Apokalipszis vagy globális fenntarthatóság | Nemzetközi Kárpit 3.
2017. április 13. – május 28.
Vigadó Galéria

Hovatartás

Kiállításkritika a Nemzetközi Kárpit 3. kiállításról

A kárpitművészet a civilizáció tükre (Phyllis Ackerman), egy több ezer éves művészeti kifejezésmód, ami őrzi hagyományait és közben változik, ahogy a civilizáció is változik. Napjainkban a fotografikus gondolkodás és az informatikai technológiák széleskörű elterjedése a kompozíció megtervezésétől a kész művekig vezető lassú és bonyolult folyamatot lényegesen egyszerűbbé tette. A Magyar Kárpitművészek Egyesülete, a Magyar Művészeti Akadémia és a Szépművészeti Múzeum együttműködésében, a Pesti Vigadó Galériájában rendez kiállítást 2017. április 13. és május 28. között az egyesület fennállásának 20. évfordulója alkalmából.
Olykor kényelmetlen helyzetet teremt, ha egy tárlat tematikája valamely didaktikusan megjelölt cél irányába igyekszik terelgetni az alkotókat, vagy legalább is egy törekvés megvalósításának előmozdítására ösztönöz. Valamilyen kimondatlan, vagy kimondott, de csak ritkán komolyan vett konszenzus alapján egyetemes megoldást sürget ott, ahol csak a személyes állásfoglalás, döntés, hitbeli vagy etikai álláspont megnyilatkozása lehet jelen: a műalkotásban.
A fennállásának 20. évébe lépett Magyar Kárpitművészek Egyesületének kezdeményezése nyomán, a Magyar Művészeti Akadémia és a Szépművészeti Múzeum közreműködésével létrejött nemzetközi kortárs kárpit kiállítás (Kárpit 3 Apokalipszis vagy globális fenntarthatóság) kevés híján e csapdahelyzetbe került. Olyasmire tett kísérletet, amely tulajdonképpen hatáskörén túli, ugyanakkor olyasmire, amiben igen demokratikusan mindannyian érintettek vagyunk – e kiállításon műveikkel szereplő alkotók kiváltképpen, mivel engedtek a megszólításnak. Igen szerencsésen e tárlat műalkotásainak legjava nem merült el a kínálkozó vagy felkínált didaktikus megközelítés szélesen adódó lehetőségében. Többnyire valamiféle visszafogottsággal, mértéktartással közelítettek az alkotók az egyébként erős indíttatás ellenében, hogy végletekben fogalmazzanak: kárpitban. Az alkotók azt tették, ami lehetőségükben állt: a rajtuk túlnövő jelenségek kapcsán személyes hangvételű alkotásokban jelezték aggodalmaikat és várakozásaikat, olykor egészen nyilvánvalóan, máskor a műalkotásokhoz inkább illő talányos formában. Sipos Éva absztrakt öröklét jelzése, Somodi Ildikó apokalipszis diptichonja, Rónai Éva már az időn kívül tekintő zenészei, Balogh Edit új Jeruzsálem várakozása vagy Pápai Lívia fényhorizontja erről tanúskodik.
Rendhagyó alkalom, hogy egy kiállítás mellékleteként olyan katalógus lásson napvilágot, amely nem csupán a tárlaton részt vevő alkotók műveit tárja elénk, de hosszabb-rövidebb terjedelemben arra is lehetőséget biztosít, hogy a művészek ars poeticájukat jelezzék, esetenként kiállított munkájuk keletkezéstörténetébe, gondolati hátterébe avassanak be, vagy optimális értelmezői pozíciót kínáljanak fel a nézőnek, az olvasónak. A jubileumi alkalom, de az is indokolta e szélesebb rátekintést nyújtó katalógus létrejöttét, hogy viszonylag ritka, noha mindig rokonszenves precedens, ha egy gyakran – ám alaptalanul – a képzőművészet perifériáján számon tartott műfaj alkotói jelentős tárlaton, rangos helyszínen (a Vigadó Galéria két emeleti kiállítóterében) mutathatják be alkotásaikat. Sőt: „közös" alkotással állhatnak elő az általuk gyakorolt művészeti ágazat, annak története és jeles képviselői előtt tisztelegve – noha egy tematika köntösébe bújtatva.
