NAPKELETTŐL NAPNYUGATIG – nemzetközi nemezművészeti kiállítás
2019. június 5. – július 21.
Pesti Vigadó

.
Kovács Gabriella: Életfa Nappal, Holddal (merinó, selyem, 114×165 cm)

Egybenemezelni a világot

Negyven fehér nemez zászló. Ezek fogadják azokat az érdeklődőket, akik ellátogatnak a Pesti Vigadó földszinti és alsó sori kiállítóterébe, ahol „Napkelettől Napnyugatig" címmel nemzetközi nemezművészeti kiállítás tekinthető meg 2019. június 6. és július 21. között. Tíz országból tizenhét külföldi résztvevő és harminchárom, a Kárpát-medencében élő magyar alkotó munkái láthatók itt. A megnyitót 2019. június 5-én tartották a Vigadó Galériában, ahol Vashegyi György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke mondott köszöntőt a kiállítás elé, s felszólalt Johanna Röesti, a Nemzetközi Nemezkészítő Egyesület elnöke, valamint Csáji László Koppány keletkutató, történész. A tárlat kurátorai Nagy Mari textilművész, a Népművészet Mestere, az MMA nem akadémikus tagja és Vidák István textilművész, a Népművészet Mestere, az MMA rendes tagja.

A nemezművészet újrafelfedezésének negyvenedik évfordulója alkalmából rendezett tárlaton fali nemezek, művészeti objektumok, ruházat, kiegészítők és játékok láthatók, bemutatva a nemezben rejlő sokrétű művészi megjelenési formát és az ősi mesterség átalakulását.
Vashegyi György kiemelte: fontos esemény történt 40 évvel ezelőtt 1979-ben, amikor megszületett egy kis nemezdarabka, amely mint a kovász, újra élővé varázsolt egy már elfelejtett mesterséget. Ahogyan Kodály és Bartók a népzenét, vagy Halmos Béla és Sebő Ferenc az első táncházzal a néptáncot, úgy Nagy Mari és Vidák István a nemezművészetet hozta vissza a köztudatba, s mindegyikből egy-egy mozgalom nőtt ki. Az azóta eltelt időszakban a nemez kutatása összeforrt Nagy Mari és Vidák István nevével. Az 1980-as évektől kezdve ők is részt vettek a kecskeméti Szórakaténusz Játszóház és Múzeum szakmai kialakításában, a játékkultúra kidolgozásában és elterjesztésében. 2004-ben házigazdái és szervezői voltak a budapesti Nemezművészeti Világtalálkozónak, amelyhez négy különböző tematikájú nemezkiállítás is társult. Azóta is számos könyv, bemutató, táborok segítségével népszerűsítik a műfajt. Nagy Mari és Vidák István mindig meg akarják ismerni az általuk még nem ismert technikákat és ezért elutaznak a világ legtávolabbi helyeire is. Azokat az embereket keresik, akik valami ritka tudást őriznek a nemezelés valamely ágából.
A tárlat anyaga egyszerre népművészet és iparművészet, s őrzi a többezeréves hagyományt amellett, hogy kortárs is egyben.

Vashegyi György köszöntőbeszéde itt olvasható

Johanna Röesti elnökasszony Alexander von Humboldt gondolatával kezdte beszédét. A német tudós szerint az emberi kapcsolatok gyakorisága biztosítja az élet minőségét. A nemezkészítők között ezek a kapcsolatok megvannak. Röesti kitért arra, hogy a Nemzetközi Nemezkészítő Egyesület 1984-ben Angliában született. 1200 tagja van, és mindenki üdvözli a műfaj szerelmeseit és az érdeklődőket. Maga Johanna Röesti Svájcban él és dolgozik, de mindent Nagy Maritól és Vidák Istvántól tanult. Ahogyan fogalmazott: amikor a magyarok elvitték őt Türkmenisztánba, egy ajtó nyílt meg számára Kelet felé.
A kiállítást Csáji László Koppány nyitotta meg, aki az egymásra találás örömét emelte ki. 40 évvel ezelőtt találtak egymásra a szakma művelői. Öt évvel később, 1984-ben tartották az első Világtalálkozót, amit Nagy Mari és Vidák István szervezett. Az alkotók itt tanulhattak egymástól és hangjuk „összecsendült". Azóta sok mindent történt, és a művészek sokat találkoztak és tanultak egymástól. Kísérleteztek, játszottak és továbbgondolták az ősi tudást. Ahogy a nemez összefűzi az egymástól elkülönülő szőrszálakat egy megbonthatatlan, erős egységgé, úgy „nemezelődtek össze" a készítők a 80-as években, éljenek akár Keleten, akár Nyugaton.
A nemezkészítők helyesen ismerték fel, hogy nem görcsösen kell továbbvinni a hagyományokat, hanem meg kell találni a nemez helyét kortárs világunkban. Talán ezért is nőtt ez a fajta művészet ágas-bogas fává. Az elmúlt negyven év bebizonyította, hogy a nemeznek helye van a kortárs művészetben. Az ősi tudás pedig nem avítt kacat, hanem élő gyökérzete a mának, így magában hordja a jövő sziklevelét is.
Magyarország szerencsés helyzetben van, mert az itt élők egyszerre értik a Kelet és a Nyugat kultúráját. Ez segített megérteni a nemezelés tudományát. Nagy Mari és Vidák István eljuthattak Belső-Ázsia legmesszebb fekvő pontjára is, ahol – egyebek mellett – megfigyelhették azt, hogy verik bottal a nemezt, hogy az csizma legyen. Mert a nemez sok mindenre jó. Ezt a sokszínűséget mutatták meg a magyar alkotók a nyugati embernek, amely ma már közkincs minden, a nemezművészettel foglalkozó számára. A földszinti teremben jórészt takarókat, az alsó kiállítótérben játékokat, ruhákat, szőnyegeket láthatunk. Meglepő, de a nemez akár háromdimenziós tárgy is lehet.
A kiállított munkák egytől-egyig nagyon szépek. Gunilla Paetau Sjöberg "Zöld remény" című munkája például a jövőbe vetett hitet testesti meg. A zöld alapon található kereszt vagy galamb a reménységet szimbolizálja. Az alkotó abbéli óhaját is kifejezik, hogy talán nemsokára a műanyagból készült textíliák helyett ismét nemezruházatot viselhetünk. Bulla Márta iparművész, tanár nemezviselet kollekciója azt mutatja, hogy milyen sokféle ruhadarabot lehet nemezből készíteni. Jorie Johnson japán textilművész konfetti kabátot állított ki, a német Anette Quentin Stoll puha dísztárgyakkal örvendezteti meg a látogatókat. Hegyaljai Tünde magyar alkotó gyönyörű párnákat készített, Farkas Gergely pedig bolgáros tükrös szőnyeget. Boros Anikó ékszereket tervezett, Szabó Erzsó esküvői ruhát. Mindegyik tárgyban felfedezhető a szeretet. Ahogyan Józsa-Szaka Kata nemezkészítő, a Népművészet Ifjú Mestere fogalmaz: „Az alkotás öröme mellett rendezi az ember lelkét és gondolatait is."

