Kocsár Miklós (1933–2019) (fotó: MMA)

Elhunyt Kocsár Miklós zeneszerző, a nemzet művésze

86. életévében – 2019. augusztus 29-én – elhunyt Kocsár Miklós Kossuth-díjas zeneszerző, a nemzet művésze, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Kocsár Miklós a 20. századi nagy magyar kórushagyomány örökségének egyik legméltóbb képviselője volt, műveit rendkívüli szuggesztivitással alkotta, zeneköltői munkássága kiemelkedő. Művei között oratóriumokat, kórusműveket, dalokat, különböző hangszerre írt kamaradarabokat, zenekari darabokat, szimfonikus és versenyműveket, valamint pedagógiai műveket egyaránt találunk. Kocsár Miklóst a Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti. Végső búcsúztatása szeptember 20-án (péntek) 14.30-kor lesz a Farkasréti temetőben. » gyászjelentés
Kocsár Miklós 1933-ban született, zeneszerető családból származott: édesanyja zongorázott, édesapja hegedült. Kisiskolásként a nyári szünidőt többnyire keresztanyjánál, egy szabolcsi faluban töltötte, ahol esténként nagy népdalénekléseket csaptak.
Kocsár öt-hat éves korától heti két alkalommal kapott zongoraórákat „Irma nénitől". Gyorsan haladt a zongorázással, tanárával nyolc-tíz éves korára eljutottak az akkor divatos Kis kezek, nagy mesterek című zongoraalbumhoz, amely több népszerű opera- és operettrészletet tartalmazott könnyített letétben. Ezek előadásával Kocsár nagy sikert aratott a család és az ismerősök körében. Tizenhárom évesen már végigjátszott egy szilveszteri bált. Egy-két év tanulás után már saját táncdarabokat szerzett.
Kocsár a Debreceni Református Gimnázium tanulója volt, ahol – igaz, nem túl nagy lelkesedéssel – az énekkar munkájában is részt vett. A gimnáziumból eltanácsolták, érettségit az Állami Fazekas Mihály Gimnázium magántanulójaként tett 1951-ben. Az érettségi tanévében került kapcsolatba a debreceni Csokonai Színházzal, ahol zongoristaként és harmonikásként kapott megbízást. Ebben az intézményben volt korrepetitor a Debreceni Zenede akkori igazgatójának, Mikulai Gusztávnak a felesége. Tanácsára kezdett el Kocsár komolyabban zenét tanulni és ennek a kapcsolatnak köszönhetően iratkozott be tizenhét évesen a Zenedébe.
Az első két hétben klarinétozott – amit azért választott, mert közel áll a könnyűzenéhez, továbbá azt remélte, hogy hamarosan átválthat szaxofonra –, de két hét után Zeitler Márton „átcsábította" harsonázni. Egy év múlva már zeneszerzést is tanul a Kodály-növendék Szabó Emil irányításával.
Debrecenből inkább a Zenede kitűnő növendékei, a hetente többször is megrendezésre került délutáni hangversenyek és a fővárosból odajáró művész-tanárok voltak rá hatással. Főbb hangversenyélményeit később, Budapesten gyűjtötte össze, ahol módja volt a modern zenével is behatóbban megismerkedni.
A gyermekkori rendszeres zongoraszereplések hangszeres biztonságot teremtettek a későbbi zeneszerzőnek, a tánczenékkel való foglalatoskodás pedig megszilárdította formaérzékét. A szabolcsi rokonoknál szerzett népzenei emlékek is fontos forrássá váltak. A Zenedében a dzsesszel való foglalkozás kibontakoztatta improvizációs készségét. Saját bevallása szerint a tény, hogy ezekben az években harsonát tanult és ezáltal kapcsolatba került a többi fúvós diákkal, alapozta meg azt, hogy később előszeretettel komponált fúvós hangszerekre. Életrajzírója, Gerencsér Rita szerint a rézfúvós hangszerek hangszíne, dallamrajza, „szonórus cantabilitása" Kocsár egész életművén nyomott hagyott. Szerinte ennek a hatásnak köszönhető továbbá az is, hogy Kocsár életművében nagy arányban találhatóak dalok és kórusművek.
Kocsárt 1954-ben, második próbálkozásra vették fel a Zeneakadémia zeneszerzés osztályába. Ugyanekkor – egyik napról a másikra – abbahagyta a dzsessz- és tánczenével való foglalkozást. Zeneszerzés főtárgy-tanára Farkas Ferenc lett, aki – visszaemlékezései szerint – mindenben támogatta.