Ez utóbbin, az úgynevezett Arany-falon bármely magyar textilművész szerepeltethette alkotását. A nagy kiterjedésű, hagyományos kárpittechnikával szőtt, 20×20-as falikárpitokból felépülő installáció minden alkotása testében aranyfonalat hordoz. Ennek elgondolását és kivitelezését – a kárpitművészek összetartozás tudatán túl – szintén a kiállítási tematika sugalmazhatta: az apokalipszis, a világ végének lehetséges közeli bekövetkezésével szemben az egyedül eredményes és érvényes fellépés kizárólag közösségi, közös megfontoláson alapulhat, amely a gáttalansággal szemben a globális fenntarthatóság elképzelését tekinti irányadónak.
A kárpit természetesen nem festészet, de e tárlaton szembetűnő, hogy az alkotások jó néhánya felfokozott festői hatásokkal él. A részletgazdag fotó-, vagy hiperrealista festészet néhány vonását ölti magára, miként Kiss Katalin Sorszámozott tájemléke, amelyen a víztükör fotót meghazudtoló duplikátumként jelenik meg, elképesztő munkával. Vagy Vajda Mária Ivóvíz-aranyárban című munkája, amelyen a „vízpárna" egyként fekhely, az életet átmentő tároló, ugyanakkor kereskedelmi árucikk. És pop-artos, nyers színekkel, éles kontúrvonalakkal jelenik meg Sawyer Christine Derült égből… című, groteszk jegyeket hordozó munkája.
Balogh Edit megjegyzése szerint: „a kárpit… felületjáték, de játék az idővel is." Hogy felületjáték, egészen nyilvánvaló, kevésbé, hogy e kiállítás különféle textilekből, olykor a műfajt megújító anyagokból készült tapétái, kárpitjai milyen hosszadalmas munkálat eredményeként állhattak elő.
Az idődimenzió közvetlenül és szimbolikusan egyaránt döntő mozzanata a tárlatnak. Ikonikus példája ennek Hegyi Ibolya Möbius-kárpitja, amely nem csupán a végesbe zárt végtelen, de az újra hasznosítás jelképe is. Számos alkotásban hangsúlyos, középponti helyet foglal el az idő formája, tartama és tartalma, múlt-jelen és jövő végnélkülisége, örökkévalósága, esetlegesen az időfolyam megszakadása, kimerevedése, mint ezt Baráth Hajnal vagy Harmati Zsófia munkáján szemlélhetjük. De az idő, mint jelenség, mint tartam, mint a valameddig létezés kifejezése egybeköti az apokaliptikus víziót, mint egyetemes megszűnést a személyes élet végességének tudatával is – jelzi Kneisz Eszter, Zelenák Katalin munkája.
A tárlatcímbe foglalt két kilátás is sajátos időbeliséget jelez, ellenére annak, hogy „csupán" döntéshelyzetre mutat: az emberi idő összességét, múltat, jelent és jövőt igyekszik összefogni, miként Tápai Nóra munkája (Tegnap–Ma–Holnap). E kárpiton múlt és jövő csak félig jelen, egyedül a jelen pillanata teljes, tényleges. Munkájának két oldalán-szélén ugyanazon szövetrajzolat ismétlődik meg tükörszimmetrikusan: a már nem teljes egészében felidézhető múlt és a még teljességgel elképzelhetetlen, kibontakozásra váró jövő. Közbül, a legteljesebben, valamilyen nehezen követhető szervezettséget és rendezettséget mutatva jelenik meg a jelen.
A tárlatcím ugyanakkor egyenlőtlen versenyhelyzetre is utal: az egyik ellenében, vagy csupán késleltetésének jegyében a másik igyekezne a mérleg nyelvét helyrebillenteni, kiegyensúlyozni. Noha tudható, s az istenhívő ember számára nyilvánvaló, hogy az apokalipszis mint esemény egyszer mindenképpen bekövetkező, mint Balogh Edit munkája jelzi. És talán épp ezért a nyugati kultúra embere folyton a meddiget, a mikor-bekövetkezést firtatja – személyes halálát és a közös végpontot illetően éppúgy.
Aminek leginkább híján van korunk, az legfőbb segédlete lehetne az apokaliptikus jóslatok, tényszerűbben előrejelzések ideje korán történő beteljesedésének: nagyobb időtávlatban, hosszú távon, másképpen volna szükséges gondolkodnunk, cselekednünk. Hogy ennek része lehet-e a fenntartható fejlődés vagy másképpen a globális fenntarthatóság néhány évtizede felvetett, s akkortól folyamatosan napirenden lévő gondolata, amely eleve, ha látensen is, magában hordozza az expanziót, a kimerítés tendenciáját – eleve kérdéses.
