Fotókalandok

Bán András könyve Haris Lászlóról

A nagyméretű és terjedelmes, a Magyar Művészeti Akadémia sorozatkiadványaként megjelenő albumok akadémikusok portréit hordozzák: életútjukat és az abban megvalósult alkotásaikat tárják elénk. Arra hivatottak e kötetek, hogy ismert és kevéssé közismert életműveket – éppen e hiányon, hiányosságon, az ebből fakadó tájékozatlanságon kívánnak enyhíteni – ne csupán megmutassanak, de lehetőség szerint az értelmezés mankóit is mellékeljék. Így kiváltképp lehetőséget biztosítanak arra, hogy gazdag képanyag kíséretében nagy ívet bejáró értekezések, tanulmányok, dokumentumok és egyebek jelenjenek meg bennük. A legfrissebben megjelent kötet Haris László fotóművész felé közelít.
Inkább szerényen, megfontoltan formálódó, mintsem kiadós életmű, de soha nem is volt alkotói szándék, hogy azzá legyen. Valahogy egymás után jöttek az inspirációk, hogy ez vagy az éppen alkalmas volna a fotó által megörökítődni, képpé válni. Mint ezt Haris László több alkalommal említette, sosem az események közvetlen rögzítése vezette fotózásra, mint egy képriportert vagy eseményfotóst, aki kötelemként örökíti meg a kiemelkedőnek vélt pillanatot. Alapvetően nem látványhalász típusú fotós. Ha az eléje táruló látvány, a valamely élményben részesülés megérinti, még nem feltétlen fotózza le. Hiszen éppen megéli – magában a fotóst is megtagadva, de fenntartva. Ám utóbb a más számára akár érdektelen vagy kevésbé fotóra kívánkozó látképek beindítják fantáziáját, hogy belőlük fotóit felépítse. Harisnak mindig szüksége van egy mélyebbről fakadó indíttatásra, amely érzelmi és gondolati, érzéki és szellemi egyaránt lehet.
Ugyanakkor, a fent említettek mellett: sosem tagadja meg, hogy eredeti szakmáját tekintve mérnök ember, fotósként is az. Inkább a tervezés, a precizitás, akár a hatást is kiszámoló művészet foglalkoztatja, mintsem a pillanat megörökítése. Az alkalmazott és a művészi igénnyel készült fotók esetében ugyanazon gondosság, koncentráltság vagy éppen ötletesség jellemzi, mint erről tanúskodhatnak például a Nagyító (A fogyasztók lapja) címlapfotói, épület és portrémunkái, vagy a foltokból és nyomokból szerveződő absztrakt munkái, s leginkább diapanoráma képei.
A magyar fotótörténet fontos, egészében még nem látott életművét foglalja magában ez az album: Haris Lászlóét. Fontos fejezet a történetben, nem csupán azért, mert Haris László fotóművész alkotásai jelentősek, maradandóak, de azért is, mert általuk a modern magyar művészet azon időszakára tekinthetünk rá, amelynek lényege a szem megtisztítása, a fotó fogalmi természetének tanulmányozása.
Haris László hat évtized alatt teremtett életműve jól ismert, és ismeretlen. Ismert, hiszen jó ideje a félmúlt fotótörténetét és a jelen fotóművészetét bemutató minden fontosabb kiállításon és publikációban szerepel néhány munkája. Akadnak alkotásai, amelyek létrejöttük idejének szinte emblémáivá váltak, mint a Törvénytelen avantgarde (1971). Más fotói vagy fotósorozatai vissza-visszatérnek mint egy-egy művészeti irányzat, izmus jellegzetes példái. Ugyanakkor az igen különböző műciklusokból álló életmű egészének jelentőségéhez, az egyes műcsoportok közös gondolkodási magjának, tehát a felszíni mintázat mögötti összetartozásnak, az „egésznek" megsejtéséhez elengedhetetlen a teljes áttekintés.
Az impozáns kiállítású albumban Bán András értő tanulmánya gazdag képanyaggal kiegészülve kalauzolja végig az olvasót Haris László cseppet sem tipikus fotós életművén.
Haris kereső és kísérletező karakterű fotóművész. Alkotó, aki mögött hat évtizednyi életmű áll. Benne nem feszülnek egymásra, hanem kényelmesen és szellősen, gyakran kapcsolatokra is alig utalva férnek meg az egyes műciklusok. Így az eddigi életmű csak erőltetetten volna felfűzhető egyetlen, következetesen végbevitt vonulatra. Monográfusa, Bán András nem is kísérletezik ezzel. Nagy ívű tanulmánya inkább mini-tanulmányok mozaikszerű összeillesztésére vállalkozik, az életműrészleteket állítja egymás mellé, s ennek révén a „művek mélyebb egységének" felmutatására, a rejtett összefüggések előszólítására nyitott.
A szerző műcsoportokba, műtípusokba rendezi az életművet, miként ezt tette P. Szabó Ernő is néhány éve a Hungart gondozásában megjelent, Haris László művészetéről értekező monográfiájában. E mostani életmű-összefoglalás azonban, tágabb lehetőségeinek köszönhetően messzebbre tekint: a korszakot, annak művészeti eseményeit, társadalmi és politikai viszonyait is bejárja, hogy minél szélesebb környezetét rajzolhassa meg annak, amelyben a Haris-életmű, gyakran jelentős megszakításokkal létrejött.
