TRANSZMISSZIÓ | kiállítás
Erdélyi Művészeti Központ (Sepsiszentgyörgy, Strada 1 Decembrie)
Régió – regionalitás – provincia, avagy művészeti sajátosság | konferencia
Székely Nemzeti Múzeum, Bartók terem (Sepsiszentgyörgy, Strada Kós Károly 10)

.
Szurcsik József: Két bajnok, 2013 (olaj, vászon, 100×120 cm)

Transzmisszió

A 10. Székelyföld Napok alkalmából a Magyar Művészeti Akadémia és az Erdélyi Művészeti Központ (EMÜK) 2019. október 11-én, pénteken 18 órai kezdettel nyitja meg közösen rendezett „Transzmisszió" című kiállítását az Erdélyi Művészeti Központban Sepsiszentgyörgyön, ahol Stefanovits Péter, a Képzőművészeti Tagozat vezetője is beszédet mond. A kiállítás másnap egy szakmai konferenciával folytatódik a Székely Nemzeti Múzeum Bartók termében, „Régió – regionalitás – provincia, avagy művészeti sajátosság" tematikában. A két összekapcsolódó esemény vállalt küldetése a kortárs székelyföldi és a szülőföld képzőművészei által alkotott kulturális erőtér egyesített törekvéseinek felmutatása. A kiállítás kurátorai Jovián György és Vécsi Nagy Zoltán.
A transzmisszió a téridőben, de lélekben, szellemiségben soha el nem szakadó egységes nemzettudat korunk kihívásaira reagáló folyamatait mutatja be a közönségnek először műalkotásokban – a második nap pedig a „sajátosan erdélyi lelkületű" művek regionális sajátosságait, eszményi hátterének jellemző magyar vonásait kutatja tudományos analízis keretében. A vendégeket a két helyszínen a "házigazdák", Vécsi Nagy Zoltán, művészettörténész, az Erdélyi Művészeti Központ vezetője, és Vargha Mihály szobrászművész, az MMA rendes tagja, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója köszönti.
Rövid előszó a „Transzmisszió"-hoz
Kezdjük a címmel: Transzmisszió. Összetett szó, Transz Misszió, (Transz = misszió…? Stefanovits Péter leleménye).
A latin transire átkelést jelent. A francia transe már átcsusszanást is jelenthet, esetleg az életből a halálba… De még előbb, a szanszkrit tirasz azonban „valamin át, valamin túl" jelentéstartalommal bír, amivel aztán sokkal közelebb kerülünk a szívünknek oly kedves Transzilvánia földrajzi, meg minden egyéb lelki tartalmakkal csordultig teli fogalomhoz, ami „erdőkön át, erdőkön túlit" jelent eredetileg. De ha tovább spekulálunk, találunk a transz szónak egy különleges értelmezését is: „transzban képes lehetsz párbeszédet folytatni a te Isteneddel". Úgy vélem, hogy bízvást megengedhetjük magunknak, hogy ezen tartalmak által közelítsünk kiállításunk címéhez. De még hátravan a misszió, ami úgyszintén figyelemre méltó… Mindenekelőtt felejtsük el a lehetetlen missziókról szóló szórakoztatóipari vadhajtásokat, meg a misszionáriusok tiszteletre méltó erőfeszítéseit a dzsungelbéli emberevők megtérítése céljából – maradjunk a küldetéstudattól vezérelt feladat teljesítése értelmezésnél. Hiszen kiállításunk nem vállal se többet, se kevesebbet, mint felvonultatni a jelen magyar képzőművészetének egy közös Kárpát-medencei keresztmetszetét… Ha a Kárpátok által körbeölelt térséget egy nagy közös tortának tekintjük, akkor ez a kiállítás egy tekintélyes szeletként szeretne megjelenni, amely az idősebb és a középgeneráció akadémikusait fogja össze, a hab a tortaszeleten pedig az a fiatal erdélyiekből, Vécsi Nagy Zoltán által verbuvált csapat, amelyik otthon maradva és alkotva tiszteletet parancsoló kitartással járul hozzá a sajátságosan összetéveszthetetlen erdélyi művészeti és szellemi kincstár gyarapodásához. Mindezen túl pedig az összmagyarság képzőművészetének gazdagításához. A generációs távolság – de a szocializáció bizonyos különbözősége – ellenére is, kiállításunk azt hívatott bemutatni, hogy a vizuális művészet, kép- és szoboralkotás a magyar lakta területeken egy egységes egész.
