Bertha Bulcsu (1935–1997) • fotó: Lugosi Lugo László / MMA

20 éve hunyt el Bertha Bulcsu

Az MMA posztumusz tiszteleti tagja, az 1992-ben alapított Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezet alapító tagja, Bertha Bulcsu két évtizede, 1997 januárja óta nincs közöttünk. Az íróra özvegye, Nagy Franciska író, publicista egy eddig ebben a formában még nem közölt írásával emlékezünk.
Bertha Bulcsu (1935–1997) Nagykanizsán született. Édesapja tanító volt, édesanyja őt és két kisebb testvérét nevelte. Gyermek- és diákéveit Zalahalápon, Tapolcán, Nemeskeresztúron és Balatongyörökön töltötte. Keszthelyen érettségizett 1953-ban. Politikai okokból nem tanulhatott tovább. A Balaton mellett, Zala megyében, Dunapentelén volt segédmunkás. 1956 őszétől Pécsett először fémnyomó munkásként, majd rövid ideig könyvtárosként dolgozott. 1960–63-ban az Esti Pécsi Napló kulturális rovatvezetője, 1963–67-ben a Dunántúli Napló főmunkatársa. Közben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját. 1956 előtt kezdett publikálni, első novelláskönyve 1962-ben jelent meg.
Első felesége Nemes Teréz (1956 és 1961 között), egy fiúgyermekük született. Második felesége 1966-tól Nagy Franciska újságíró és író, egy leánygyermekük született.
1967-ben Budapestre költözött. Szabadúszó író, 1971–74-ben az Új Írás szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese, 1976–94-ben az Élet és Irodalom főmunkatársa, Jelenségek címmel láttak napvilágot közvetlen élményeken alapuló, kritikus írásai. 1993-tól a Lyukasóra szerkesztőbizottsági tagja. 1976-ban rövid ideig a Magyar Írószövetség titkára. Haláláig tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának.
Életében összesen 26 könyve jelent meg: elbeszélések, regények, tárcák, publicisztikák, karcolatok, interjú-portrék és szociográfia. Több könyvét idegen nyelven is kiadták. A fürdőigazgató című drámáját a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be 1977-ben. Művei alapján három film forgatókönyvét készítette el: Harlekin és szerelmese (rendező: Fehér Imre), Tűzgömbök (rendező: Fehér Imre), A kenguru (rendező: Zsombolyai János). Tizenkét tévéjátékot írt.
„Élményanyaga a dunántúli, balatonmelléki falvak és az épülő gyárak világához kötődik." (Rónay László) Novelláit a Jelenkor közli rendszeresen, első publikált írása a Jégnovella, amellyel azonnal kivívta az olvasóközönség és az irodalmi közvélemény figyelmét. 1962-ben jelenik meg első novelláskötete, a Lányok a napfényben, melynek központi témája a munka, hősei hétköznapi munkások. 1964-ben lát napvilágot a Harlekin és szerelmese című novellafüzér, amelyből filmforgatókönyvet is ír. A mű létfilozófiai problémákat feszeget, a második világháború emlékeit írja le és a kubai rakétaválság hatására egy újabb háború nyomasztó gondolatát veti fel.
Későbbi alkotói korszakában a regény válik meghatározóvá. „Regényei aktuális eseményekhez, történeti évfordulókhoz, időszerű társadalmi problémákhoz tapadnak. Az írót közéleti érdeklődése, újságírói élményei is e kérdések felé vonzzák." (Tüskés Tibor) 1965-ben jelenik meg első regénye, a Füstkutyák, amely egy község történetét írja le a termelőszövetkezetek egyesítése idején. A bajnok élete (1969) című regény hőse, Káli Gyula, egy sportoló, aki minden erejével azért küzd, hogy megnyerje az asztalitenisz-bajnokságot, története a célok, az akaraterő és a kitartás fontosságát hangsúlyozza. A főhős azonban mégsem követendő példa, mert értékrendjében minden alárendelődik céljainak, győzelme nem tölti el valódi boldogsággal. Az Át a Styx folyón (1969) az 1919-es honvédő háborút ábrázolja, főszereplője egy tanárból lett századparancsnok, aki a szolnoki csatában harcol a román intervenciós hadsereg ellen. Új novellái A nyár utolsó napjában jelennek meg 1968-ban. A novellákban gyakran feltűnik a balatoni táj, gyermekkorának fontos színhelye. A Tűzgömbök (1970) cselekménye a második világháború idején zajlik és egy harmadik osztályos diák sorsán keresztül mutatja be az eseményeket.
Három interjúkötetet is írt: Meztelen a király, Írók műhelyében és Délutáni beszélgetések címmel. Ezekben volt újságíró-szerkesztő kollégáit és a magyar irodalom kiemelkedő alkotóit mutatja be, például Lázár Ervin, Tüskés Tibor, Illyés Gyula, Mándy Iván, Nagy László, Zelk Zoltán, Örkény István stb. Műveit számos, köztük német, angol, olasz és kínai nyelvre is lefordították.
Hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el 1997. január 19-én.
Bertha Bulcsút 1999-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választották.
Nevét őrzi a 2004 óta átadásra kerülő Bertha Bulcsu-emlékdíj. Ez valójában egy meghívásos pályázat, melyre még nem publikált és nem díjazott, 10 gépelt oldalnyi publicisztikai mű, irodalmi riport küldhető be. Az Írók Alapítványa, valamint Balatonfüred és Balatongyörök városa által alapított díjat minden évben Balatonfüreden adják át. A Bertha Bulcsu-emlékdíj pályázati feltétele a Balaton és térsége természeti, kulturális értékeinek, sajátosságának és gondjainak a méltó irodalmi bemutatása.