Így például a magyar avantgárd törekvések hatvanas–hetvenes évekbeli történetére is rálátunk, amelynek Haris aktív szereplője volt. A fotóművészet korabeli mostoha helyzete ellenére, vagy éppen ennek okán: Haris László gyakran tűnt fel olyan művészeti megmozdulások, akciók részeseként, amelyek jobbára képzőművészek kezdeményezése volt. Nem csupán törekvéseik közössége, de generációs tudatuk is összetartozóvá formálta a kor egy szűkebb művészcsoportját. Az egyes kiállítási akciók, a korlátok felismerése és művekben kifejezése: generációképző eseményekké váltak, mint a balatonboglári kápolnatárlatok, a No.1 csoport kiállításai, a Ketrec, a Lépcsőház, a Szembesítés akció. Már akkortájt, és nem csupán műveivel, de a művészeti életben betöltött közéleti jelenlétével is, és egyre hangsúlyosabban: Haris László a fotográfia egyenjogúsításán fáradozott, hogy a képzőművészeti ágazatok egyikeként alkotói tevékenységként ismerjék el.
Bán a részletekre tekint, így az összességükből felálló egészre, amelyet életműként nevezhetünk meg. Hisz a részletek, Haris egyes, szekvenciákba rendezhető alkotásai inkább ismertek, mint az egész, mint alkotói tevékenyégének összessége.
Haris talán legismertebb alkotásai közé tartoznak 56-os fotói, valamint diapanoráma képei. Közismert, hogy a forradalom napjaiban nem volt tanácsos fényképezőgéppel mutatkozni Budapest utcáin: november 4-e előtt esetleg inkább, utána semmiképpen sem. Nem csupán a fotós számára volt ez veszélyes, de azon személyek számára is, akik esetleg a fotókon megjelentek. És az elkészült fényképek utóélete sem volt zavartalan. Sokan évtizedeken át rejtegették padláson-pincében, Chocol Károly fotóművész például a 6×6-os negatívokat kockánként rejtette el különböző könyvek lapjai közé. Haris mára emblematikussá vált 56-os fotóinak, amelyeket tizenévesen készített az akkor győztesnek vélt forradalom eseményeiről – hasonló, szerencsésen mégis más sors jutott. Talán két nagyítás kivételével az egész anyagot megsemmisítette, ám a gyermekkori barátjának adott kópiák megőrződtek: így éppen a forradalom 50. évfordulóján kiállításra kerülhettek. Ugyan kevéssé tudatosan kattintgatott akkortájt, gyermekként – már azon képek is jelezték kivételes komponáló készségét. A későbbi alkotói korszakok, az organikus és absztrakt képek, a konceptuális munkák és panorámaképek, portréfotók: e sokféle irányba tájékozódó figyelem egyre koncentráltabb megnyilvánulásai.
Egy életmű szálait igyekszik összekötni Bán András. Egy életművét, amelynek szálai messze szétszaladnak. Akkor sem volna könnyű dolga, ha homogén, tárgyiasult, mert képpé vált anyagot kellene csupán rendezgetnie – e tekintetben csak a fotóművészet jöhetne számításba –, kezelnie, úgy meg még inkább nehéz a dolga, hogy az alkotások mögött álló személyiség gondolkodásmódját is egy irányba kell terelnie. Mégpedig úgy, hogy lehetőleg semmi se maradjon vagy lógjon ki belőle. Hogy az egyes művek, műciklusok közti távolságot jobban belássuk, elég csak az életműben mindenképpen kitüntetett helyen álló „textúra-narrációs" képekre gondolnunk, amelyek felnagyított részleteit mutatják a képzőművészbarátok, Demeter István és Csáji Attila, Molnár V. József alkotásainak, velük szemben meg a tér- és időbeli összefűződések folyamataként megjelenő diapanoráma munkákra. Egymástól távol állnak, de mind az alkotó közelében. A fotóról való gondolkodás, létrejöttének, felépítésének módszertana gyakran a befogadót is arra ösztönzi, hogy ugyanazon útvonal felé kutasson, amelyet a kép alkotója bejárt, hogy alkotása megszülethessen. Kiváltképpen így áll a helyzet Haris digitális panorámaképei esetében. Életművében e képsorozatok adott időszakban jelentek meg, tükreiként annak, hogy az alkotót éppen mi, milyen jellegű fényképészeti probléma foglalkoztatta.
Bán András kiváló nyomkövetőnek és interpretátornak, a technikai kivitelezés mikéntjét jól ismerő, s azt fotóelméleti aspektusokkal is bemérő monográfusnak bizonyul. Munkája tulajdonképpen tanulmányok füzére, éppen rímelve arra, ahogyan Haris László tagokba-ciklusokba formált életműve létrejött. Pontosan jellemzi azt a mentalitást és magatartást, amely Harist a fotóhoz, a fotózáshoz, mint alkotótevékenységhez fűzi: „… nem a műfajok, nem a művészi stílus vagy kézjegy számít a számára, csakis a feladat, a kihívás, az elmélyülést kívánó téma, amely majd megtalálja a maga eszközeit."
Hogy a szerző nem kölcsönösségen, egymás feltételezésén alapuló viszonyba állítja az életmű egyes vonulatait, szálait, mint részleteket az egészben, ennek oka könnyen belátható. Haris László életműve igen különböző, egymástól távol álló műtípusok együttese. Összegzésében Bán András éppen erre, az alkotó által választott, de éppannyira kikerülhetetlen mozzanatra mutat rá: „… műveivel nem törekszik stiláris egységre… A képteremtés lényege érdekli a változó időben és a változó technikai eszközökkel – ez fűzi össze képeit. És ez indítja újabb kalandok felé." Így lesz egész, ami többféle rész: életmű a fotókalandok során át.

(Bán András: Haris László, Részletekben az egész. Bp., 2020, MMA Kiadó, 328 oldal)

A könyv megrendelhető az MMA Kiadó weboldalán.


11. prosinec 2020  |  haris lászló fotóművészet mma kiadó album