Kemény Henrik - Vitéz László

„Életem a bábjáték – bölcsőtől a sírig" – Könyv Kemény Henrikről

A vásári bábjátszás egy éve elhunyt mesterére, Kemény Henrikre emlékezett a Magyar Művészeti Akadémia és a  Korngut-Kemény Alapítvány a művész Életem a bábjáték - bölcsőtől a sírig című könyvének ünnepélyes bemutatóján, 2012. november 30-án délelőtt. 

A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színházban rendezett beszélgetés résztevői voltak prof. emeritus Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, Láposi Terka színháztörténész, a Korngut-Kemény Alapítványelnöke, a Kemény Henrik művészi hagyaték gondozója, Novák János, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója, valamint Dr. Kékesi Kun Árpád, színháztörténész, esztéta, a könyv lektora. A beszélgetők mellett, a színpadon ott álltak Kemény Henrik legendás Vitéz László-bábjai.

Láposi Terka elmondta, az emléknap, csakúgy, mint a szeptemberben felavatott Kemény Henrik-emléktábla, azt szolgálja, hogy a művész munkássága nyomán folytonosság maradjon a lelkünkben és a gondolatainkban. Novák János az alkotóra emlékezve elmondta, „egyszerre volt ő a művészeti ág zsenije, mindannyiunk mestere, és egy családtag, aki szeretetre vágyik. Ehhez a kettősséghez pedig fantasztikus intelligencia járult. Egy dologban éreztem őt utánozhatatlannak: a közönséggel való kapcsolatában. Hiába volt paraván mögött, tévedhetetlenül, pontosan annyiszor szólította meg a publikumot, amennyiszer arra szükség volt, nem többször, nem kevesebbszer. Érezte minden rezdülésüket."

Kemény Henriknek nem születtek gyermekei, nem nevelt szakmai utódot magának. Dr. Kékesi Kun Árpád szerint mégis körülvette egy olyan család, amelynek tagjaival hihetetlenül sokat kommunikált. Voltaképpen ez a könyv sem szól másról, mint a gondolatok kívülállókkal való megosztásáról, arról a párbeszédről, amit egész életében folytatott. „Mindezt már sokszor végigbeszélte édesapjával, édesanyjával, húgával, öccsével. Akkor is, amikor fizikai jelenvalójukban azok már nem lehettek vele. Folyamatos párbeszédet folytatott az életében meghatározó személyekkel. A könyv lapjai is erről az egyén és család közötti összjátékról szólnak: miközben Kemény Henrikre emlékezünk, egy színházi dinasztiával találkozunk, amelynek századokon átívelő hagyománya Heni bácsi halálával véget ért. Hiszen itt állnak ezek a bábok, amelyekből hiányzik a kéz, nem animálja, bábozza őket senki."

A hagyatékot fáradhatatlanul gondozó és őrző Láposi Terka munkáját dicsérve Fekete György megjegyezte, „mindenki akkor hal meg, amikor elfelejtik" – a személyes emlékezés szép és pontos lenyomata azonban az alkotóról született könyv. Reményét fejezte ki továbbá, hogy az Akadémia segíteni tud a szellemi örökség megőrzésében, továbbadásában. Hozzátette, a kötet olvasója előtt nem csak Kemény Henrik összetett jelleme, vándorlásai, anyaszeretete, őseihez fűződő viszonya, be nem teljesedett szerelmei bomlanak ki, de egy teljes művészeti-szociológiai keresztmetszet is. Szubjektív, belülről megírt munka ez, az időbeli közelség miatti személyes érintettségből – hiszen a művész még épp, csak egy éve távozott – pedig erényt kovácsolt Láposi Terka.

Jelen volt az emléknapon a Mesebolt Bábszínház igazgatója, Kovács Géza, aki a fentieket azzal egészítette ki, a szakirodalmi feldolgozáson, tanulmányokon, kutatáson túl a megőrzést ki kell terjeszteni a művelésre is: húzzák kezükre a bábokat minél többen az iskolás gyerekek közül, ismerje meg Kemény Henrik munkásságát az új generáció. Hiszen, ahogyan Novák János elmondta, „ha Henrikre emlékezünk, lehetetlen, hogy ne ünnepeljük a gyerekközönséget, azokat a tágra nyílt tekinteteket, amelyeket ő boldoggá tett egész élete folyamán."

Kemény Henrik (1925. január 29. Budapest – 2011. november 30. Budapest)

A Korngut család évszázadok óta tartó bábjátékos hagyományának folytatója, már egészen kisgyermekkorától kezdve a színház közelében volt, gyakorlatilag az egész fiatalkorát testvérével, Mátyással együtt a mutatványos bódéban töltötte. 1931-ben kapta első szerepét, mikor is Miki Egér csetlő-botló figuráját játszotta, majd 1935-ben faragta ki első figuráját és kapta meg első főszerepét. 1944-ben édesapja munkaszolgálat közben eltűnt, így Henrik vette át a bábszínház irányítását. 1945. május 1-én újból megkezdte működését a Kemény Bábszínház. Ifj. Kemény Henrik a háborúban megrongálódott Bódét helyrehozta annyira, hogy egyedül ugyan, de játszani tudott a közönségnek. A legfiatalabb Kemény-gyermek, Katalin kezelte a gramofont, Édesanyja volt a pénztáros. 1950-ben tagja lett az Állami Bábszínháznak. Bod László festőművész, a színház akkori igazgatója hívta be bábtechnikusnak, első munkája az Aladin csodalámpája című előadás mechanikai munkálatai voltak. A népligeti vurstlit 1953-ban felszámolták, ekkor gyakorlatilag Kemény Henriket is „államosították" – bábjait egy ideig Bálint Endre festőművész műtermében „bújtatta" – s ezt követően az Állami Bábszínházban lépett fel. 1954-ben megkapta a Népművészet Mestere címet. Ortutay Gyula terjesztette fel a kitüntetésre. A '80-as években a Magyar Televízió is nagyban hozzájárult, hogy az egész ország, azaz „mindenki Heni bácsija" lehessen. Hakapeszi, Tücsök és Pamacs, Gyufa Gyuri, Sakk Matyi, Gesztenye Guszti, Süsü, a sárkány – valamennyi bábot ő készítette s a legtöbbet ő is mozgatta a játékokban. A nevéhez fűződik egyébként az első vidéki bábszínház megalapítása Győrben, még 1955-ben. Két évtized alatt számtalan bábot tervezett, majd visszatért a vándorbábozáshoz, egy Trabanttal kezdte el járni az országot. 1992-ben, az Állami Bábszínház kettéválásakor a Kolibri Színház társulatának lett a tagja. Életéről és munkásságáról két portréfilm is készült: Látogatás (MTV), Vitéz László vándorútja (MTV). Mindösszesen két hónappal élte túl, hogy egykori bábszínházának épülete a Népligetben teljesen leégett.

30 / novembre / 2012  |  könyvbemutató kemény henrik