Kiss-B. Atilla

Jászai Marira és Blaha Lujzára emlékeztek a Fiumei úti sírkertben

A 170 évvel ezelőtt született két színésznőre, Jászai Marira és Blaha Lujzára emlékeztek február 24-én a Fiumei úti sírkertben Jászai Mari sírjánál a Nemzeti Örökség Intézete szervezésében. „Születésük éve, 1850, valamint haláluk esztendeje, 1926 is azonos, közös volt bennük, továbbá, hogy soha nem szállt a fejükbe a siker, mindig egyszerűek, erősek és egyenesek maradtak. A nemzeti színjátszás két emblematikus képviselője, legendája kultúránk, nyelvünk, művészetünk egységét is megjeleníti a mai művészek, illetve mindannyiunk számára" – mondta a Magyar Művészeti Akadémia nevében Kiss-B. Atilla elnökségi tag, a Budapesti Operettszínház főigazgatója. Miklósné Meyer Ágnes, a Nemzeti Örökség Intézete társadalmi kapcsolatokért felelős igazgatója arról beszélt, hogy Jászai Mari és Blaha Lujza hite, tudása, egyénisége máig hat, nevük fogalom. 2001 óta védett sírjuk kiemelt helyen található a Fiumei úti sírkertben.
Emlékbeszédében Kiss-B. Atilla azt is kiemelte, az őstehetség Jászai Mari elsősorban tragikus szerepekben tündökölt, összesen mintegy háromszáz szerepet játszott. Hozzátette: példakép volt azért is, mert az első világháború alatt minden szabadidejét a sebesült katonák között töltötte, jövedelmét rájuk áldozta. „Amikor meghalt, egy ország gyászolta, sírját még életében építtette magának, felhasználva a régi Nemzeti Színház köveit" – tette hozzá.
Blaha Lujzáról felidézte: 1901-ben elsőként lett a Nemzeti Színház örökös tagja, azt megelőzően már több ezer előadáson láthatta a közönség Debrecenben, Bécsben, Budapesten és országszerte, elsősorban vígjátékokban és operettekben. „Új stílust teremtett a népszínművek előadásában, népszerűsége mai viszonyok között is példátlan volt" – mondta.
A NÖRI alapvető feladatának tekinti a magyar kultúra meghatározó alakjai sírjának védelmét és ápolását. Tavaly mintegy hatvan sírt újítottak fel, köztük Fedák Sári és Sulyok Mária nyughelyét. A megemlékezésen megkoszorúzták Jászai Mari sírját.
Százhetven éve, 1850. február 24-én született Jászai Mari, a legnagyobb magyar tragika, a Nemzeti Színház örökös tagja. Az MTVA Sajtóadatbankjának portréja:
A Komárom vármegyei kis Ászár falu keresztelési anyakönyvébe Krippel Mária Anna néven jegyezték be az uradalmi ács ötödik gyermekét. Becsvágyó édesanyja tanult embert akart nevelni gyerekeiből, ezért Győrbe költöztek, ahol apja megyei hajdú lett. Anyját ötéves korában vesztette el, ezután Pannonhalmán nevelte a nagynénje. A négy elemi után durva apja és mostohája cselédnek adta, szolgált Bécsben is, az 1866-os osztrák–porosz háborúban markotányoslány volt: vizet, élelmet hordott a katonáknak, ápolta a sebesülteket. Tizenhat évesen megszökött egy vándorszíntársulattal, színpadra először Székesfehérvárott kardalosként és statisztaként lépett. A fiatal lány többre vágyott és a Budai Népszínházhoz szerződött, a Horváth-kerti színpadon – immár Jászai Mari néven – már néhány szavas szerepekben is feltűnt.
   1869 tavaszán hozzáment színésztársához, a nála tíz évvel idősebb Kassai Vidorhoz, akinek komolysága, műveltsége bámulattal töltötte el a hatalmas tudásvággyal megáldott fiatal Jászait. Együtt szerződtek a kolozsvári színházhoz, ahol a kezdő színésznő akár boldog is lehetett volna, ha nem kellett volna éheznie, mert minden pénzét színpadi ruhákra költötte. Reggelit, vacsorát nem evett – miközben férje, akitől nemsokára elvált, kávéházba járt –, de vezető szerepeket játszott. Híre a fővárosba is eljutott, s a Nemzeti Színház intendánsa csak azért utazott le az erdélyi nagyvárosba, hogy a nyugalomba vonult Jókainé Laborfalvi Róza tragikai szerepkörére szerződtesse.
