„1956 fénye örökké ragyog"

Sopronban a Széchenyi téren 2016. október 23-án avatták fel Borza Teréz Ferenczy Noémi-díjas porcelánművész, a Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus köztestületi tagjának 1956-os emlékművét. „A célom művészként, hogy azt ábrázoljam a szobrommal, ami 1956-ban történt és ami nekem fájdalmat okozott. A gránitanyag örök érvényű anyag, az unokáknak, utódoknak örök mementót adhat." A Magyar Művészeti Akadémia által támogatott alkotásról beszélgettünk a porcelánművésszel.
–  Mikor kezdett el készülni a 60. évfordulóra?
–  Már 10 évvel ezelőtt, 2006-ban az 50. évfordulóra készítettem egy porcelán installációt az I. kerületi Vár aulájába. Egy magas, öreg gerenda tetejére – körülötte bontott utcakövekkel – egy lebegő nagy fehér porcelánt tettem, ami a forradalom szellemiségét, tisztaságát és lendületét ábrázolta. Azonban a 2006-os megdöbbentő és tragikus történéseknél határoztam el, hogy keményebb hangon kell bemutatni az elhallgatott eseményeket, a sorozatlövéseket, a békés tömegbe lövetéseket, amikor a legszebb gondolatokba gonoszul belelőttek. A lövéseket mindenképp meg akartam jeleníteni A történelem pedig megismételte önmagát!. 2006 után már nem volt elég csak a szabadságot hangsúlyozni. Már nem volt elég számomra a forradalomnak a szép tiszta gondolatát és hatalmas erejét porcelánból megformázni, hanem keményebb anyaggal és keményebb hangon akartam ábrázolni. Azóta két alkalommal is dolgoztam már kővel, 2012-ben a Hajnal-Fény a MOM Gesztenyés parkban carrarai márványból és 2014-ben a jó földbe vetett Mag süttői mészkőből az Egyetemisták Parkjában, és mondhatom, már akkor beleszerettem a kőbe. Ezek az alkotások a porcelángondolataim kőbe való átültetései. A porcelán azonban nagyon törékeny, és jellemzően belső térbe való, ezért is fontos, hogy maradandó kőszobraim is készüljenek, amiket köztérre állíthatok.
–  Hogyan kezdte formába önteni gondolatait?
–  Két éve kicsi gránitban már elkészítettem ezt a szobrot, ez most is látható a Pesti Vigadóban, így már kiérlelt gondolattal vártam az idei pályázatot, amihez természetesen még alakításokat végeztem az eredeti elképzelésen, pl. Sopron főtéréhez igazítottam. Ehhez viszonylag rövid idő állt rendelkezésemre, így plusz gépeket béreltem hozzá, mert a lőtt lyukakat csak gyémántvágóval lehetett kifúrni, amihez gyémántfúró fejet csináltattam méretre. A szabályos széleket megsprengeltem kalapáccsal. A régi címert bicskával szakították ki a zászlóból, így ezt a nagy szakadást durva véséssel tudtam megjeleníteni. A jelképrendszer volt számomra a fontos, ezért az esti megvilágítást is úgy terveztem, hogy a különböző szögben, ferdén lőtt lyukak más-más szemszögből különböző fényhatást adjanak, ezzel is kiemelve az események drámaiságát. A békés tömeg stilizált emberalakjait nem akartam túl hangsúlyosan ábrázolni, ezért finom mélysége van a rajzolatnak. Munka közben jöttem rá, hogy a szép simára csiszolt grániton a homokfúvott alakokat ha víz éri – márpedig Sopronban sok az eső, a pára – akkor ezek kissé eltűnnek, mert az a rész ugyanúgy megkapja a kő eredeti színét. A tömegábrázolás az egység jelképe is egyben.
–  Milyen inspirációt kapott 1956-tól, ami miatt kétszer is vállalkozott a megformálására? Egészen kicsi gyermekként élte át a forradalmat. Voltak már emlékei vagy a családtól kapott személyes öröksége, amely inspirálta az 1956-os események művészi megfogalmazását?
