Berlász Melinda a Széchenyi-díjról, Lajtháról és Veress Sándorról

Berlász Melinda zenetörténész, a zenetudományok kandidátusa, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja idén Széchenyi-díjban részesült, az indoklás szerint „a 20. századi magyar zenetörténet területén folytatott hiánypótló kutatásai, valamint az emigrációba kényszerült, és emiatt kevésbé ismert hazai zeneszerzők, illetve előadóművészek életművének széles körű megismertetése érdekében végzett munkája elismeréseként". Berlász Melinda a 20. századi magyar zeneszerzés és zenei élet kiváló ismerője, tudós kutatója, zenetörténeti kötetek, sorozatok létre hívója és szerkesztője. Érdeklődésének előterében ma is a még feldolgozatlan zenetörténeti kérdések állnak. Gondolatait most megosztja a Széchenyi-díjról, mint a summa vitae perspektívájáról.

– A Széchenyi-díjjal a tudományos élet kiemelkedő képviselőit ismeri el az állam. Mi volt az első gondolata, és miként tudta értelmezni a kitüntetést munkássága tekintetében?

– A minket érintő változásokat, akár pozitív, akár negatív hatásúak, nem tudjuk azonnal befogadni. Ha arra gondolunk, hogy a váratlan események lelki feldolgozása, amíg az saját énünk részévé válik, mennyi szembesülést igényel, jobban megértjük ezt a folyamatot. Természetesen az örömteli fordulatok beépülése rövidebb, harmonikusabb. Ilyen módon, némi ráhangolódás után honosodott meg bennem a Széchenyi-díj megtiszteltetésének öröme.
A ráhangolódásra főként azért volt szükségem, mert utóbbi éveimben, feladatról feladatra koncentráló mindennapjaimban, munkásságom szemléletével többnyire csak bővülő bibliográfiám szintjén foglalkoztam, és fel sem merült fel bennem egy kitüntetés gondolata. A Széchenyi-díj viszont éppen ellenkező irányból, a summa vitae perspektívájából, a megtett útnak, az életmű egységének távlatából szólított meg.
Ami a díj hírének első benyomását illeti, egy pillanatnyi félreértés buktatója után tisztázódott bennem. Minthogy napi e-mail küldeményeim áradatában csak sebtében olvastam át a hozzám intézett hivatalos levelet, hirtelenjében egy laudációra szóló felkérésként értelmeztem. Egy röpke gondolatváltás rádöbbentett a valóságra: tudomásul vettem, hogy ötvenéves tudósi életpályám elismeréseként Széchenyi-díjban részesültem.
Kezdeti megérintettségemet a kitüntetés szakmai állásfoglalása teljesen feloldotta. Hatására kivételes harmónia ébredt fel bennem, az egyetértésnek szavakba nem foglalható jelenléte, mint amikor két személy tekintetének találkozásában az azonosulás kifejezésre jut.
A szakvélemény életművem két eszmei vezérfonalára mutatott rá: a 20. századi magyar zeneszerzők és tudósok műveinek „hiánypótló" történeti feldolgozására, továbbá a múlt századi magyar emigráns alkotók integrálását kezdeményező kutatásaimra. E lényegre mutató állásfoglalásban életművem meghatározó indítékaival szembesültem, amelyeket pályakezdésemtől máig változatlanul sajátomnak érzek.
Pályám a múlt század '60-as éveinek második felében a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében indult, ahol közvetlen tanúként éltem át az akkoriban bekövetkezett nemzedékváltás történeti felelősségét. Ebben az évtizedben számos nagyformátumú magyar zeneművész távozott el az élők sorából, köztük Dohnányi Ernő, majd néhány év múlva Kodály Zoltán, és velük együtt még további korszakos jelentőségű alkotóművésztől váltunk meg, többek között Lajtha Lászlótól, Weiner Leótól és Járdányi Páltól. Az alkotói hagyatékok sorsának bizonytalan kérdései már ekkoriban felvetették bennem a tudományos feldolgozás felelősségét és egyidejűleg életműveik iránti kutatói érdeklődésemet. Az érdemi kutatómunka gyakorlati megvalósulása évtizedeket igényelt: elsőként Lajtha Lászlóval foglalkoztam, őt követően Veress Sándorral és Weiner Leóval, legutóbb Járdányi Pállal. A felsorolás korántsem tükrözi kutatási témáim teljességét, munkakörömben e főtémák elágazásaiként számos más kérdés feldolgozása is időszerűvé vált: monográfiákat, tanulmányokat, forráskiadványokat és memoárkötetet publikáltam. A 20. század első felére összpontosuló zeneélet- és életműkutatásaim a diaszpórában élő, emigráns alkotó- és előadóművészek életművének megkerülhetetlen jelentőségére, s egyúttal hazai kirekesztettségükre irányították figyelmemet. Úgy döntöttem, hogy személyes munkatervem keretében kezdeményezem a magyar emigráns zeneművészek szellemi rehabilitációjának programját. Tervem az 1970-es, 1980-as évek fordulóján, a rendszerváltás előtti évtized politikai légkörében merült fel, azokban az években, amikor a diaszpórába szakadt alkotók visszafogadásának művelődéstörténeti kötelezettsége még nem volt időszerű. Máig emlékezetemben élnek azok a bizonytalan, óvatos és kétkedő benyomások, amelyeket a Veress Sándorral való svájci kapcsolatfelvételre irányuló, első hivatalos kérelmem 1979/80-ban történt benyújtása alkalmával munkahelyi környezetemben tapasztaltam. Első kísérletem végül meglepő sikerrel zárult, és felbátorított emigráció-kutatási terveim további kiszélesítésére, amerikai és nyugat-európai emigráns művészek (többek között Dániel Ernő, Milloss Aurél) – hagyatékának felkutatására. Legátfogóbb eredményeim a Veress Sándorral való „kutató-nagyköveti" küldetésem nyomán, a vele folytatott évtizedes, szellemi dialógus tudományos termésében váltak közismertté. Jólesően érintett, hogy kitüntetésem látókörében ez a törekvésem is említésre került.

