– Szép kerek születésnapot ünnepelt a közelmúltban, amely egyfelől lehetőséget teremt a „számadásra". Melyek voltak az indulásnál a legfontosabb impulzusok, voltak-e életre szóló találkozások az életében?

 

– Voltak, persze. Ilyen volt például, amikor kivettem a dossziémat a sikertelen felvételi után a sepsiszentgyörgyi Filológiai Líceumból (középiskola), majd elvittem és leadtam Kézdivásárhelyen, az akkori 1-es számú Ipari (Faipari) Líceumban. Ott ismertem meg két, számomra nagyon fontos tanárembert, akik komoly szereppel bírtak később abban, hogy „felfedezzék" és támogassák, segítsék, bátorítsák és egyben tanítsák azt a fiatalembert, aki 14–18 évesen voltam. Aztán ugyanilyen sorsszerű találkozás volt a '90-es évek Helikon című folyóiratának kolozsvári szerkesztőségében az akkori szerkesztőkkel, későbbi kollégákkal, barátokkal: Szilágyi Istvánnal, Mózes Attilával, Király Lászlóval, K. Jakab Antallal, Lászlóffy Aladárral. Mellettük sajátítottam el a mesterséget, a szerkesztői munka csínját-bínját. És ugyanakkor, ugyanott – szinte észrevétlenül – emberséget, karakánságot, gerincességet lehetett az ő viselkedésükön, példájukon át tanulni. Ezeknek az embereknek a barátságával, támogatásával vértezett fel az a tízéves időszak, amit a szerkesztőségben töltöttem. Azzal, hogy bízzak magamban, hogy tegyem mindazt, amire tehetséget adott a fennvaló, és ami nélkül nem tudtam volna elképzelni egy percig sem az életemet. Tudtam, hogy Kolozsvár után, bárhol vagyok is, ők ott állnak mellettem-mögöttem. Szilágyi óriási figura volt: tekintélye, szava, egész lénye megnyugtatóan hatott mindig is reám. Jó „apafigura" is volt számomra, akinek akkoriban már (1993) nem volt apja. Később pedig a barátságába is fogadott – ez is nagyon sokat jelentett. Minta volt, példa – mind a karakánsága, mind az egyenessége.

– Ez a verse, és még néhány másik költeménye is lényeges számámra, amióta kamaszként megismertem a műveit. „Amerikai négerlázadásokra" – írta az alcímben, de nem kell nagy képzelőerő, hogy a sorok mögé lásson az ember:

 

„Négernek lenni más hazában,

Nem tudni, ősök sírja merre domborul,

Rettegni úton, buszon, földalattin,

Melyen a város tamtam dobja domborul,

 

Négernek lenni ott, ahol fehérek

Fennkölt fensőbbséggel járnak részeg,

Reszketeg táncot, melyet tőlünk loptak,

Nem tudván, mi a hősi múlt és mi a holnap;

Négernek lenni ott, ahol fehérek

Rekedtre őrjöngve mutatják, mi az ének,

 

Négernek lenni tiszta nyelvvel,

Fehér fogakkal, izzó testtel,

Figyelni mindig erre, arra,

Ne sértsek és ne sértsen hangos fajta;

Négernek lenni tiszta nyelvvel,

Ahol ünnep-nyomort tanul az ember,

 

Négernek lenni ott, ahol

Az éj, a mély, a félelem dalol,

Ahol szeretni tudnánk mindörökké,

S nem válna lelkünk morfium-ködökké;

Négernek lenni ott, ahol

Az elmúlás, a bamba kéj dalol."

 

Nyilván a szerző tragikus sorsa is megérintette az akkori fiatalembert, a már-már "józsefattilai" vég – nem véletlen, hogy nagy példaképe volt József Attila Szőcs Kálmánnak.

 

– Két kötete jelent meg 2022-ben: a Halálgyakorlatok és a Szilágyi Istvánról szóló életinterjú. Milyen érzés egymás mellé helyezni három esztendő után ezt a két kötetet?

 

– Természetesen, jó. A Halálgyakorlatok centrumában egy hozzám nagyon közel álló ember sorsán keresztül próbálok betekinteni azokba a régiókba, bugyrokba, ahová nem igazán van lehetősége az egyszerű halandónak. A Szilágyi István-életinterjú pedig egy számomra rendkívül fontos emberrel készült beszélgetés. Örülök, hogy ez létrejöhetett, és hogy kötetben is megjelenhetett azzal a gazdag fotóanyaggal együtt.  Ezt követően még megjelent egy kétszáz oldalas verseskötetem, a Gyönyörű apokalipszis, melyet múlt év szeptemberében mutattunk be Budapesten, majd Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Jövő hónapban pedig Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön és megint Kolozsváron lesz egy-egy bemutató, az ottani könyvvásárok során.

