B. Müller Magda fényképei

Sára Sándortól búcsúzunk

Gyászmise keretében vehetnek búcsút tisztelői Sára Sándortól péntek délután. Sára Sándor Kossuth-nagydíjas filmrendező, operatőr, néhai nemzet művésze, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagjának búcsúztatóját 2019. október 11-én 15 órakor tartják a budapesti Szent István-bazilikában. A katolikus egyház szertartása szerinti gyászmisét Snell György püspök mutatja be. Sára Sándor, az egykori Duna Televízió első elnök-főigazgatója életének 86. évében, szeptember 22-én, vasárnap hunyt el. Sára Sándor a Balázs Béla Stúdió első nemzedékének tagjaként olyan korszakos jelentőségű filmek operatőre volt, mint a Sodrásban, a Gyerekbetegségek, az Apa, a Tízezer nap vagy a Szindbád. Rendezőként olyan filmek fűződnek a nevéhez, mint a Feldobott kő, a Holnap lesz fácán vagy a 80 huszár. » gyászjelentés
A filmes alkotó a nyolcvanas évek legnagyobb hatású, felkavaró erejű, és ma már felbecsülhetetlen forrásértékű tanúságtevőket megszólaltató dokumentumfilmes irányzatának a megteremtője. Ezek a dokumentumfilmek az évtizedekig hallgatásra ítéltek megszólaltatásával a társadalomtudományi kutatásokban is kényszerűen elhallgatott legsúlyosabb tragédiákról, a 20. századi történelem különböző színezetű diktatúráinak kiszolgáltatott egyszerű emberek mérhetetlen szenvedéseiről tudósítottak.
Sára Sándor filmjei közül több október 11. és 31. között teljes hosszában elérhető és megnézhető a Filmarchívum oldalán: http://filmarchiv.hu/hu/aktualis/hirek/kamera-es-teodolit-sara-sandor-halalara-1
Munkásságát számos kitüntetéssel ismerték el, amelyek között van a Balázs Béla-díj (1968), a Kossuth-díj (1978), a Magyar Mozgókép Mestere cím (2005), a magyar filmkritikusok életműdíja (2012), a Nemzet Művésze Díj (2014), a Magyar Művészeti Akadémia Életműdíja (2017), a Kovács LászlóZsigmond Vilmos Magyar Operatőr Díj (2018) és a Kossuth-nagydíj (2018).
Sára Sándort az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Művészeti Akadémia, az MTVA és a Duna Médiaszolgáltató Zrt. saját halottjának tekinti. Földi maradványait szülővárosában, a Galga-menti Turán családjától kísérve később helyezik végső nyugalomra.

Sára Sándor (1933–2019) – portréfilm



Alább Bicskei Zoltán filmrendező, grafikus, az MMA rendes tagja Sára Sándortól búcsúzó írását olvashatják:
 
„ÍGY IS LEHET ÉLNI"
Sára Sándor (1933–2019)

