Búcsú Szabados Árpádtól

A júniusban elhunyt Szabados Árpád Munkácsy Mihály-díjas festő- és grafikusművész, érdemes művészt, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagját búcsúztatták családja és barátai, tanítványai 2017. július 11-én a Magyar Nemzeti Galéria épületében. Alább Orosz István grafikusművész, író személyes hangú emlékező beszédét közöljük.

Árpád. Nem fociztunk soha, noha mindig szóba hoztuk, hogy kéne. Hogy kellett volna. Hogy játszik, kérdeztem Nagy Gáspártól, akivel még a Mozgó Világ-os időkben együtt focizott. Őszintén – vágta rá Gazsi, aki épp tíz éve már odafönt rúgja. Olyan őszintén. Ez jut eszembe, ha a képeit nézem, nem azért tesz oda egy színt, egy vonalat, egy formát, mert az ott jól néz ki, hanem azért, mert nem tehet mást. Becsület kérdése: azt kell odatennie.
Az a pontosság és fegyelmezettség, ami a korai munkákat jellemezte – emlékeznek azokra a leheletfinom ceruzarajzokra? – az a gondolati következetesség és szabadság, ami a konceptuális korszak sajátja volt – fel tudják még idézni? – az tisztult magától értetődő őszinteséggé a késői műveken. Egy belső hangokra figyelő és a trendekre fittyet hányó személyes piktúrává. De piktúra e egyáltalán? Amikor az alkotás folyamatát és eredményét oly nehéz elválasztani egymástól, s így a művész és a mű közti határvonal is annyira megrajzolhatatlan, azzal nehezen tud mit kezdeni a művészetelmélet. Árpád. Csak ennyit írt a képek alá (a keresztnév forszírozása is a személyes attitűdöt hangsúlyozta) szándékosan mondva le azokról a köztes eszközökről, amelyek akadályai lehettek volna a személyiség és a mű közvetlen összeépülésének.
Tudatosan volt ösztönös művész, ami így első hallásra fából vaskarika, ám ha mégis érteni akarjuk, pláne ha magyarázni, akkor valami olyasmiről kellene értekeznünk, mily szigorúan figyelt arra, nehogy holmi elméletek, prekoncepciók megzavarják a ceruza vagy az ecset mozgását. Hogy a kéz járását meg ne előzze a tudaté. Legföljebb a tudatalattié. A cél elég nyilvánvaló, akár programnak is nevezhető: le kell bontani azokat a falakat, amelyeket az alkotó és az alkotás közé a művészeti elméletek húznak. Nomen est omen: szabaddá tenni, felszabadítani a konvencióktól a képrögzítés aktusát. A képzőművészet romlatlan, primér nyelvtana érdekelte, a perspektivisták előtti perspektívák, a történetmesélők előtti történetek, az iskolaalapítások előtti iskolák. Azok a források, amelyek motívumaikban és technikáikban nem az esztétikumra, hanem az energiára koncentráltak. Az erő igézetét hozták a szépség helyett és fütyültek a konvenciók által ízlésesnek, gyönyörködtetőnek ítélt sablonokra.
Marokkóztunk – álmomban. De először inkább arról, hogy megkért, mondjak valamit az akadémiai székfoglalója előtt. Ott azt szeretik, ha az ember készül. Felkészülendő meséket olvastam. Tudták, hogy meséket is írt, mint Leonardo. Meseolvasás közben az embert könnyen elnyomja a buzgóság, akkor marokkóztunk. Tudják, ez az a játék, amikor színes hurkapálcákat kell kiemelni egy halomból, úgy, hogy a többi meg ne mozduljon. Elég nehéz, pláne, ha az ember alszik.  
Elmondom az első emlékem. Beleszerettem az Iparon egy lányba, aki a fősulinál sokkal menőbbnek tartotta az újpesti Derkót, azt mondta, ott többet tanul. Elvitt, megmutatta kitől, persze, Árpád volt az. Banga Feri közben a Cinege cipőjét szavalta. A GYIK műhelyes kisiskolások, az apácais nagyobbak, a stúdiós pályakezdők, a régimozgós lázadók mind valahogy Árpád mögül lépnek elő. Az árnyékából. Nem: a fényéből. És a főiskola, a Képző. Választott rektor. Úgy tessék érteni, hogy nem fölülről kinevezett, támogatott, sugalmazott, jóváhagyott, hanem…
Emlékszem, egyszer valami kiadói fontoskodáson a tankönyvekről volt szó. Az illusztrációkról. Elképzelte az új generációkat, akiket, tudta, soha nem fog már megismerni, de akik majd ezeken a képeken nőnek föl. Fájt neki. A képkészítők felelősségéről beszélt. Kértem tőle egy cigarettát, letüdőztem, hogy nekem is fájjon.
Az utolsó emlék: írtam, küldjön egy reprót, amit valami könyvbe, a róla szóló szöveg mellé berakhatok. Késői üzenet Duchamp-nak. Ezt küldte. Emilezte. A kerekekre és a küllőkre emlékszem. Újra kinyitom a fájlt: most a szétesett sakktáblát látom. Késői üzenet. Aztán megjelent a könyv, ki akartam vinni Hidegkútra, de már…
Zsuzsa, a derkós lány mondja, észre kellett volna venni az utolsó képek üzenetét. A sötét tónusokba belenyíló fények sikolyát, meg azt, ahogy lezárulni készül bennük valami. Becsukódni.
Ha megismétlődnek az álmok, akkor, úgy mondják, valami jóvá tételre szorul. Jóvá akar tenni valamit a lélek. Írom ezt a… micsodát is? Éjszaka van, csönd, lekoppan a fej, és megismétlődik az a pálcikaemelgetés. Sosem marokkóztunk, ahogy nem is fociztunk soha. Igaz, a focit mindig szóba hoztuk, hogy kéne. Hogy kellett volna…

Orosz István
12 يوليو, 2017  |  szabados árpád