 

– A hatvan egy szép kerek szám. Hol és kivel osztotta meg ezt a jeles évfordulót határon innen és túl?

 

– Hosszú – több állomásos – és egyben nagyon szép volt az ünneplés. No meg fárasztó is egy kicsit... Noha rendkívül jó érzés ünnepeltnek lenni, számos ember szeretetében lubickolni, már vártam, hogy visszaülhessek az íróasztalom mellé. 

A napján, április 7-én kezdődött. A feleségem lepett meg egy itteni, Budapesten tartott rokoni, baráti találkozóval. Az egész napját rám szentelte, melynek során különböző helyeken jártunk: a Gundelben ebédeltünk, a Normafán kirándultunk…még kulturális program is tervben volt, de épp akkor zárva találtuk egy filmfelvétel miatt a Szépművészeti Múzeumot. Amikor este hét körül hazaértünk, már vártak a lakásban az itt élő rokonaim, barátaim és a lányom. Az ünneplés pár nap múlva Kolozsváron folytatódott, ahol a Bulgakov kávéházban az író- és költő barátaim, kollégáim, a „háromnegyed erdélyi irodalom" – ahogy szerkesztőm fogalmazott –, ifjak és idősebbek ünnepeltek engem vagy nyolcvanan, egy egész estés rendezvényen. Majdnem húszan olvasták fel a hozzám szóló alkotásaikat, amelyeket egy csokorba gyűjtve a Helikon folyóirat is közzétett egy számomra igazán ünnepi számban. Másnap aztán Székelyföldön (úgyszintén a feleségem szervezésében – erről sem volt sejtésem) vagy kéttucatnyian vártak egy szülőfalum környéki településen az ottani rokonaim, barátaim, a fiam, és az egykori magyartanárom. Itt – otthálós lévén – egész másnap délutánig ünnepeltünk. De ez még mind nem elég, mert a feleségem barátaival, rokonaival is megültük a hatvanat az ő Budapest környéki falujában, ahol szintén nagy vigasság kerekedett déltől késő estig. És most itt vagyok: túléltem, bár egy kicsit már rázós volt a vége felé.

A hatvan év pedig megérint, elgondolkodtat. Viszont nem úgy szeretném folytatni, megérni a hátralevő akármennyit, hogy siránkozom, hogy „jaj, Istenem, lassan elmúlik…" stb. Patetikusan hangzik, de örülni szeretnék annak az időszaknak is ugyanúgy, mint ami előtte volt. A mindennapoknak, az egészségemnek, a napfénynek, fűnek, fának, virágnak... Valahogy úgy akarom megélni az elkövetkezendő éveket, mint ahogy azt Weöres Sándor is tette, aki nem törődött az idő múlásával, egyfajta kortalanságban élt. Verseiben egyszerre volt gyermek és fiatal, kamasz és felnőtt, csecsemő és aggastyán. Azt gondolom, hogy a versek ebben is segítenek.

 

– Nem olyannak ismerem, mint aki a "jól végezte dolgát" érzésével hátradől. Min dolgozik most?

 

– Újabb verseket – előreláthatólag verseskötetet vagy verseskönyveket – írok. Még nem látom tisztán, hogy hogyan adja magát az anyag. Az is elképzelhető, hogy legalább két könyv is lesz e sokfelé tartó szövegekből. Több mint száz oldal készen van már, és még csak ezután fogom szétküldeni a verseket közlésre. Egyelőre várok még egy kicsit, hogy kellőképp eltávolodjak tőlük ahhoz, hogy „hideg szemmel" olvashassam el újra őket. Egy levélregény ötlete is foglalkoztat már egy jó ideje – abból is készen van már vagy hetven-nyolcvan oldal. Úgyhogy, hála Istennek, nem unatkozom. Van munkám, van tervem, és legyen egészségem, munkakedvem és kitartásom is! És nem utolsósorban legyen meg a lélek jó nyugalma. Ennyit kívánnék csupán magamnak. És ennyi elég is volna.

 

 

 

Szöveg: Kocsis Csaba
Fotó: Onda Péter, Fazekas Márta