A rajzköltő

Gyulai Líviusz tárlata Vigadó Galéria

Egy költő számára nem csupán az létezik, ami körülötte valóságos. Olykor az még inkább, ami képzeletében megjelenik, amit a fantázia különös, többnyire nehezen kifürkészhető működése állít elő. A költő magával hordozza mindazt, ami számba vehető: az életét formáló eseményeket, gondolatokat és hangulatokat, összességében múltját, de hasonlóképpen azt is, ami benne csupán fikcióként merül fel. Akár egy életen, életművön át. És a grafikusok némelyike is miért működne másként, ha rajzi talentuma mellé csak a költői képzelettel jellemezhető világlátás társult, miként Gyulai Líviusz esetében… Kiállításajánló
2018. január 22-én, a magyar kultúra napján 17 órától Gyulai Líviusz tart tárlatvezetést kiállításán, a Vigadó Galéria V. emeletén (Pesti Vigadó, Bp. V., Vigadó tér 2.). A tárlatvezetésen a kiállításra váltott jeggyel, továbbá előzetes, online regisztrációval lehet részt venni.
Gyulai Líviusz számára a képzelet világa nem kevésbé valóságos, mint az annak nevezett tárgyi-testi mindenség. Igazán akkor érzi otthon magát, ha fantáziája irányíthatja valóságos idejének folyását, persze leginkább csak akkor, ha rajzol, ha a vonalak közt kalandozhat, amelyek helyzetekké, figurákká, cselekményekké nőnek össze. Mesélőkedve pedig a valószínű képtelenségig, vagy éppen a képtelen valószínűségig: végtelen.
A Vigadó Galériában, 80. születésnapja alkalmából megrendezett életmű-válogatás egy termékeny alkotó több mint fél évszázadnyi remekléséből válogat. A kiállítási cím – Mesék álló- és mozgóképeken – pontos és találó. Hiszen Gyulai Líviusz, miként a régi mesterek, mondjuk egy cipész vagy szabó, egész életében nem tett egyebet, mint szakmáját mesteremberként gyakorolta: képes meséket fabrikált. Olyan történeteket tett láthatóvá grafikáin és linómetszetein, könyvillusztrációin és mozgóképein, amelyek több generáció számára – fiatalabbaknak és kissé idősebbeknek – egyaránt műélményt és életismeretet nyújtottak. Vagy még pontosabban, miként egy helyütt Orosz István grafikusművész, a kiállítás megnyitószemélye fogalmaz: nemzedékek nőttek fel, „… s tanultak ízlést, minőséget, hagyománytiszteletet és csúfondáros tekintélyrombolást." Gyulai Líviusztól. Mindegyik kitétel egyenrangúan fontos: hogy alkotómunkája ízlésformáló és minőségigényes, tágabb értelemben vett hagyományainkra tekintő, hogy tabukat, tekintélyeket döntögető.
Elég egyetlen remeklését emlékezetünkbe idézni, hogy nyomon követhessük az álló- és mozgóképein egyaránt érvényesülő alkotói észjárásának mozgását, lendületvételeit és megpihenéseit, amelyek mind a grafikai vonal köré sorakoznak. A Katedrális című alkotásán valóban egy katedrális részletesen pontos rajzolata jelenik meg. A civilizációs, egyben kulturális és vallási jelkép eluralja a képet, monstrumként növekszik, telíti a képmezőt, hogy aztán égbe futó csúcsaival a fenti képszélen zajló, alig nyilvánvaló vagy szembetűnő esemény irányába terelje a figyelmet. Ugyanis a katedrális felett, fenn a légben rossz útra tért ördögöcskék – egykori angyalok – vetélkednek egyetlen angyalocskával. Küzdelmük inkább játékos, mintsem vérmes: az angyalka jobbára csak incselkedik, évődik a körülötte rajzó ördögökkel, amikor kezében spray-flakonnal, kissé dühösen – talán csak tettetve, hogy szerepének megfeleljen –: rájuk spricceli az ártó-irtó szert. Kevés sikerrel. Holott a katedrális ajtajában várakozó, seprűvel-lapáttal felfegyverkezett templomszolga is biztatja, hüvelykujját feltartva drukkol: csak így, csak így tovább! Mindhiába. A templomszolgáló várakozása hiábavaló: az ördögöcskék nem potyognak, nem hullnak az égből, hogy lapátjára söpörve rendelt helyükre, „pokolra" hányhatná őket. Tapasztalat, életismeret, vagy csupán a rajzi lelemény megnyilvánulását látjuk? Mindkettőt együtt. Annak tudását és rokonszenves elfogadását, hogy hiába áll előttünk a normatív helyes vagy jó ismerete, vagy a belső iránytűnk által jelzett példa: az ember természetéből fakad, hogy nem képes mindig és állhatatosan azt követni, annak eleget tenni.
A kiállítás csaknem teljes rátekintést nyújt Gyulai Líviusz grafikai és mozgóképes életművére, köztük az alig számba vehető illusztrációs tevékenységre, amelyek révén szépirodalmi művek elevenedtek meg képes formában. A magyar grafika nagy nemzedékének egyik utolsó alkotója olyan stílust teremtett, amelyet a körülötte felvetődő, korszakonként változó rajzi elgondolások és trendek nem érintettek meg. Amiként indult, mindezidáig az maradt, noha persze a stílusbeli ráhangolódások révén mások stílusát tette képessé, hozzáférhetővé. A rajzköltő gondolta, képzelte tovább azt, ami nemes nyersanyagként – szépirodalomként – kiindulópontként szolgált számára, miként azt is, ami önálló lapjain megjelenik: a temérdek rajzi- és történetötletet, figurákat és élethelyzeteket.
Hogy mire volt elegendő e 80 év, s benne fél évszázadot meghaladó, tevékeny alkotómunka? Talán csak elkezdeni valamit, de Gyulai Líviusz esetében: kissé a végére is járni. Rajzköltői tevékenysége nem életműnek épült, miként egy Isten dicsőségét hirdető katedrális – önkéntelen mégis azzá lett a mindennapos kalandozás valóság és képzelet határvidékein, mert e kettő nála egy. Valóság és képzelet, élet és művészet el nem különülésének következménye, és nem végeredménye, hogy Gyulai Líviusz kiállítási anyaga most életműként áll előttünk. Áll, mindig öt centivel a valóság fölött, miként Márai Sándor említi.
Balázs Sándor
 



A kiállítás még 2018. január 28-áig tekinthető meg a Pesti Vigadó, a Magyar Művészeti Akadémia székháza V. emeletén.
15 січня 2018  |  gyulai líviusz vigadó galéria kiállításkritika