Befejezetlen múlt

Halmy Miklós festőművész

Hogy milyen élmények lehetnek, válhatnak egy életmű formálódásának kezdőpontjává, ez a sokszerűség mellett nehezen is rekonstruálható. Halmy Miklósnak rövid időre külföldre kellett mennie, hogy felismerje az itthoniban rejlő értéket, általában a különböző archaikus tradíciókban rejlő energiákat. Művészete nem stílusirányzatokhoz vagy iskolákhoz igazodik, hanem egyedül a benne munkáló késztetéshez és igényhez, a felismeréshez: a saját és a rajta túlmutató létezés-élményt a művészet által nyújtott eszközkészlettel kifejezni. Egész egyszerűen a „Nagy Műveletben" részt venni, benne a maga feladatát megtalálni.
Hosszú idő után, mert úgy tűnik, ideje most jött el, éppen e földhözragadt korban: Halmy Miklós festő- és szobrászművész alkotásainak egy nagyobb sorozata a szellemi valóság felé terel a Műcsarnokban. A tárlatlátogató nincs könnyű helyzetben, sétája sem ígérkezik könnyednek vagy önfeledtnek, hiszen nem csupán nézegetnie lehet és szükséges, de gondolkodnia-spekulálnia, s még inkább: szellemi érzékenységének szárnyait újrabontogatnia.
 