–  Ugyan még csak 3 éves voltam 1956-ban, de nagyon is vannak hozzá fűződő emlékeim. Tisztán emlékszem arra, hogy amikor az oroszok bejöttek, bizony dübörögtek a tankok. A három bátyám, akik már nagyfiúk voltak, mindent meséltek, még akkor is, ha nem volt szabad, én pedig mindig ott voltam körülöttük. Arra is tisztán emlékszem, hogy le kellett mennünk a pincébe. Nagy bérházban laktunk és a többi lakóval együtt össze voltunk zsúfolva egy sötét pincében matracokon, szalmazsákokon. Csak a kis babámat és egy Szűzanya képet vittem magammal, de tudtam, hogy ők megvédenek. Ez egy életre meghatározó esemény volt számomra. Az emlékeim miatt is kiemelten fontosak számomra a kerek évfordulók, de van egy másik személyes okom is az emlékezésre. 1957-ben édesapámat, aki a gödöllői Agrártudományi Egyetemen dolgozott, behívták egy koncepciós per ügyében, majd keményen megfenyegették, hogy ha nem vall a főnöke ellen, akkor őt felakasztják. Édesapám csak annyit mondott, „ezt megtehetik, az öt gyermekem fogja tudni, hogy becsületes voltam." Az életét szerencsére nem, de az állását másnap elvesztette. Így lehetett az embert szellemileg, lelkileg is meggyötörni, tönkre tenni. Édesapám egészségét is ez kezdte ki, hogy állandó gondot jelentett a család megélhetése. Mi öten gyerekek végigéltük, hogy nem volt állása édesapánknak és állandó nehéz anyagi helyzetben voltunk. A mi családunkban 1956 – igaz, hogy nem lehetett róla beszélni--mély nyomokat hagyott. Ez nagyon fájdalmas emlék volt. Ez a korszak erről a megnyomorításról szólt.
–  Hogyan lehet ezt a fájdalmas személyes élményt, emléket átformálni mégis a művészet nyelvére úgy, hogy egy méltó és fennkölt megemlékezés legyen?
–  Ez valóban egy nagyon-nagyon nehéz feladat – szoborba ölteni 1956-ot. Jött egy ötlet, hatottak rám a 10 évvel ezelőtti budapesti történések és tudtam, hogy konkrétan be kell mutatni, hogy mi történt. Nemcsak a fennköltség és a szabadság szelleme, mert az kétségtelenül benne van, viszont az csak egy nagyon rövid ideig tartott. 20-25 évig viszont mégiscsak az utóhatásban éltünk, a szellemi-lelki elnyomásban. Nem könnyű '56 felfogása és megmintázása, mert a mai gimnazista talán még most sem tudja pontosan, hogy mi hogyan történt. A művész feladata, hogy ezeket a fontos történelmi eseményeket rögzítse. A gránitanyag örök érvényű anyag, az unokáknak, utódoknak örök mementót adhat, és ez volt a célom. A fiataloknak tudnia kell, hogy a mi szabadságunkért elődeink az életüket adták. Úgy éreztem, hogy a 60. évforduló nagyon súlyos jelentőséggel bír e szempontból is.
–  Milyen színe van a forradalomnak?
–  A forradalomnak eleve a vér és a fekete gyász a színe. Az indiai gránit, amivel dolgoztam, nagyon drága, kemény és szép anyag, feketés-vöröses, eleve magában hordozza a forradalom színét. Felcsiszolt felületei is vannak, az egész úgy néz ki mint egy városrészlet, mert a tetején a ferde síkok a háztetőt jelképezik. Az ünneplő, békés tömeg stilizált ábrázolása, a lőtt lyukak, az '56-os zászló jelképe mind a történésekre utalnak. A nagy követ egyharmad-kétharmad arányban vágtam el, a két fél közötti vékony rés a remény sugarát adja. Tehát az emlékműben ott van a remény is, hiszen ezen a hasításon szépen átjön a nappali és az esti fény.
–  A szobor méretét hogyan határozta meg figyelembe véve a soproni köztéri adottságokat és a forradalom üzenetének összesűrítését?
Tudtam, hogy minimum két és fél méter magasnak kell lennie. A Sopronban kiírt pályázatban három méterben maximalizálták a magasságot. Az obeliszk része pont 3 méter magas és nagyon figyeltem, hogy ha körbejárja a néző, akkor majdnem minden oldalról mást lát, emiatt van egyfajta mozgalmassága a látványnak. Két és fél méter széles lett és 40 cm vastag.
Sopron főterén áll a szobor, ahol vértelenül zajlott a forradalom. A várostól nem messze fekvő Mosonmagyaróváron azonban már sortűz szedte az áldozatokat. Hogyan tudta művében összekapcsolni ezt a tényt és a személyesen átélt fájdalmakat úgy, hogy helyi is legyen, de az országos eseményekre is utaljon?
–  Ez valóban egy nagyon nehéz kérdés volt, ugyanis Sopronban nem voltak tragédiába fulladó események, de úgy éreztem, hogy a 60. évfordulón a nemzeti öntudat elmélyítéseként, az egész nemzetünket ért fájdalmat kell bemutatnom. Azonkívül a Sopronba látogató diákok, turisták számára és az ott élőknek is fontos, hogy tudják mi történt az országban 1956-ban. Valamint utaltam azokra a hősökre is, akik Sopronból mentek át Mosonmagyaróvárra, vagy elmentek Budapestre és ott haltak mártírhalált. Az ő emléküket is hivatott őrizni ez az emlékmű. Ami pedig megható volt számomra, hogy az avató után, az emlékezők már szinte élővé is tették a szobrot, a reménysugárba ugyanis rózsaszálakat tűztek, a lőtt lyukakba mécseseket raktak könnyező szemekkel.
17 نوفمبر, 2016  |  1956-os emlékév emlékmű