Nagy Franciska:
Bulcsu és a Balaton
Harmincöt év emléktöredékei
 
Bulcsu örökké berzenkedett, ha költői lelkületű riporterek a Balaton szerelmesének nevezték. Pedig hát… A látszat ezt mutatta. Mindig, mindenhonnan a Balaton partjára vágyott. Sztálinvárosból, Pécsről, Pestről s a nagyvilágból is, bárhol járt. Megcsodálta a Földközi-tengert, a Balti-tengert, az Indiai-óceánt, s összevetve velük a Balaton lavórnyi kis víznek látszott csupán, számára mégis a Mindenséget jelentette. Gyermekkorától ehhez a tájhoz kötődött, ezt szerette, az itteni szelíd dombokat, végtelen levegőeget és a vizet. Ez a föld–levegő–víz közeg volt az otthona. Lakásban, szobában soha nem érezte jól magát. Ezért tiltakozott „a Balaton szerelmese" patetikus minősítése ellen, mert ez nem szerelem volt. Több annál. A létezés egyetlen lehetséges helyszíne, ahol az ember a táj részeként élhet, mozoghat, teste, tekintete, képzelete nem ütközik minduntalan falaknak.
Bárhová sodorta az élet – márpedig fiatal korában sodorta rendesen –, ha csak egy módja volt rá, visszamenekült a Balaton partjára. Visszameneküléseinek harmincöt éven át voltam tanúja. (…)
A '67-ben megvásárolt telket soha nem érezte a tulajdonának, csak ideiglenesen a gondjaira bízott földdarabnak, és élettérnek, melyen testvériesen megosztozott az eredeti birtokosokkal: siklókkal, zöld gyíkokkal, fácánokkal, vadnyulakkal, cinkékkel, hangyákkal, pelékkel, pockokkal, vaddisznókkal, kóbor macskákkal és be-betévedő őzekkel.
A parlaggá züllött hajdani szőlőből kertet varázsolni, lelkesítő, egyben fárasztó feladat volt, de sikerült! A szőlő harsány élniakarással díszlett a telek alján, oldalt pedig a téli délutánokon-estéken nagy gonddal kiválogatott fajtájú, aztán nehezen szerzett s elültetett gyömölcsfák. A „mindig érjen gyümölcs a kertben" vezérelvnek a környéken élő rigók, seregélyek, verebek, pelék, darazsak és rózsabogarak is nagyon örültek, fáról fára járva, nyár elejétől késő őszig terített asztal várta őket, és derekasan segédkeztek nekünk a termést elpusztítani.
A hegyoldalban nyújtózó kert gazdájaként sem szakadt el Bulcsu a víztől. Ha az idő nem volt strandolásra való, akkor hajnalban gyakran lement a partra, hogy horgászat ürügyén szemlélődhessen. A hajdani, fiatalos, nagy vitorlástúrák véget értek, nem csak a kisgyerek miatt, hanem anyagi okokból is. Mire lányunk négyévesen megtanult úszni, már nem tudtuk megfizetni a vitorlás hajó bérleti díját. Szerény kárpótlásként csónakkal kísérleteztünk évekig, de az őrizetlen nádöbölben rendszeresen elsüllyesztették. Néha a vihar, de többnyire jóindulatú polgártársak vagy csemetéik. Aztán jött a betegség. Feladtuk a csónakharcot, majd kivágattuk a szőlőt is, mert a környéken ugyan több tucat munkanélküli lézengett, de egy sem vállalkozott tekintélyes napszám fejében sem a művelésére.
Az utóbbi öt évben Bulcsu a terasz sarkában álló nyugszékébe szorult. Első lábműtétje után csak július végén jutottunk le Szepezdre. Szomorúan járkált mankóin a gondozatlan kertben, s a rövid sétától is elfáradva visszavonult kilátóhelyére.
Elhelyezkedett a széken, lábait kézzel segítve feltette egy másik székre. Rádiózott, átlapozta az újságokat, könyveket olvasott, jegyzetelt – de főként a kertet, a vizet nézte. Kanadai barátainktól kapott távcsöve mindig a keze ügyében volt, így ha mozgolódás támadt a víz közepén valamelyik horgászcsónakban, a szeme elé kapta, s beszámolt, mi történik ott. Gyönyörködött a kis vesszőnyi semmiségből tízméteresre nőtt, kéttörzsű nyírfánkban, a terasz előtti virágokban, örült minden kertből hozott uborkának, paradicsomnak, gyümölcsnek. De tudta, hogy vesztett. Íróként már rég vesztesnek érezte magát, de most emberként is alulmaradt. Bántotta, hogy tehetetlen. Hogy a kert minden gondja-baja a két nő nyakába szakadt. Hordót cipelnek és mosnak, mert a hordót, ha üresen áll is, gondozni kell, s ő csak nézi, nem segíthet. De fát nem engedett hasogatni. Széken ülve, ő aprította fel a kályhába való hasábokat. Meg-megránduló arcvonásai elárulták: fájdalmas mutatvány ez a számára, mégis ragaszkodott hozzá. Őrhelye a terasz sarkában most üresen áll.
Szigorú, vizsgálódó tekintete már nem őrködik sem a víz, sem a kert, sem az ország felett.
(1997)
1. únor 2017  |  bertha bulcsu