A másik – talán nem véletlen – célja a kiállításnak a generációk egymás mellé állítása révén – a folytonosság felmutatása. A Magyar Művészeti Akadémia rendes és levelező tagjainak, mi tagadás, magas az átlagéletkora. Persze ez mondhatni természetes is, hiszen akadémikussá egy bőséges és tartalmas életmű, egy díjakkal is alátámasztott szakmai elismertség révén válhat a képzőművész. A festők és szobrászok másképpen – vagyis sokkal lassabban érnek, mint az egyéb művészeti diszciplínákban. A fiatalokkal való közös megmutatkozás nem is nagyon burkolt szándéka az is, hogy előkészítse a majdani utódlást az akadémiai székekben.
Mint aki az akadémikusok számára megfogalmazta a felkérést, azaz az ún. kurátori feladatra kijelöltként számomra viszonylag egyszerű volt a teendő, hiszen azt kértem a harminckét művésztől, hogy erre a kiállításra saját maguk által mesterműnek tartott munkát javasoljanak. És úgy hiszem, hogy a kiállítandó művek egytől-egyig teljesítik ezt a közkeletű, a fontos művekre alkalmazott jelzőt: Szőcs Miklós TUI égbe törő oszlopa a kézművesség diadala, Orosz István Anamorfózisai a magyar grafika és művészi gondolkodás csúcsa, Lovas Ilona videója a transzcendencia elbűvölő képi megfogalmazása. De Kárpáti Tamás keresztény hittel átitatott műve, Gaál József félelmetes maszkjai, Szurcsik József sajátságos figurativitása, Földi Péter teljesen egyedi történetmesélése, Bukta Imre szociológiai példabeszéde, Lajta Gábor lírai realizmusa, Farkas Ádám elemi formateremtő képessége, Stefanovits Péter bölcs szarkazmusa, sőt a meghívott két művész, Mattis-Teutsch Waldemár, aki a legkorszerűbb technikai vívmányokat alkalmazza, valamint Ingo Glass egyéni konstruktivitása egy kiemelkedően magas színvonalú kiállítást fog eredményezni.
Az MMA képzőművészei már bemutatkoztak Ljubjanában és Pekingben, Münchenben és Passauban. Most Sepsiszentgyörgy, és az Erdélyi Művészeti Központ, mint helyszín következik – bízvást remélve, hogy a fogadtatás hőfoka nem marad el az előzőktől.
Jovián György
Szemezgetve a kiállítás és a konferencia anyagából kitűnik, hogy a szervezők a nemzeti identitást fókuszba állítva Erdély és az anyaország közös kulturális kötelékeinek megerősítését, egymás értékeinek felismerését és ápolását tűzték ki célul, mintegy felkészülve azokra a kihívásokra, amikkel most és a jövőben is szembe kell néznie a magyarságnak. Jovián György festőművész, az MMA rendes tagja „küldetéstudattól vezérelt feladat teljesítés" felhívása utal a művészek vátesz szerepére, arra az alázatos elhívásra, amely egyenesen felel a „honnan jövünk", „kik vagyunk", „hová megyünk" kérdésekre. Lajta Gábor festőművész, az MMA levelező tagja a Nyugat 1918. évi 6. számában Gauguintól átvett három kérdés horderejét 101 év után is aktuálisnak tartja (hát még ha a 101-es szám kapcsán eszünkbe jut George Orwell hírhedt 101-es szobája is). Napjainkban talán azért égetőbb ezeket tisztázni, mert önazonosságunk legelemibb sajátosságait is megkérdőjelező éra köszöntött ránk a 21. században. Az identitás szétzilálása a hagyományok lejáratásával, a nemzeti öntudat egységvonásainak eltüntetésével zajlik világszerte. Van azonban egy eltörölhetetlen vonása minden népnek – mutat rá Gazda József erdélyi magyar író, mégpedig a DNS. „Amiként korodból, úgymond »folyamodból«, úgy népedből sem tudsz kilépni. Genetikailag is meghatározottak vagyunk, ez a meghatározottságunk van, létezik, s rányomja bélyegét lényünkre." Ma már azonban ez is felülírható, így marad egy örök érték, ami szabadságánál fogva, küldetése céljaként „átmenti" az ember, a nép lényegi sajátosságait a soron következő korokra. A magyarság identitásának génekben kódolt programozási nyelve a preraffaeliták óta szóhoz jut a művészetekben is. A misztikus ihletettséggel bíró keresztény angol művészcsoport csinált először identitáskérdést a művészetből, amit jól dokumentálhatóan deklaráltak is. A magyar ősműveltség sorozatos kitettsége a képromboló történelmi erőknek a művészet elpusztíthatatlan összeszedettségével képes őrizni a nemzettudatot. A magyar népművészet, színház, irodalom, zene és képzőművészet a felülemelkedő tudás csípős ostorával tudja megszelídíteni ezeket az erőket. „A transzmisszió kiállítás megmutatja, hogy száz év szétszakítottság, sokszor kényszerű egymástól elzártság, értékeink erőszak általi megsemmisítése, fizikai, vagy szellemi elvétele után is értjük egymás (magyar képzőművészeti) nyelvét" – fogalmaz Kucsera Tamás Gergely, az MMA főtitkára a két rendezvény felütéseként. A kiállítás és konferencia a nemzeti egység és összetartozás jegyében szembe néz majd a három kérdéssel, és a magyarság és a magyar képzőművészet önazonosságának látleleteiről rendezett tanácskozás során, a hárítás minden burkát felszámolva – ahogy Vécsi Nagy Zoltán előrevetítette, „egy olyan művészeti párbeszédet hív létre, amely túl a földrajzi, nemzedéki és presztízs határokon, értékközpontúan mutatja fel képzőművészetünknek a szellemi energiákat a maguk változatosságában is közösségi erővé koncentrálni képes jellegét."