A Széchenyi-díj a summa vitae távlatában személyes üzenetté vált: azonosulását fejezte ki magyar zenetörténeti kutatásaim irányadó célkitűzéseivel, és megerősített életművem eszméjében. A befogadás alkotómunkám produktumait is érintette: köteteim, tanulmányaim, zenei kiadványaim, életmű-sorozataim és kiállításaim „hiánypótló" rendeltetésében.

A március 15-én kapott Széchenyi-díj az Ön megítélése szerint, hol helyezkedik el a korábbi díjak sorában?

– Pályámat elismerő kitüntetésekben, – nemzedéki hovatartozásom következtében – főként 2000-től részesültem. Nem tekintem ide tartozónak, hogy korábbi elismeréseimet felsoroljam, itt csupán első állami kitüntetésemre térek ki, a Szabolcsi Bence-díjra, amelyet 2001-ben, zenetörténészi pályám értékeléseként kaptam. A következők sorából egy kétszeresen elnyert, és máig szívemhez szóló gesztusként tekintek vissza az Artisjus-díjakra, főként azért, mert az általam útjára indított, 20. századi magyar, főként kortárs zeneszerzői életművek feldolgozását célzó, magyar-angol nyelvű sorozatom (Magyar zeneszerzők/HungarianComposers) hiánypótló jelentőségét értékelte. A 2013-ban, az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi osztályának javaslata alapján elnyert Akadémiai díjam nézőpontja már némileg előlegezte jelen kitüntetésem tartalmát: munkásságom távlatának felidézését, amelynek beteljesítéseként a Széchenyi-díj életművem egészének értékeire reflektált.
Talán ide illő, hogy elismerésem alkalmával a Széchenyi-díjban részesült zenetudományt képviselő tudósok emlékét is felidézzem: a díj 1990. évi megalapításától kezdve hosszú menetben sorakoznak fel előttem a múlt nemzedékének kiválóságai, és hovatovább az utóbbi évtizedben – egyre nagyobb számban – mindazon kortársaim is, akik tudományos teljesítményükkel jövőt formáló, példaértékű életművet alkottak.
Nem mulaszthatom el, hogy az engem ért megtiszteltetést eszmei szinten mindazon elődeimmel megosszam – egykori tanáraimmal, pártfogóimmal és baráti-kollegáimmal –, akik szellemi társként mellettem álltak. Továbbá hálaérzésem mindazokat a kutatásra inspiráló zeneszerzőket, tudósokat, zenepedagógusokat is érintse, akiknek szellemi sugárzása éveken-évtizedeken át magukhoz láncolt.

– Hogyan tudta folytatni a munkáját a járványhelyzet alatt?