A Műcsarnokban jelenleg látható, A motívum működése című tárlatanyaga milyen koncepcióra épült fel?
– Nehezen megválaszolható kérdés, hogy egy akciót miért visz végbe az alkotó. Számomra a koncepció nem volt más, mint félszázados életprogramom bemutatása. Ugyanis 50 éves programom láthatom most együtt, és örülök, hogy legalább ennyit meg tudtam valósítani belőle. Váratlan és meglepő, számomra kissé érthetetlen is, hogy megtörténhetett.
E kiállítási anyag egy életprogram megnyilvánulása?
– A kiállított alkotások nagyobbik része 1967–1972 között született meg, tulajdonképpen két piramisépítő program részeként, amelyek összességében 184 alkotásból állnának. Egy herceg és egy hercegnő, másként fogalmazva a Nap és a Hold háza, piramisa köré szerveződnek ezek a képek. E tárlaton nagyjából ennek harmada jelenik meg, elsősorban azon művek, amelyek inkább a föld feletti részt mutatják, noha az általam elgondolt rendszer mélyen a föld alatt vesz kezdetet.
Miért csak részlet, s nem e nagy ívű terv egésze jelenik meg a tárlaton?
– Mert a tervezett 184 darab nem készült el. Eleinte egyik munka szülte a másikat, mégsem voltam képes lezárni ezt a sorozatot. Ma már látom, hogy egyébként nem is lehetett volna.
Hogyan jellemezné azt a problémakört, amely ezekben a munkákban foglalkoztatta?
– Noha tíz éves koromig vidéki környezetben éltem, így találkoztam a paraszti kultúrával, de nyilván nem azzal a tudatossággal vagy érettséggel, ahogyan erre a felnőtt ember tekinthet. Ennek jelentőségére Párizsban kellett ráébrednem. Még a 60-as évek végén, ott tartózkodásom idején egy kicsi vitrinben újra szembesültem a magyar paraszti hagyománnyal, művészeti és gyakorlati értelemben egyaránt. Leginkább hortobágyi gulyások, pásztorok öltözeteit, szerszámait láthattam ott újra. Ez az anyag döbbentett rá, hogy itt van az a szellemiség, amely érvényes lehet számomra.
Párizsból hazatérve a világ sokféle népi hagyományát tanulmányoztam, kezdve a magyaron, de említhetném a japánt is. Nem újdonságot kerestem, és nem az epopeia igénye vezetett, hanem azt a helyzetet kívántam érzékeltetni a képzőművészet nyelvén, amely véleményem szerint a 60–70-es évekig uralta az európai szellemi életet. Akkor ismertem fel: ha a magyar képzőművészet valamit még akar magáról mutatni a világnak, akkor ezen a vonalon kell haladnia.
Akkoriban tehetetlen voltam, mivel sem a modern absztrakciót, de az általam igen tisztelt Csontváryt vagy Egryt sem kívántam volna követni. A magyar népi művészettel történt újbóli találkozás viszont megfogott, izgatott. Hogy egészen pontosan mi volt az a konkrét belső indíttatás, amely arra késztetett, hogy a magyar népművészetben fedezzem fel azt a lehetőséget, amit általa magamból ki tudok fejezni – nemigen tudnám szavakba foglalni. Persze idővel azt is be kellett látnom, hogy e tematika teljességét nem tudom átfejteni a magam művészetébe, hogy felvállalt programomat képtelenség végrehajtani. Ezért munkámat úgy terveztem meg, hogy leszűkítettem két, egy 100 és egy 84 darabos sorozatra. Ezekből látható jelenleg egy válogatás a Műcsarnokban, középpontban a Nap és a Hold házával.
Hogyan tekint ma ezekre a művekre?
– Akkoriban a motívumok ragadtak meg, amelyek egy adott térben működtek. Azért festettem meg őket, mert nem tudtam elmondani rám gyakorolt hatásukat. Ma már úgy látom, hogy akkori programom érvényes is volt, meg nem is. Elsilányodottnak érzem a mai európai szellemi életet, s ezen belül a képzőművészetet is. Európa szellemisége kiégett, nincs mit mondania, eltűntek az istenek, az Isten. Ilyen körülmények között az emberek szellemi és lelki értelemben, de testükben is csupán tengődnek.
Miképpen lehet autentikusan kezelni azt, ami a népi örökségből átemelhető a képzőművészet világába?
– A kérdés érdekes és jogos, ugyanakkor megválaszolhatatlan. Ki írhatná elő, hogy miként kell vagy lehet kezelnünk és használnunk ezt az örökséget? Ez privát történet. Ma mérhetetlenek a lehetőségek vagy inkább a kényszerek. Ma bárki megteheti, hogy valamilyen megtalált motívum köré épít fel egy képet. De például száz évvel korábban sem lehetett úgy festeni, mint ma, mert törvényszerűségek működtek, bizonyos felfogások betöltötték a szellemi tereket. Ma nincs ilyen. Bárki bármit tehet.
Hamvas Béla baráti köréhez tartozott. Beszélhetünk valamilyen művészetére gyakorolt hatásról?
– Nem, semmi köze hozzá. Tisztelem és becsülöm, többször találkoztam vele már 30 évesen. A tőlem fiatalabbak oda voltak érte, én azonban nem. Mert más a világom. És nem is látta a munkáimat.
Másokat inkább említene, akik közvetlen vagy közvetett hatást gyakoroltak Önre, mármint művészetére?
– Például Rembrandt, Gauguin, Csontváry, Egry. De inkább fontos, hogy igyekeztem mindenről véleményt formálni: vallásról, Istenről, világról, viszonyokról. Mindezek összetartoznak, és ezek nélkül képeim nem lehetnének olyanok, amilyenek.
Minden mindennel összefügg?
– Mi az hogy!? Ez evidencia, s ezt az ember néhány évtizeddel korábban még tudta is.
A különféle hatásokat miképpen kamatoztatta saját művészetében, hogyan épültek be?
– Nemigen gondolkodtam ezen. Miként a szüleim, a családom – ezek bennem vannak.
Mintegy ösztönösen?
– Mondhatjuk. Hogy mekkora a hatásuk, vagy mennyire tudatosan épülnek be művészetembe, ez nehezen megítélhető.
Munkái ellenben azt mutatjuk, hogy nagyon is tudatos alkotó?
– Igen, ez így van, bár nemigen verbalizálom magam számára, hogy bizonyos kérdésekre adott válaszaim miként élnek bennem. Egy gondolatnak a folyamatát, vagy ahogyan egy folyó közlekedik, ahogyan átmegy valamin, érint dolgokat – ez összefüggő rendszert alkot. Én inkább csak részleteket, és a részletek részleteit fogtam össze. Az ezekből kirajzolódó összkép került képeimre, s ez működött.
A Műcsarnokban kiállított anyagon túl több, jellegzetesen 21 darabból álló sorozatom is elkészült, de ezek nem fértek bele a mostani kiállítás rendszerébe.
Ezek milyen jellegű alkotások?
– A létezésnek, és nem csupán az emberi létezésnek olyan terrénumai jelennek meg rajtuk, amelyek foglalkoztattak, például az Instrumentumok című sorozatban.
Ezek a 21-es szekvenciák mind egy sajátos nézőpont képviselői?
– Igen.
A képein csaknem koncepcionálisan mindig csak részleteket épít egységgé?
Képeim éppen olyanok, amilyenek. Nincs közük semmiféle törvényhez – noha a törvényt szerettem volna mindig láthatóvá tenni. Csak hol van ez a törvény?
Hogy miképpen ismerhető fel?
– Egyetlen törvény működik, gyerekkorom óta ez mozgatóm: a létélményem. Ennek valamilyen értelmű, érzékelhető megjelenését kívántam mindig művészetem révén közvetíteni, amit létezésem jelentett számomra, azt igyekeztem tükrözni. Csakhogy sokkal többet jelentett, mint amit produkáltam, és ez felháborító. Ugyanis azt hittem, hogy a 184-es sorozattal befejezhetek, kifejezhetek mindent, azon túl nincs több kérdés. De van! Mert a helyzet bonyolultabb! Egy kérdés: egy kör vagy egy krumpli? Én igyekeztem kört csinálni mindenből, holott krumpli az egész világ. Talán csak ezt akartam megmutatni.
Azt, hogy a létezőn kívül vagy túl a létet felmutatni képtelenség?
– Itt jön a nagy misztérium, ez az igazán izgalmas. Nagy fába vágtam a fejszém.
Balázs Sándor

den 13 november 2018  |  kiállítás műcsarnok interjú halmy miklós