Marton Éva (fotó: Emmer László)

Operastúdiót tervez Marton Éva

Interjú

Marton Éva, a Nemzet Művésze, Kossuth-díjas, Bartók–Pásztory-díjas operaénekes, a Corvin-lánc birtokosa, a bécsi állami Operaház örökös tagja és magánénekese, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professor emeritája, a világ nagy operaszínpadjainak dívája neve alatt rendezték meg az I. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt Budapesten. 
A művésznő, aki a Magyar Művészeti Akadémia Színházművészeti Tagozatának a vezetője, a verseny tapasztalatairól, jövőbeli terveiről beszél interjúnkban.

– Budapesten még nem volt ilyen nagyszabású nemzetközi énekverseny, amelyhez a nevét adta és hírét vitte szinte az egész világban. Hogyan született meg ez a verseny?
 
– Régebben Erkel énekverseny volt. Az utóbbi évtizedekben biztosan nem volt ilyen nagyszabású verseny. A szegedi Simándy Énekversenyről tudok, amelyet minden második évben rendeznek meg. Ez a budapesti verseny régóta dédelgetett vágyam, ami most végre valóra vált. Helyszínül mindenképpen alma materemet, a Liszt Ferenc Zeneakadémiát szerettem volna, és a rektor asszony, dr. Vigh Andrea szívesen vállalta a megmérettetést. A Zeneakadémia Solti Györgyről elnevezett Kistermében volt az elő- és a középdöntő, a döntőre pedig a Nagyteremben került sor, ahol zenekari kísérettel [MÁV Szimfonikus Zenekar, vezényelt Medveczky Ádám, az MMA rendes tagja] énekeltek a versenyzők, míg a gálakoncertet szeptember 21-én, vasárnap az Operaházban tartottuk. Úgy érzem – és a visszhang sem rossz – hogy a verseny és a két koncert jól sikerült.
 
– Most hogy érzi magát?
 
– Fáradtan, de boldogan, reménykedve, hogy lesz folytatás. Nagyon szeretném minden második évben megrendezni ezt a versenyt, hiszen a mostani nagyszámú, széleskörű nemzetközi érdeklődés igazat adott nekünk és nem utolsó sorban csak öregbíti jó nevünket a zenei világban.
 
– Mit jelentett Önnek ez a verseny?
 
– Nagyon sok versenyen vettem részt, mint zsűritag vagy éppen mint zsűrielnök. Általában akkor kapcsolódtam be, amikor már zajlottak a különböző fordulók. Miután saját versenyem még nem volt, így most születése pillanatától részt vehettem a verseny felépítésében. Az volt az érzésem, hogy nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket, mert csak tavaly, 2013 októberében nyitotta meg kapuit a felújított Zeneakadémia, és vele egy időben indult be az énekverseny szervezése is. Szerencsére ugyanaz a stáb vezette a verseny reklámkampányát, mint a Zeneakadémiáét. Sok volt a vállukon, mert be kellett indítani az egyetem újjávarázsolt épületét, ugyanabban az időben elindítani az énekverseny propagandáját. Mondhatom, hogy minden óramű pontossággal működött Szabó Stein Imre kommunikációs vezető irányításával. Azon szerencsések közé tartozom, akit két rektor vett körül, az egyik Batta András, a volt rektor, aki elindította a szervezést, és nagy örömömre, a mostani rektor, Vígh Andrea befogadta a versenyt, mellém állt, támogatott. Csak köszönetem érte!
 
– Milyen tapasztalatokat szűrt le ebből az első nagy megmérettetésből?
 
– Gyakorlott zsűriző vagyok, ismerem a fogásokat, a szokásokat, a menetközben felmerülő problémákat. Minden elismerésem, hogy a szervezés Schanda Beátával az élen zökkenőmentes volt. Az a véleményem, hogy ha a munka irányítói érthető, jó utasításokat adnak és a vezetők közötti együttműködés jó, akkor a siker szinte biztos.
A verseny elődöntőjében, ami ez év áprilisában kezdődött – a beküldött DVD-k segítségével –, közel 150 jelentkezőt szűrtünk meg. A nem könnyű munkát egy hármas bizottság végezte, Kocsár Balázs karmester, Kiss B. Attila operaénekes [mindketten az MMA rendes tagjai] és jómagam. Egymástól függetlenül – általában mindenki otthon – hallgattuk meg ugyanazt a darabot. Külön-külön pontoztunk, utána összeültünk, megbeszéltük és kiválasztottuk a versenyre alkalmasakat. Az első pillanattól kezdve ragaszkodtam ahhoz, hogy megismerjek minden egyes jelentkezőt. A verseny kiváló zsűrije régi pályatársakból, színházi szakemberekből, menedzserekből állt. Jöttek Spanyol-, Olasz-, Németországból, Angliából és természetesen hazánkból.
 
– Mit tapasztalt, sok a tehetség?
 
– Általában minden versenyen feltűnik egy-két igazi tehetség. Olyan ez, mint az aranyásás, nagyon sok munka és türelem kell ahhoz, hogy az ember egy-egy aranyrögöt találjon. Ilyen volt Vörös Szilvia, a verseny nagydíjasa, a győztes román fiatalember, a második helyezett ukrán és a harmadik helyezett lengyel hölgy, de a többi döntős is megállta a helyét.
 
– Mit gondol, ez a verseny milyen hatással lesz a részt vett énekesekre?
 
– Remélem, emlékezetes marad, itt gondolok főleg a döntősökre, már csak azért is, mert senki nem tért haza üres kézzel. Tizenegyen jutottak a döntőbe, valamennyien vittek magukkal valamilyen díjat, például sok énekes visszatér, mert szerepet, koncertfellépést kaptak, visszavárjuk őket, nem akarjuk elveszíteni velük a kapcsolatot. Tervem az, hogy létrehozok egy nemzetközi operastúdiót, ezekből a fiatal énekesekből kiválasztok néhányat és a hazai utánpótlással együtt egy posztgraduális képzés keretében foglalkoznék velük a komplett színházi működéshez szükséges ágazatok bevonásával, természetesen az erre kiválasztott speciális oktatói gárda segítségével. Remélem a jövőben ez az elképzelésem is meghallgatásra talál.
 
– A Nemzetközi Marton Éva Énekverseny folytatódik?
 
– A mostani versenyre gyakorlatilag a világ minden tájáról jelentkezők nagy száma, a résztvevők és a tapasztalt, szakmai zsűri részéről elhangzott rendkívül pozitív vélemény csak azt támasztja alá, hogy kétévenként lenne értelme ezt a versenyt legalább ebben a formájában megismételni. Ha a kormány továbbra is mellettem áll és a megfelelő anyagi hátteret biztosítani tudja, rajtam nem fog múlni! Én a nevemet, az ismertségemet, a tudásomat adtam és adom az ügyhöz. Ez is egy formája annak, amit pályafutásom jelenlegi szakaszában vallok: „Csak szolgálni, szolgálni…" [Kundry szavai R. Wagner Parsifal című operájából: „Nur dienen, dienen…"] Ezzel tartozom alma materemnek, a zenei életünknek, hazámnak.
29. September 2014  |  marton éva interjú opera