– Ami a járványhelyzetet illeti, a váratlan, külső elfoglaltságoktól való mentesülés a kezdeti időszakban nagyon gyümölcsözőnek bizonyult számomra, főleg folyamatban lévő munkáim előrehaladásának szempontjából. Megpróbáltam a legszükségesebb forrásaimat haza szállítani, és napjaim néhány óráját zavartalanul munkámnak szentelni. Alapjában lényeges előrehaladást értem el, főként a közreadásomban megjelenő Lajtha-írásművek összkiadását előkészítő munkálataimban.
Pozitív fordulatként éltem át, hogy az áhított csend hetei nemcsak folyó munkáim kézben tartásával ajándékoztak meg, hanem egyéb, régóta elérhetetlen szellemi igényeim teljesítésére is lehetőséget teremtettek: így például egykori, önmagammal egységbe forrt irodalmi és zenei alkotásokkal ismét mélyreható kapcsolatot teremthettem.
Az idő előre haladásával azonban – a szabadtéri mozgástól, az aktív emberi érintkezéstől elszakadva –, munkálkodásom lendülete akaratlanul megcsappant. Családom vidéken volt, hiányt nem szenvedtem, de magányom kezdett nyomasztóvá válni. Ebben a periódusban végül megszületett egy életben tartó párbeszéd, amelyet legifjabb, 8 éves leányunokám kezdeményezett, önszántából, ambíciójának teljes tudatában. Napirendjébe rendszeresen beiktatta, hogy minden reggel, menetrendszerű pontossággal megkeres telefonon, és emelt hangon, érzelmekkel telt előadásban beszámol falubeli életüknek, főként saját élményeinek változatos eseményeiről. Ennek a párbeszédre törekvő gyermeki monológnak olyan megtartó, mágneses ereje volt, hogy még jelen napjaimat is bearanyozza emlékké váló távlata. Hiszen ma már önerőmből is újra építem teendőim sorát, a szabad levegőt árasztó, külvilággal való kapcsolataimat.

– A 20. századi zenetörténet áll munkásságának fókuszában, és korábban koncertkritikákat is írt. Mikor hallgatott utoljára zenét a maga szórakoztatására és nem a munkájához tartozó kötelességként? Vagy a kettő elválaszthatatlan?

– Bezártságomban zenehallgatásra is teremtettem alkalmat. Természetesen a legközvetlenebb zenei élményeim köre témáim összefüggésében alakult ki, de a kivételes időbeli keretek levetővé tették, hogy ezektől független hangzásélményeimnek is szabad teret nyissak. A koncerttermi előadásoktól természetesen el voltam zárva, hangfelvételekben viszont bővelkedtem.

Első életműkutatása az 1963-ban elhunyt Lajtha László munkásságához fűződik, amely a Lajtha-hagyaték első szisztematikus áttekintését, feldolgozását jelentette. Később – ahogy említette – Veress Sándor életművét kutatta. Miként kötődik a két zeneszerzőköz?