A megnyitó után Vidák István kurátor, akadémikus válaszolt a kérdéseinkre.

– Hogy kezdődött a munkájuk?

– 40 év telt el azóta, hogy 1979-ben elkészítettük az első kicsi nemezünket, amit a mai napig őrzünk. Köré raktuk a gyermekeink első munkáit is. Ezek voltak a világ első gyermek nemezmunkái. A 40 éves jubileum kapcsán most megrendezhettük ezt a kiállítást, amire anyagi támogatást kaptunk a Magyar Művészeti Akadémiától. Arra gondoltunk, hogy a régi ismerőseinket meghívjuk erre az alkalomra, azokat, akikkel valaha elkezdtük ezt a tevékenységet. Nagy örömünkre szolgál, hogy eljöttek Svájcból, Németországból, Hollandiából, Svédországból és Norvégiából. Rajtuk kívül meghívtunk minél több magyar alkotót is. Mari párom, aki nagyon tehetséges, kitalálta, hogy a látogatók először 40 zászlót vegyenek észre a kiállításon. A negyven zászló a negyven évet szimbolizálja. Ezek mind fehérek és a terem közepén láthatók. Mindegyiket más és más művész készítette. Hasonlítanak egymásra, de mindegyik alkotójának benne van a saját egyénisége. Szerintem ez az ötlet szép gondolatívet takar. Így akartuk összefogni azokat a személyeket, barátokat, akik szeretik ezt a műfajt, azokat, akik tanulják, és akik most csodálkoznak rá először a nemezkészítésre. Így emléket állítunk múltnak, jelennek, jövőnek. Ezt a célt szolgálja a kiadvány is, a kiállítás katalógusa, amiben mindenkit bemutatunk, akinek a munkája látható.

– Mennyi idő alatt jött létre ez a kiállítás? Nehéz volt a válogatás?

– Nem volt nehéz, ugyanis folyamatosan tartjuk a kapcsolatot úgy a külföldi ismerőseinkkel, mint a magyarokkal. A kiállítás meghívásos, nem jelentkezhetett bárki rá, csak akinek szóltunk. Megszabtuk a műfajokat is. Jobbára takarót, ruhát, művészeti tárgyat, vagy éppen játékokat vártunk. A művészeknek volt szabadsága is, ők választhattak tárgyakat. De küldtek fényképeket is, nem is egyet, amelyekből tudtunk válogatni. A meghívásos pályázattal igyekeztünk minőségi színvonalat elérni. Mindenkit ismerünk a szakmában közelről. Mi vagyunk benne talán a legrégebben, így aztán van rálátásunk a dolgokra. Nyílván egy-két ember kimaradt, nekik rosszul esik, hogy nem jöhettek, de igyekeztünk a legjobb művészeket meghívni.

– Ezek a művek hova kerülnek? Vissza az alkotóhoz, vagy meg lehet venni azokat?

– Minden nemezkészítőnek az a gondja újabban, hogy meg tud-e élni a tárgyaiból, eszközeiből. Mi még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amely – amikor elkezdte a munkát – nem azt nézte, hogy ebből meg fog-e élni vagy sem, hiszen mindent szerelemből tettünk. Olyan nagy szerelemből, hogy teljesen mellékes volt, hogy mi lesz majd. Kiböjtöltük ezt az időszakot, ugyanis a nemezkészítést abban az időben nem fogadták el művészetnek és még csak divatos sem volt. Nagyon sok erőt fektettünk a munkába, de nem panaszkodom, hiszen inkább boldogságot kaptunk nemezelés közben. Nagy örömmel tanultunk mindent. Hiszek abban, hogyha valaki nagy erőt fektet egy munkába, azt vissza fogja kapni. Mi nagyon sok kincsre leltünk Közép-Ázsiában. Az volt a feladatunk, hogy ezt az örökséget továbbítsuk Nyugat-Európa felé. Később Nyugat-Európa továbbította a világ minden részébe. Jelen pillanatban nincs olyan szeglete a világnak, ahol ne nemezelnének akkor is, ha korábban soha nem végeztek ilyen munkát. Amikor erre gondolok, akkor mindez jóérzéssel tölt el, és tudom, hogy nem éltünk hiába.