely egy em­ber jel­lemének, tevéke­nységének esszen­ciáját adja. Amely megkülönbözte­ti őt másoktól, sen­ki­vel össze nem téveszt­hetővé te­szi, amely csak Ő.
És ak­kor be­ug­rott az egyet­len szó, amely a leg­job­ban il­lik Me­zey Ka­ti­ra, és fölra­gyo­gott, mint egy fény­rob­banás a tu­da­tom­ban. A min­de­nes. Igen, be­val­lom őszintén, ad­dig a pil­la­na­tig nem Me­zey Ka­ti­ra, a költőre gon­dol­tam, még csak nem is a szépíróra, az iro­da­lom­szer­vező, kiadót működtető em­ber­re, a MMA iro­dal­mi ta­go­zatának ve­zetőjére, az édes­anyára, ha­nem mind­ezek esszen­ciájára. Mert ez összességében Me­zey Kati eszménnyé ötvözött lénye­ge. Me­zey Ka­ta­lin a min­de­nes. Hát igen, vil­lant át raj­tam, a min­de­nes a leg­gon­do­sabb, legtörődőbb, ő a számadó, a számtartó, és nem­csak a sze­me sarkából fi­gye­li a világnak azt a kis sze­letét, ahol fel­mu­tat­hat­ja önmagát, ha­nem, Szabó Dezső szóhasználatával: az egész látóhatárt szemléli. Le­fordítva mind­ezt ma­gyar­ra: úgy fi­gyel Ma­gyar­országra, hogy Erdélyt is látja. Bácskát is, a Fel­vidéket is. Em­ber, válaszd a leg­ne­he­zeb­bet, tart­ja a mondás, és ő, azt is mond­hatnám, a leg­ne­he­zeb­bet választ­ja. Hisz a fen­ti­ek mel­lett ráadásul még ő az írók szak­szer­ve­zetének az elnöke is, s ez va­la­mi olyas­mi, mint a han­gya­boly, amely­be a med­ve be­le­te­nye­rel. Ennél ne­he­zebb még büntetésből sem le­het sem­mi. Igen, Me­zey Kati tevéke­nységét is­mer­ve állíthat­juk, ő az iro­dal­munk min­de­ne­se. S most már a személyére talált jelző után írha­tok Me­zey Ka­ta­linról a költőről, a szépíróról is. És sor­ra vet­tem azt is, mások sze­rint ki is Me­zey Kati? Mások hogy véle­ked­nek Róla. Le­emel­tem a könyvtár polcáról Me­zey Ka­ta­lin het­ve­ne­dik születésnapjára összeállított köte­tet – még most is meg­bor­zon­gok, mi­cso­da társaságba kerültem laudációmmal: Ágh Istvánnal kezdődik a kötet, le­het­ne-e job­bal, mással? Ale­xa Károllyal és Alföldy Jenővel foly­tatódik. És itt, egy pil­la­nat­ra, meg is állok. Idézem is Alföldy Jenőtől: »A Ki­len­cek jó hírét hal­lot­tam már egyik-másik, „nap­pa­lis" iro­da­lom-sza­kos barátomtól… Három do­log is von­zott e társaság híréből. 1. Kétke­zi munkások gyer­me­kei mind­ahányan. 2. A nem­zet el­intézet­len ügye­it, sorskérdéseit fe­sze­ge­tik a ver­se­ik­ben…« De idézhe­tem Ber­tha Zoltánt is, aki azt írja Me­zey Ka­ta­linról: »Al­kotóművész és szel­le­mi or­ga­nizátor, szelíd vezéregyéniség, aki a Ma­gyar glóbusz összes lénye­ges történése­i­vel azo­no­sul.« De idézhetném magát az egész köny­vet is. A szebbnél szebb sza­va­kat, jelzőket, me­ta­forákat. Vége­zetül, ma­ga­mat idézem. Me­zey Kati a csen­des és szívós építkezést eme­li példa­beszéddé, miközben észrevétlenül a hazát szólítja meg. A Találkozás és a Száraz­pa­tak 1988 című ver­sek­ben már ki­tol­ja létünk határait a »határa­in­kig«. A határa­ink című nagy­formátumú kérdésfel­tevő, múlt­tisztázó versében a ma­gyarság nagy sorskérdése­i­re ad választ.
Országunk
három hóna­pig
három évig,
hat évszáza­dig
a vissza­vo­nulásé
előre­nyo­mulásé
amíg a vesz­te­sek 
győztek. 
Igen, Me­zey Ka­ta­lin ilyen szép csen­de­sen, alig hall­hatóan, csak kérdése­ket meg­fo­gal­maz­va, csak a múltat – eseménye­it és te­re­it – sorjázva ad választ ezer év kérdése­i­re. És ak­kor még a többi mai sorsvállaló ver­se­it nem is említet­tem, mint 1996, Október ha­zaláto­gat, Uram, ha nem ve­zetnél, a Fehér em­ber stb. A ha­sonló tőről fa­kadó regénye­it, drámáit már nem is említem. A szer­kesztőt, az Erdélyt járó em­bert sem. Öntörvényű életművének fénye be­ra­gyog, fényt sző, hul­lat ránk, kérdést tesz föl, és választ ad az éle­tre is a hétközna­pok egy­hangúságában. És fűzük hozzá azt is: Me­zey Ka­ta­lin társa­dal­mi meg­becsülését jel­zi, hogy a most áta­dandó szerény Hídverő-díj mel­lett olyan díjak jel­zik a helyét, mint a József At­ti­la-, Kos­suth- és a Pri­ma Pri­mi­s­sima-díjak és, hogy ő a Ma­gyar Művésze­ti Akadémia Iro­dal­mi Ta­go­zatának az elnöke. Me­zey Kati szel­lem, építmény, példa és tett."
 
Lőrincz György: Egyszer minden a helyére kerül… (Mezey Katalin laudációja)
Elhangzott az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjátadó ünnepségén, 2018. október 6-án, Székelyudvarhelyen