– Zeneszerzői életműkutatásaim több évtizedes folyamatában két 20. századi magyar zeneszerző kivételes szerepet töltött be. Ezek egyike Lajtha László zeneszerző és népzenekutató, a másik kiválasztott komponista-tudós, Veress Sándor volt, aki Bartók, Kodály és Lajtha szellemi utódaként csatlakozott mestereinek három hivatásterületen kifejtett zeneszerzői, népzenekutatói és pedagógiai – sajátosan magyar – pálya-modelljéhez.
A Lajtha-kutatást pályakezdő éveimben kezdeményeztem, és különféle megbízások, ösztönzések hatására alakítottam ki forráskutatásaim irányát és módszereit. A Lajtha-hagyaték már a múlt század '70-es éveitől az érdemi ismeretszerzés lehetőségét biztosította számomra oly szerencsés módon, hogy a megőrzött kéziratok, kiadványok és relikviák sajátosságairól a komponista özvegye nyújtott pótolhatatlan útmutatást. A szerző Váci utcai otthonában alapoztam meg alapvető ismereteimet, amelyek évtizedek múltán is biztos eligazításul szolgálnak. Első Lajtha-monográfiám A múlt magyar tudósai sorozatban (Akadémiai Kiadó, 1984) jelent meg a tudományos pálya múzeumi forrásainak teljes körű feldolgozása eredményeként. A budapesti forrásgyűjtemények után Lajtha párizsi kapcsolatainak, kiadójának, szellemtársainak fontos dokumentumait is lépésről lépésre feldolgoztam, publikáltam. Tanulmányaim sora szinte az 1992-es centenárium alkalmával közzétett Összegyűjtött írások I. kötetéig, illetve a Néprajzi Múzeumbeli és a párizsi Magyar Intézetben bemutatott életmű-kiállítások rendezéséig – folyamatos volt. Lajtha személyisége, életútja, szellemi mozgástere a 20. századi magyar zeneélet II. világháborút követő diktatórikus rendszerének következtében kettétört: korábbi nemzetközi kapcsolataitól elzárva, vezető pozícióiból visszavonulásra ítélve, belső emigrációba kényszerült. A kettétört életpálya a diktatúrával szembeforduló, magára maradt alkotószemélyiség történeti példájaként idővel kutatásaim központi témakörévé vált.
A Lajtha- és a Veress Sándor-életművek párhuzamba állításakor két, ellenkező irányú életút-modell érvényesült: az elsőben a belső emigráció visszavonulási kényszere, az utóbbiban a diktatúrát el nem fogadó alkotóművész emigrációs döntése és egyben jövőt meghatározó következményei. Veress, aki 15 évvel volt fiatalabb Lajthánál, főként népzenekutatói pályája során tartozott Lajtha baráti-szakmai köréhez. Míg Lajtha a II. világháborút megelőző években a francia nyelvterületen csatlakozott az európai zeneművészi, népzenekutatói törekvésekhez, Veress főként az angol kapcsolatok kialakítását szorgalmazta. Veress magyarországi éveinek legsikeresebb eredményei 1947/48-ban bontakoztak ki, bár egykori mesterei, Bartók és Kodály már a 30-as évektől szellemi utódjukat vélték felfedezni jövőbe mutató teljesítményeiben. Veress pályája is kettétört 1949-es emigrációs döntése következtében. Hazájától való elszakadását követően, az emigráció új lehetőségei között bontakozott ki második, svájci alkotóperiódusa. Lajtha itthon-maradást választó döntése és Veress véglegessé vált emigrációja a 20. századi magyar zeneélet történetének két kényszerhelyzetét példázza.
A magyar élettértől elszakadt Veressel 75 éves korában sikerült kutatói kapcsolatot teremtenem. Személyes konzultációink eredményeként előbb egy többszerzős tanulmánykötet szerkesztőjeként és szerzőjeként (Berlász Melinda–Demény János–Terényi Ede: Veress Sándor, Zeneműkiadó, 1982), egy első magyar nyelvű tanulmánykötet keretében tájékoztattam a magyar olvasókat ismeretlenné vált munkássága kompozíciós, publikációs és pedagógiai eredményeiről. Folytatólagossá vált együttműködésünk eredményeként Veress készséggel járult hozzá 1930-ban végzett, történeti jelentőségű Moldvai gyűjtése kéziratának budapesti megjelenéséhez, mintegy 60 évvel annak megszületését követően (Veress Sándor: Moldvai gyűjtés. Múzsák kiadó, 1989, közr.: Berlász Melinda és Szalay Olga). A szerző halálát követően kórusműveinek kétkötetes kiadását tettem közzé. Ezekben a kiadványokban – mintegy félévszázados késéssel – először váltak közismertté mindazon egynemű- és vegyeskari művei, amelyeket az 1930/40-es években a magyar kórusmozgalom ösztönzésére komponált. (Veress Sándor: Kórusművei I., II. Editio Musica Budapest, 2007, 2010). Lajtha László és Veress Sándor, akik a múlt század magyar zeneművészetének kimagasló alkotóművészei és tudósai voltak, ma is ösztönző hatást gyakorolnak munkásságomra.

– Kutatásainak még két fontos területéről nem beszéltünk: zeneélettörténeti kutatásairól (1945–1956) és a magyar népzenekutatás történetének kapcsolatáról. Közrejátszott ebben az érdeklődésben, kutatási módszerben édesapja, dr. Berlász Jenő történész, levéltáros, könyvtáros életművének példája is?