Transzmisszió, avagy a képzőművészet, mint a közösségi eszmény közvetítője
Az erdélyi magyar képzőművészetben, a trianoni kezdetektől mindenképpen, de a korábbi történelmi időszakokban is élt és máig él a „sajátosan erdélyi lelkületű" művek alkotásának eszménye. Az európai felzárkózás ideáljának követésével párhuzamosan, az erdélyi és a magyar sajátosság megjelenítésének igénye olyan körülmények között is eszmény maradt, amikor az önmagát magyarnak valló művésznek napi szinten kellett és kell megküzdenie a nemzeti identitásáért. Legtöbbjük esetében, ha kényszerűen is, de éppen a mostoha körülmények azok, amelyek ösztönzést és értelmet adnak képzőművészeti énjük erdélyi magyar művészként való önmeghatározásához, arról a számukra mindenképpen hátrányos, sokszor a kirekesztésig fokozódó helyzetről most nem is beszélve, hogy a különböző reprezentatív kiállítások, művészettörténeti feldolgozások és múzeumi gyűjtemények az anyaországban általában az ország művészetét, mint olyant és nem a kulturális értelemben sokkal tágabb nemzetet, az utódállamok esetében pedig a többségi nemzet művészetét  képviselik.
Ezért is dicséretes, hogy az elkötelezetten, éppen a nemzeti művészetet egyetemes szintre emelő Makovecz Imre építész által alapított Magyar Művészeti Akadémia felvállalta, sőt kiemelt feladataként kezeli a határokon kívülre rekedt művészek felvételét a soraiba. Ezzel persze egyáltalán nem azt sugallva, hogy a külön erdélyi identitásnak ne lenne magában létjogosultsága, hanem sokkal inkább éppen azt, hogy a nemzeti művészet lelkületének sajátosságait, nyelvi párhuzammal élve, nyelvjárásainak ízeit, zamatát, egyedi körülményeiből születő kivételes értékeit, mint a nemzeti kultúra egyik sajátos értékét nagyra becsüli. Ennek a megbecsülésnek megtisztelő jele, hogy a Magyar Művészeti Akadémia képzőművészeti tagozata most itt Erdélyben, Székelyföld egyik legélénkebb kulturális központjában, Sepsiszentgyörgyön bemutatkozik és a képzőművészet önazonosságának kérdéseiről tanácskozást szervez. Az MMA jelenlétével megtiszteli az immár öt éve, a helyi önkormányzat által fenntartott és a magyar kormány hathatós támogatásával működő Erdélyi Művészeti Központot. Külön öröm és megtiszteltetés formálódó intézményünk és az általunk válogatott művek alkotói számára, hogy a jelen Transzmisszió című kiállítással az MMA egy olyan művészeti párbeszédet hív létre, amely túl a földrajzi, nemzedéki és presztízs határokon, értékközpontúan mutatja fel képzőművészetünknek a szellemi energiákat a maguk változatosságában is közösségi erővé koncentrálni képes jellegét. Ez a gondolat vezérelt, amikor a kiállításba ajánlott művészek kiválasztásánál próbáltam néhány általam olyan fontosnak tartott szempontot szem előtt tartani, mint az egyes alkotók formanyelvének, gondolat és érzelmi világának eredetisége, kiforrottsága, valamint azon fokozott elkötelezettségük, amellyel az erdélyi magyar közösség szolgálatába állítják tehetségüket.