Szintén saját elbeszélése szerint a legtöbbet tőle tanulta a Zeneakadémián. Farkas később „mintanövendékként" emlékezett Kocsárra. Farkastól a zeneszerzés klasszikus megoldásai mellett Kocsár olyan, akkoriban tiltottnak számító technikákat is megtanult, mint a dodekafónia. Tanárai voltak még Bárdos Lajos (zeneelmélet, prozódia), Járdányi Pál (szolfézs, népzene), Szőllősy András és Legány Dezső (zenetörténeti tárgyak). A körülötte lévő évfolyamokban tanult Petrovics Emil, Kurtág György, Szokolay Sándor, valamint Durkó Zsolt és Bozay Attila. Kollégiumi szobatársa a szintén debreceni tanszaktársa és életre szóló barátja, Vántus István volt. Ebben az időben Bartók művei mellett – amelyekkel való találkozást Kocsár tudatosan kereste – elsősorban a Maros Rudolf közvetítésével megismert Webern szeriális zenéje és Stravinsky orosz korszaka volt rá hatással.
Kocsár kivette a részét a diákság szakmai szerveződéseiben is, ő alapította meg – talán a debreceni rendszeres tanulmányi hangversenyek hatására – a Zeneszerző Kört, amely magas nívójú bemutatkozási lehetőséget teremtett a pályakezdő zeneszerzőknek és előadóművészeknek.
A főiskola elvégzése után anyagi feltételei megteremtése végett elsősorban könnyebb műfajú műveket írt. 1963-ban néhány hónapig a Zeneműkiadó szerkesztője, majd egy évtizedig a Madách színház zenei vezetője és karmestere lett. Erre az időre esik házasságkötése Herboly Ildikóval, illetve közös gyermekük, Balázs születése.
Ez a periódus kisebb törés volt Kocsár zeneszerzői pályáján. Abban az időben nyílt lehetősége megismerni a darmstadti és lengyel iskolák – különös tekintettel Pendereczki Hiroshimájára – kísérleteit. Ekkor szembesült azzal a ténnyel, hogy a világ zeneszerzése másfelé halad, mint ahogyan azt – többi kollégájával együtt – Budapesten látta. Az 1970-es években negatív élményként az elektronikus zene, pozitívként Mahler művészete gyakorolt rá hatást.
1972-ben megvált a Madách Színháztól, helyette a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zeneszerzéstanára lett, 1974 és 1984 között a zeneszerzés tanszéket is vezette. Az ő osztályából került ki – többek között – Andorka Péter, Csemiczky Miklós, Bella Máté, Hámori Máté, Mohay Miklós és Vajda Gergely. A tanítást nagyon hasznosnak találta, mert így kénytelen volt olyan dolgokat is megfogalmazni, amelyeket egyébként szóban sosem formált volna meg. 1974-től a Magyar Rádió Népzenei Rovatának lett vezetője, 1983-ban a Zenei Főosztály helyettes vezetőjévé léptették elő. Azt, hogy ennyi helyen dolgozott viszonylag rövid ideig, azzal magyarázta, hogy ezzel tudta megelőzni a fásultságot. Viszont akármennyi teher is volt rajta, a zeneszerzésre mindig szakított elegendő időt.
Talán egykori zeneakadémiai tapasztalataira is emlékezve éveken keresztül sikerrel irányította a Magyar Zeneművészek Szövetsége Zeneszerző szakosztályának munkáját. 1988-ban tagja lett a Magyar Zeneművészeti Társaságnak, 1992-ben egyik alapító tagja az egyesületként működő Magyar Művészeti Akadémiának.
Kocsár Miklós legtöbb kórusművét a Cantemus Kórussal együttműködve vitte közönség elé. A kétezres évek elején Japánban kórusversenyt neveztek el róla, ahol a versenyzők magyarul adják elő műveit.
Kocsár Miklós művészetét 1973-ban és 1980-ban Erkel-díjjal ismerték el. 1987-ben érdemes művész lett, 1992-ben a Bartók–Pásztory-díjat is elnyerte.
Az ezredfordulón és az azt követő évtizedben további magas rangú állami kitüntetéseket vehetett át: Magyar Művészetért díjat (1999), Kossuth-díjat (2000), Kölcsey-emlékplakettet (2005) és a Magyar Érdemrend középkeresztjét (2014). Ugyanebben az évben, 2014-ben A Nemzet Művészének választották. Korábban, 2004-ben elnyerte a KÓTA-díját. A Magyar Művészeti Akadémiának köztestületté alakulása óta (2011) volt rendes tagja.
 
Műveiről, zeneszerzői munkásságáról bővebben itt lehet olvasni.
Az életrajz összeállításának forrása: Németh Zsombor / mmakademia.hu

2019. augusztus 29.  |  kocsár miklós gyászhír