– A már említett kutatási témáim csupán egy-egy kiemelt munkaterületemet érintették. Az eddigiekben nem tettem említést arról, hogy 20. századi magyar témaválasztásaim több évtizedes perspektíváját alapvetően meghatározta a Magyarország zenetörténete című ötkötetes sorozat nagyszabású zenetudományi célkitűzése, amelynek keretében az ötödik kötet előkészítése az 1970-es évek közepétől mintegy az ezredfordulót követő évekig folyamatos kutatói feladatot jelentett számomra. Az intenzív kutatói és kutatásszervezői tevékenységet igénylő munkálatokban első helyet foglaltak el a korábbiakban feldolgozatlan tárgykörök, alapkutatások. Ezek keretében, új megközelítéseként kezdeményeztem a II. világháborút követő magyar zeneélet eseménytörténetének kutatását a korabeli levéltári források alapján. A több évet igénylő, nagy volumenű forráskutatáshoz Tallián Tibor zenetörténész kollégám társszerzőként csatlakozott. Közös munkánk eredményeként az 1945-től 1956-ig terjedő időszak zenei iratanyagának kutatását és közreadását a demokratikus éveknek (1945–1948) és a szovjet diktatúra időszakának (1949–1956) periodikus egységében végeztük el. A korabeli zeneélet teljes intézményrendszerét érintő forrásanyagot három kötetben adtuk közre a Zenetudományi Intézet Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez című sorozat kiadásában (Iratok a magyar zeneoktatás történetéhez 1945–1956. MTA Zenetudományi Intézet kiadása, 1984; Iratok a magyar zeneélet történetéhez 1945–1956. I–II., MTA Zenetudományi Intézet kiadása, 1985, 1986.
A feltett kérdés népzenekutatás-történeti munkáimat is érintette, amelyek Lajtha Lászlóval és Veress Sándorral kapcsolatban már részben említésre kerültek. Az előbbiekben nem szóltam a magyar népzenekutatás új nemzedékét képviselő tudósról, Járdányi Pálról. Járdányi kutatói érdemeit, lebilincselő szellemi autoritását éppen az őt megelőző tudományos előzmények nyomán ismertem fel, s ellenállhatatlan ösztönzést váltott ki bennem tudósi és publicisztikai életművének egységbe szervezett, egy kötetbe foglalt kiadása. (Járdányi Pál összegyűjtött írásai, MTA Zenetudományi Intézet, 2000.) Járdányi írásgyűjteményével zárult népzenekutatás-történeti munkásságom három szerzőt érintő történeti stációja, amelyben a Lajtha-kismonográfia (1984) és írásműveinek I. kötete (1992), Veress népzenei kiadványa, a Moldvai gyűjtés (1989) és a Járdányi-írások (2000) köteteiből kialakult népzenetudományi forráskiadvány-sorozat megvalósult.
Visszatekintésem záradékául nem merülhet fel méltóbb gondolat, minthogy a szellemi indítékok és a példa szintjén pályám családi gyökereit, Édesapám példáját felidézzem. Itt nemcsak arra a pályámat ösztönző történetre kell visszatérnem, amikor édesapám, Berlász Jenő történész az MTA épületében dolgozó Kodály-csoport munkatársaival 14 évesen megismertetett, hanem ennél jóval teljesebb, életemet meghatározó szellemi befolyásról és hatásról kell számot adnom: történészi hivatásom alapjairól. Édesapám történészi, könyvtártudományi munkássága, tiszteletet keltő tudósi személysége, példamutató embersége természetszerűleg már a kutatói hajlam genetikai adományában, s még közvetlenebb módon szellemi indítékaim, s hovatovább témaválasztásaim döntéseiben is mélyrehatóan érintette zenetörténészi pályám kibontakozását. A köszönet ebben a mély érintettségben semmitmondónak bizonyulna, ezért egy reményteli gondolattal adózom emlékének, miszerint a magam ösvényein haladva, az ő útját követtem.

Min dolgozik jelenleg? Milyen tervei vannak a közeljövőre?

– Jelenleg Lajtha László írásainak összkiadásán dolgozom: hosszú időt követelő, több évtizedes előzményeken alapuló, megújuló feladaton. Még manapság is minden Lajtha-írásműben új adottságait vélem felfedezni, egy szuverén tudósegyéniség nagy dimenzióban gondolkodó, teremtő erejét, szellemi gazdagságát.
S ami a jövőt illeti, még számos megvalósításra váró terv nyomja a lelkemet. Munkáim sodrában soha nem szántam, szánhattam kellő időt arra, hogy a különféle folyóiratokban évtizedeken át közzétett magyar és idegen nyelvű tanulmányaimból egy kötetnyi válogatást publikáljak. Ugyancsak régi adósságként nehezedik rám több külföldi forráskutatásom anyagának közreadói kötelessége. Mindezeken túl, még szeretnék egy kismonográfiát írni egy számomra kivételesen értékes, kortárs zeneszerzői életműről. A tervek valósággá válása a jövő beláthatatlan, szándékaimon messze túlmutató távlatába vezet.
30. červen 2020  |  interjú berlász melinda