Vécsi Nagy Zoltán
Gazda József így szól a kiállításra meghívott Magyar Művészeti Akadémia tagjairól: Jovián György „válogatottjai" azt igazolják, hogy a művészetnek korformáló ereje van, beleszól az – vagy bele kell szólnia annak – a világ alakításába. Nem kiszolgálója az uralkodó erőnek, hanem az maga az erő. Maga Jovián is fellép műveiben, műveivel a kor pusztító hatalma ellen, s ugyanezt teszik meghívottjai is, akik a rendet, a hagyományok továbbélését akarják a szerkesztett világban (Baksai József, Aknay János), vallják az életet, kiállnak a megpróbáltatott ember mellett (Bukta Imre, Gaál József), a természet és az élet rendje, a művészet hagyománya, hagyományos rendje mellett (Elekes Károly, Prutkay Péter, Orosz István, Gyulai Líviusz, Kuti Dénes, Szemadám György), átélik és megszólaltatják műveikben a kor, az emberiség tragédiáját-tragédiáit (Kovács Péter, Stefanovits Péter, Kárpáti Tamás, Lajta Gábor), tehát az emberhez szólnak, az emberért emelik hangjukat, a művészet ősfunkcióját teljesítik formateremtő erejükkel (Jakobovits Márta, Ujvárossy László, Vinczeffy László). A Lét csendjét (M. Novák András), annak titokzatosságait (Vargha Mihály), jaját, fájdalmait (Szabó Tamás), rejtelmességeit (Bocskay Vince) szólaltatják meg, s azok semmibevétele ellen tiltakoznak műveikkel, művészi formáikkal, sőt – ha kell – szavaikkal is.
Vécsi Nagy Zoltán az erdélyi fiatal generációból válogatott. Az őáltala ajánlott meghívottak között is vannak középkorúak, akik érett, önmagukat, saját helyüket, feladatukat már régen vagy jó ideje megtalálták művészetünkben. Ilyen Ütő Gusztáv, Kolozsi Tibor, Gergely Zoltán és részben Kocsis Rudolf is… Az ő jogos „jelenlétük" az erdélyi művészet képviseletében vitathatatlan.
S a többiek?
Mindenképpen ott vannak közöttük a szülőföld szellemiségét őrző, továbbvivő, ahhoz kapcsolódó igen tehetséges, elkötelezettségüket már eddig bebizonyított „figuratív" vagy „nonfiguratív" fiatalok is. Éltes Barna az ősi formákat építi be mindig kereső, s szülőföldjének elkötelezett művészetébe. Sipos Gaudi Tünde a szinte semmivel vagy az alig valamivel való megszólalásaival egy hihetetlenül puritán, visszafogott művészi nyelvet teremtett meg, s mint ilyen, még a nyugtalanságát is elrejtve keresi a kifejezés lehetőségét. Ahogy nézem, a kiválasztottak nagytöbbsége bemutatkozott már Sepsiszentgyörgyön, kiállításaikat Vécsi Nagy Zoltán nyitotta meg, tehát a szakember nem ötletszerűen válogatott, hanem értékskálájáról a legkiválóbbakat hívta meg. Vonatkozik ez a gyergyóalfalui születésű, – ahogy Vécsi megítélte – a kiváló kolorista Horváth Leventére, a látomásos képek alkotójára, Szabó Anna-Máriára, a Tajvanból szobrászati fődíjat elhozott Madaras Péterre, a székelyudvarhelyi Jakab Gidó Szende, vagy Lestyán Csabára és Veres Szabolcsra is. Tehát válogatása megfontolt, értékmegítélő.
A kiállítás 2019. október 12. és november 22. között tekinthető meg, keddtől péntekig, 10–17 óráig, szombaton 10–18 óráig (Erdélyi Művészeti Központ, Sepsiszentgyörgy [Strada 1 Decembrie 1918 27, Sfântu Gheorghe 520001, Románia]).

A konferencia előadói és témái:
 
Gazda József: NEMZETI VAGY EGYETEMES?
Kányádi Iréne: Identitáskeresés vagy elidegenedés a '89 forradalom előtti és utáni romániai magyar művészetben
Keserü Katalin: Péter Alpár (Sepsiszentgyörgy, 1976) személyes és közösségi természetművészeti „műhelye"
Lajta Gábor: Képben vándorlók és képben bujdosók
Lóska Lajos: Egyéni utak. A regionalizmus dicsérete
Pataki Gábor: Báránykák az eperföldön
Szűcs György: Kanonizál-e a múzeum? Az erdélyi képzőművészet közgyűjteményekben
Ujvárossy László: Vizuális kísérletek a T* generáció hat műtermében
Vécsi Nagy Zoltán: Magyar művészet a kommunista Romániában (1945–1989)

A konferencia levezető elnökei Stefanovits Péter, valamint Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató-helyettese.