   Jászai Mari 1872. április 3-án mutatkozott be a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán álló Nemzetiben a Bánk bán Gertrudis királynéjaként, s néhány hónapi megszakítással 53 évig tündökölt az intézményben. (Egy évadot a századfordulón a Vígszínházban töltött, 1901-ben úgy tért vissza a Nemzetibe, hogy Széll Kálmán miniszterelnök felajánlotta neki az örökös tagságot.) Veleszületett tehetségét állandóan fejlesztette, és óriási hatású művész vált belőle. Színpadi játékát és versmondását egyaránt emelkedett, nemes pátosz hatotta át, kivételes egyénisége lehetővé tette, hogy kivételes egyéniségeket ábrázoljon. Zengő alt hangja élettel töltötte meg a nemes veretű szövegeket, a színpadról tanított egy országot az igazi méltóságra. 1883-ban ő volt Az ember tragédiájának első Évája, húsz Shakespeare-hősnőt játszott el és elsőként alakította magyar színpadon az antik tragédiák hősnőit: Antigonét, Iokasztét, Elektrát. Mindig az egész darabot ismerte, nem csak a saját szerepét.
   Művészetének csúcsát minden megítélés szerint Szophoklész Elektrájában érte el. Szinte eggyé vált a szereppel: "Ezért érdemes volt születni. Maga Elektra vagyok" – írta naplójába. Hasonlóan a sajátjának érezte Grillparzer Medeáját, az 1887-es bemutató után harminc éven át játszotta páratlan sikerrel a szerepet. Kiválóan megtanult ógörögül, németül, angolul és franciául, Ibsen John Gabriel Borkman című darabját az ő fordításában játszotta a Nemzeti társulata. Számos alkalommal adott önálló estet, 1914-ben két korai némafilmben szerepelt. Petőfi nagy rajongója és Széchenyi István csodálója volt, szilveszterenként felkereste Petőfi kiskőrösi szülőházát, hogy verseivel emlékezzen a költőre.
   Utálta a képmutatást, túláradó temperamentuma, életszomja szenvedélyes kapcsolataiban is kifejezésre jutott, hősnő volt a hétköznapi életben is. Szerelme volt hosszabb-rövidebb ideig a költő Reviczky Gyula, a fiatal író Szomory Dezső és a festő Feszty Árpád is. "Sosem volt méltó társam a színpadon. Az életben sem. Én mindig szárnyalni akartam, és a hősöm mindig a föld felé húzott" - írta keserűen. Életfilozófiáját így fogalmazta meg: "Az élet célja: az élet. Nagyon élni, jól, rosszul, ahogy jön, és ahogy az ember hajlamai akarják... Minden dicsőségnél, minden tehetségnél többet ér: szeretni. Nem az, hogy az embert szeretik, hanem az, hogy az ember szerethet! Ez az élet értelme."
   Kevéssel beérte: cselédet nem tartott, lakását maga takarította, ruháit maga tervezte, varrta. Gyakran adakozott, pedig napi jövedelmén kívül nem volt vagyona, ezért az Elektra-előadások bevételét ajánlotta fel jótékony célokra. Az első világháborúban mindenét, ékszereit, ruháit is szétosztotta a szegény katonák között, nyolcszázszor szavalt a sebesülteknek és a sebesültek javára. Hozzájárult a kolozsvári Mátyás király-szobor felállításához és szülőfaluja iskolájának felújításához is.
   Idős korára bölcs asszonnyá érett, gondolatait, művészi tapasztalatait a világgal is megosztotta: cikkeket írt a magyar nyelvhelyességről és a színészi alkotómunka módszereiről. Lakásának ablakából a Dunát nézte naphosszat (a tér, ahol lakott, ma nevét viseli). Amikor betegsége súlyosbodott, az emberek részvéte elől egy szanatórium szerény szobácskájába menekült, szörnyű szenvedéseit méltósággal viselte, nem panaszkodott.
   1926. október 5-én, 76 éves korában bekövetkezett halála után nyilvánosságra került Naplója és emlékiratai színháztörténeti szempontból is értékesek. Már életében emléktáblát helyeztek el kis fehérfalú, nádtetős ászári szülőházán, amelyet napjainkban emlékháznak rendeztek be. 1953-ban a kormány rangos színművészeti díjat alapított emlékére, róla nevezték el a tatabányai Jászai Mari Színházat.
25 فبراير, 2020  |  színház évforduló megemlékezés kiss-b. atilla