Ahogyan az is, hogy mennyiben terhelhető a művészet. A még 2015-ben megrendezett, a kiállítással azonos címet viselő konferencia alapvető, a művészet – nevezzük meg akár képzőművészetként, akár iparművészetként – szerepkörét illető, és azon túl terjeszkedő kérdéseket vetett fel. Dr. Zsolnay László felszólalása már címében is igen messzemenő, inkább kívánatos, mintsem egyszerűen beteljesíthető, egy heideggeri gondolat alapján álló programot fogalmazott meg: „Csak a művészet mentheti meg a világot".
Milyen távlatokban lehet, szabad gondolkodnunk? Egy emberi élet záros idejében, felelősebben egymásra következő nemzedékekben, évezredekben, netán a Mennyei Jeruzsálem közeli eljövetelében? A Földtörténethez képest az emberi civilizáció, s feltétlen éke, a kultúra: egy távoli időpontból visszatekintve talán nem tűnik majd egyébnek, mint zárványnak, amelynek létrejötte és kibomlása tól-ig terjedt. Ez is egy lehetséges perspektíva. Némi ismeretünk lévén az emberi jelenség természetéről: Apokalipszis helyett valamiféle fenntartható fejlődésben gondolkodnunk reményteljesebb kilátás, ám az előbbi esélyesebb. A dogmatika arról tudósít, amit hinnünk szükséges vagy kell (credenda), míg az etika – s ez inkább az ember tényleges osztályrésze – arról, amit tennünk lehetséges vagy szükséges (agenda). Talán nem vall helyes gondolkodásra e két terület szétválasztása – az olló mégis korunkban egyre nyílik. Sőt, mindig is így volt! „Mert tudjuk, hogy a törvény lelki; de én testi vagyok, a bűn alá rekesztve.", más fordításban: „eladva a bűnnek". Pál apostol jegyzi e szavakat a Rómaiakhoz írt levél 7. fejezetének 14. versében. Hosszú távú és nem direkt-közvetlen tervezésű lehet, hogy a művészet, mint a legkiválóbb emberi teljesítmények egyike esélyeinket megnövelje.
A kiállításcímben felvetett, tulajdonképpen pszeudo választási lehetőség jellemzően a nyugati emberben fogalmazódik meg, akit elkötelezetten fejlődéshite vezérel, miközben azt vesztegeti el, ami megtarthatná. Aki történelmet csinál, folytonosan múltjába rondít, hogy valamely aktuálisan felvetődött újjal helyettesítse. Aki jellemzően individuális, önmaga túlértékelésében tetszeleg, s erről nem is igen hajlandó lemondani a közösségiség érdekében, így gondolkodása kevéssé nyitott a viszonyközpontú gondolkodásra. (Az Arany-fal ennek éppen inverze: ugyan minden alkotó őrzi autonómiáját, ám közben egy közösség szerves és kihagyhatatlan alkotórésze lesz; az alkotók egyénileg nyilatkoznak meg közösségként.)
Pedig alapvető kérdés, hogy lehetséges-e, hajlandók vagyunk-e önmérsékletet gyakorolni, igényeinknek, kényelemszeretetünknek határt szabni. És mennyiben indokolt valamiféle fenntartható fejlődésről beszélni, amikor nem majd a jövőben, hanem már a múltban, évtizedekkel korábban számos irreverzibilisnek tűnő folyamat vette kezdetét, amelyek függvényében inkább a fenntarthatóság tarthatatlanságának képe rajzolódik meg. Néhány munka efféle víziókról is tanúskodik.
Mintha olyan hajón ülnénk, amelynek csak az orráig látni. Az azon túli: ködbe vész, nincs rajta túli távlat, távolság, mélység. Ha mégis olykor látni vélünk valamit, az csak a hajóorr meghosszabbítása.
Talán lassítani kellene, hogy el ne késsünk, idejekorán! Újratervezni gondolkodásunkat. Netán emlékezetünkbe idézni, s fontolóra venni Musil fricska-óhaját, aki a jövőre tekintve valahol megjegyzi: a fejlődés csodálatos volna, ha olykor megállna.
Balázs Sándor
25 / abril / 2017  |  kiállítás kárpitművészet vigadó galéria