Supka Magdolna: A drámai groteszk

Idén ünnepeljük a huszadik századi magyar művészettörténet-írás kiemelkedő alakja, Supka Magdolna művészettörténész születésének 100. évfordulóját. Művészeti írásainak válogatott gyűjteményét jelentette meg ebből az alkalomból a Napkút Kiadó a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával.
Supka Magdolna (Budapest, 1914. augusztus 3. – Budapest, 2005. november 10.) 1938-ban művészettörténeti doktori (A magyar úrihímzés című értekezésével), 1971-ben kandidátusi fokozatot szerzett. 1943-tól 1954-ig a Székesfővárosi Múzeumok, majd a Budapesti Történeti Múzeum muzeológusa, 1954 és 1957 között az MTA Művészettörténeti Dokumentációs Központ munkatársa, 1957-től a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főmunkatársa. 1960-tól a Kritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA), 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 1994-ben Széchenyi-díjat kapott, 2000-ben Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki, 1998-tól a Magyar Képzőművészeti Egyetem díszdoktora.
Néhány fontosabb kötete: Zichy Mihály (férjével, Bényi László festőművésszel közös műve, 1953), Aba-Novák Vilmos (1966), Életképek a Magyar Nemzeti Galériában (1974), Szabó Vladimir (1974), Rékassy Csaba (1981), Tóth Menyhért (1991), Földi Péter (1997), Lóránt János (1998)
Elsősorban a huszadik század művészetére összpontosító művészettörténészi tevékenységének egyik jellemző vonása művészetpszichológiai irányú érdeklődése: „Mindig is a művészetek keletkezésének rejtélye volt műtörténeti tűnődéseim éltető lángja, rendhagyó feltevéseim ellenpróbája." – írja erről könyvében.
Másik fontos vonása az elfeledett, politikai vagy más okokból mellőzött mestereknek, illetve fiatal, tehetséges alkotóknak a művészeti szakmai diskurzusba való vissza, illetve bevezetésére irányuló törekvése. „Egész munkásságom az értékek elsikkadásának, fel nem ismerésének ellenében alakult s áll maiglan: egyfelől a képzőművészeti hagyományaink feltáratlan jelenségei, másfelől az 1960-tól napjainkig született kortársművészet időálló értékeinek számon tartása és folyamatos írásbeli és kiállítási dokumentálása a műtörténeti profilom." Az általa írt monográfiák meghatározó jelentőségűek voltak különösen Aba-Novák Vilmos, de például Tóth Menyhért vagy Szabó Vladimir művészi „rehabilitálása" szempontjából. A fiatalabbak közül pedig például Földi Péter, Tenk László vagy Lóránt János munkásságának szentelt kötetet. Különösen sokat tett a hatvanas évektől fellendülő magyar grafika értékeinek megismertetése érdekében.
A szövegközi, kisméretű fekete-fehér fotókkal, illetve színes képmelléklettel is illusztrált kötet öt fő részből áll: a tanulmányokat keretbe foglalja a bevezető három írás, illetve a függelékszerű befejező szakasz. Az előbbiben leánya, Bényi Eszter, és Féja Endre visszaemlékezései, továbbá Wehner Tibor méltatása olvashatók, a befejező részben Supka Magdolna édesapjáról, Supka Géza polihisztor régészprofesszorról emlékezik, emellett életrajz, névmutató és bibliográfia szerepel.
Az első részben nagyobb, átfogó, több alkotóművészt érintő témákról ír, például a szolnoki és a szentendrei művésztelepről, a magyar grafika helyzetéről, emellett nagyobb, közös kiállításokról. Itt olvasható a szerző két nagyon fontos tanulmánya, a Szempontok a képzőművészeti alkotótevékenység vizsgálatához, illetve A drámai groteszk szerepe festészetünkben a művészetpszichológia szemszögéből, amely utóbbitól a kötet a kölcsönözte.
A második és harmadik rész mintegy negyven tanulmánya egy-egy művész bemutatására, műveik elemzésére vállalkozik. Ír például a múlt olyan alkotóiról, mint Munkácsy Mihály, Zichy Mihály, Aba-Novák Vilmos, Gadányi Jenő vagy Ilosvai Varga István, illetve kortárs festőkről, mint Kohán György, Tóth Menyhért, Földi Péter vagy Lóránt János, a grafikusok közül Csohány Kálmánról, Rékassy Csabáról, Kondor Béláról vagy Szalay Lajosról.
Supka Magdolna írásait olvasva úgy tűnik, hogy a művészetet inkább „világmodellnek" tekintette, mintsem önmagában, önmagáért való dolognak. A művészeti jelenségeket összefüggéseikben, egy nagyobb egység részeiként vizsgálta. Noha főleg 20. századi alkotók műveiről írt, a régebbi, „klasszikus" művészettörténet-írásnak azt a hagyományát követte, amelyben a komplexitásra törekedő tudományosság esszéisztikus könnyedséggel ötvöződik. Tanulmányaiból sohasem hiányzott egy olyasfajta éthosz, ami ma már ilyen formában nagyon ritkán nyilvánul meg a művészettörténet-írásban: a művészet tanulmányozása során leszűrt tanulságokként vagy azok mellett nem egyszer életbölcsességként ható mondatokat olvashatunk, például „a természet időről időre tudatja velünk, hogy nem vagyunk az urai"; vagy „csak a szenvedés, a marcangolódás váltságán át lehet a magunk és a mások arcát felemelni".

(Supka Magdolna: A drámai groteszk.  Budapest, 2013, Napkút Kiadó, 432 p. + 12 p. színes melléklet)