 
„Így is lehet élni. Szemlélődve" – mondta derűs egyszerűséggel Sára Sándor a Szerelmes földrajz portréfilmjében. Öregen, immár végelegesen megfosztva az aktív filmezés lehetőségétől. De nem az éberen tartó fényképezéstől és végképp nem a látástól, a létezés fegyelmétől. Mert ezt megőrizte az utolsó pillanatig. A kegyes halál jutalmát kapta érte.
Nekünk ő volt jutalom, hogy volt valaki, akinek képei segítettek lenni ebben a világban valahol: a mi otthonunkra, otthonosságunkra vezettek rá képei. Átitatta lelkünket azzal, ami mindig is ott rejtőzik, és ami mégis oly egyedi és egyszeri. Kora gyerekkorom Tisza-illatát és végtelen önfeledtségét érzem minden alkalommal, amikor a Sodrásban fürdőzőjeleneteit, a fröcskölő, évődő fiatalokat látom. Pedig oly egyszerű képek: szétspriccelő fények és árnyak, csupa csillám és sejtelem. Kiemelve a teremtő képzelet ősképeit a tudattalan Isteni mezejéről csupán Kuroszava tudott ilyen intenzív, csak mozgóképpel tetten érhető párlatot teremteni a természetből. Sára Sándor lehetett volna a magyar Kuroszava, miként mestere Szőts István is, de ezt idejében észrevették a magyar szellem börtönőrei és kiszorították őket a nagyvászonról. Szőts és Sára élete példázza azt is, hogy miért nem jöhetett létre egy Andrej Vajdához hasonló egységes, nagy ívű életmű a magyar filmkultúrában (csak egy vége-hossza nincs, mind ideológikusabb plakátfolyam, lásd Jancsó). Hiányzott hozzá az erőteljesebben jelenlévő hazai társadalmi-politikai erő és az ezt előhívó és megtámasztó, valóban magyar szellemiség. Máig tapasztalható, ahogy quislingjeink megágyaztak a mozgóképpel bódító bűvészetnek. És a ma is létező lengyel filmszakmával szemben, a sok deréktörő magyar kompromisszum jutalma a honi filmkészítő szakma szétszóratottsága lett. Ennek kivédéséhez nem volt elég pár karakán személyiség. A magyar mocsárt kiszárító szellemet csak hajlíthatatlan jellemek hozhatják létre. Amiben a Duna TV-vel rövid ideig úttörőmunkát végzett Sára Sándor, hogy innen gyorsan kiebrudalva, majd azt is elmocsarasítsák.
Kívülről nézni csak fogcsikorgatva lehet egy Sára Sándor kiszorításának alávaló és pökhendi történetét, de Sára ezt is méltósággal viselte. Huszárosan. Mosolyogva igazsága és a sors fensőbbsége tudatában. Vagy még inkább azon a bugyuta nagyképűségen, amely azt hiszi, valaki lelkét elveheti. (Mennyire más világot képviselnek a mai kor sikongva követelőző nyikhajai.)
Mégis! Az életmű teljes. Minden filmkockája izzó fölmutatás. Csak játékfilmes filmtörténetünk lett csonka. Egy valódi, nagy ívű, magyar mozgóképvilággal. Nélküle pedig a rálátással, a sorsunkra való ráébredéssel. Méghozzá pótolhatatlanul, mert a mozgóképvilág többszörösen Janus-arcú. Nemcsak a születésétől fogva jelenlévő megdermesztett idejével és a tudattalanra való hatásával, hanem a mai életrendünket uraló szerepével is. És úgy néz ki, ez visszafordíthatatlan marad. Elmulasztottuk a filmet világossá tenni, lélekébresztővé emelni. Ebben is pótolhatatlanok az öregek, mert a mai életmódból már nem fakadhat eredendő látás. A napi mozgóképáradatban felnőtt nemzedékek minden képe, azaz gondolata egyre inkább másodlagos eredetű. A koragyermekkor puha szemlencséjébe egy rögzült, kész világ vésetett, még a benne élő lélekformáló képzelet ébredése előtt. Készen kapott lenyomatokat égetünk a gyermeki szemekbe, visszaszorítva, megölve bennük a születendő, – és megerősödve a lélek gerincét jelentő – imaginációt, képzeletet. Ami helyette az ifjabb korosztályokban megjelent: az kópia, szurrogátum. Tétova, homályos, szervetlen másolás. Nem más ez, mint lélekmérgezés, legtöbbször lélekölés. Ma már nem lehetséges egy kisközösség és egy természet látványán felnövő Sára Sándor, aki öregen is a tűz mellől réved az alkonyodó Káli-medencébe, vagy a hajnali vadászlesen mered a fölszálló ködbe hosszasan.
Egy teremtő ember megbéklyózásával kevésbé az ő sorsát rontják – a méltó alkotók felvállalják ennek az áldozatnak a terhét is –, a világosságot hozó Kép-zelettől megfosztatva egy nép lelkét ölik módszeresen. Ez a filmgyilkosok valódi bűne.
Mégis, az életmű teljes. A „Krampácsolók" (Pályamunkások) munkadalától kezdve az utolsó rendezés, a Memento krisztusi áldozathozataláig, az élet gazdagságának a szenvedés mentén végigélt Sára Sándor-i lenyomata egyívű és tiszta. Még a látszólag nem filmszerű, ám alázattal felvállalt, órákon át beszélő Don-kanyart, Gulágot, Recsket, csángó sorsot… mesélő emberek mozgóképei is katartikusak. Mert mélyen átéltek.
Magamban összevetettem életművét a látszólag szerencsésebb sorsú osztálytársáéval, az 1956-ban Amerikába menekült Zsigmond Vilmoséval. Sára volt a szerencsésebb: sokkalta több értékes filmet tudott készíteni az Ideológia világának rabságában, mint Zsigmond Vilmos a Pénzvilág rabságában.
Egy normális világban most a Duna TV hónapokig, folyamatosan leadná – fő műsoridőben – az egész Sára-életművet. Mivel ez úgymond lehetetlen, ezért vegye elő mindenki, ahonnan tudja ezeket az elementáris erejű mozgóképeket és fürössze meg lelkét e friss folyamban. Nézem a Tízezer nap híres jelenetét, ahol egy vashídon a lovak végtelen sora rohan (jobbról balra, tehát időben is visszafelé) az időtlen (vashíd nélküli) világba. Hasonlóan időtlenek a Szindbád búcsúbéli öregasszonyainak sötétből villogó szétszabdalt arcai is, a hazájáért haló huszár boldog-tüzes tekintete, vagy az öreg hindu sármaszkja mögül villanó szemfehérje… és sorra mind, a tengernyi szenvedő, valódi emberi arc – egy démoni, mindinkább arctalanná váló korban. Hatalmas szerencsénk, hogy volt egy óriás tekintet ki mindezt egybefogta.
Szerencsém volt, hogy utolsó évtizedeiben időnként közelről láthattam, hallhattam. Kevés beszéddel, csöndes határozottsággal vágta el vitáink gordiuszi csomóit, egy bölcs törzsfőnök nyugalmával tette helyére a dolgokat. Nem láttam még művészt, aki ennyire nem félt volna a hatalomtól. Egyik legendás példája ennek és humorának is, amikor a Duna TV vezetőjeként megkapta a Horn-kormánynak a televízió felszalámizására szólító rendeletét és arra válaszként csak annyit írt: „láttam". Majd visszaküldve azt, nem tett semmit. Eltartott, amíg a hatalom rájött, mi is van e gesztus mögött és kisöpörte a Duna TV lényegét és azok őrzőit.
A 81. huszár – írta halálakor Léphaft Pál a délvidéki Magyar Szóban. Igen, huszáros, elszánt, tettekben élő felelős férfiú. Ez volt a látása mögött. Egy elernyedt világban így is lehet élni. És még jobban az Örök Vadászmezőkön.

Bicskei Zoltán

10 Οκτώβριος 2019  |  sára sándor bicskei zoltán gyászmise