"…soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz dolog a demokrácia" – interjú Orosz Istvánnal

Ha nem lett volna akkora marhaság a szocialista realizmus, ma talán irodalmárként tevékenykedne Orosz István grafikus, rajzfilmrendező. A hatvanöt éves művész nem szeret direktben politizálni, bár az általa rajzolt hurkás katonatarkó egykor az egész kelet-európai rendszerváltás szimbólumává vált. Vigyázat, a nyugalom felkavarására alkalmas sakkpartik következnek!
–Rinocéroszok?
– Igen.
 
– De miért éppen rinocéroszokat rajzol? A Műcsarnokban például jó néhány ki van állítva belőlük.
– Elárulok egy titkot: mindegyik ugyanazt a rinocéroszt ábrázolja. Ez az az állat, amelyet I. Mánuel portugál király kapott Indiából, és X. Leó pápának akart továbbküldeni. Idén januárban volt ötszáz éve, hogy a Földközi-tengerbe veszett a szállítás során.
 
– És ez miért olyan érdekes?
– Mert annak idején maga Dürer is lerajzolta, ő pedig ebben a szakmában az etalon. Ezért van az, hogy szinte valamennyi grafikus – Salvador Dalítól William Kentridge-ig, Gyulai Líviusztól Takáts Mártonig – életében legalább egyszer elkészíti a maga rinocéroszát.
 Plinius szerint egyébként ez az állat az elefántnál is erősebb, a szarvából pedig afrodiziákumot készítenek.
 
– Most úgy beszél, mint egy történész, pedig eredetileg irodalmárnak készült.
– Középiskolásként tényleg nagyon érdekelt az irodalom. Kecskeméten, a gimnáziumban részt vettem az irodalmi színpad munkájában, édesanyám irodalomtanár volt, ráadásul kitűnőre érettségiztem, minden adott volt tehát ahhoz, hogy az ELTE-re felvételizzek. Valami mégis meghiúsította a terveimet: édesapám előélete. Ő ugyanis 1956 után börtönbe került a forradalom szellemi előkészítésének vádjával.
 
– Az mit jelent?
– Szerintem a vádlói sem tudták pontosan. Tény, hogy 1956 őszén Kecskeméten irodalmi fórumot tartottak Csoóri Sándor és Sánta Ferenc részvételével, amelyet irodalomtörténész édesapám vezetett. Itt a résztvevők tulajdonképpen kétségbe vonták az úgynevezett szocialista realizmus létjogosultságát. Magyarán kijelentették, hogy az egy marhaság.
 
– Ennyi az egész?
– Ma már csak nevetünk ezen, de akkor ez nagyon veszélyes lépés volt. A vádiratot olvasva valami értelmiségi zúgolódás rekonstruálható, amelyet utólag igyekeztek minél komolyabbnak beállítani. Apu például azt is mondta állítólag, hogy ő oroszt többet nem fog tanítani. Ez csak azért furcsa, mert magyar–latin szakos tanárként dolgozott, és életében nem beszélt oroszul.
 
– Jó, akkor már értem, hogyan nem lett irodalmár. De hogyan lett grafikus?
– Mivel jelentősebb egyetemet az eleve kódolt kudarc miatt meg sem kockáztattam, az iparművészeti főiskolára jelentkeztem, mert azt hallottam, hogy ott szabadabb a légkör, nem törődnek annyira a származással.
Elsőre bejutottam, és tulajdonképpen beigazolódtak az elvárásaim. Az intézmény egy kicsit a béke szigete volt akkoriban, a hetvenes évek elején. Végül plakáttervező szakon végeztem, legalábbis akkor még úgy hívták.
 
– Miért: változott azóta valami?
– Szinte minden. Nem csupán az elnevezés – ez most graphic designerre módosult –, de maga a tevékenység is. A plakátművészet egyre inkább a kiállítótermek falai közé szorul. A múltkor például meghívtak egy mexikói biennáléra, ahová a tényleges plakátot már nem is kellett elküldenem, csak egy fájlt, amelyet később kinyomtattak. Frissebb és olcsóbb módjai lettek a reklámnak. Mára már elmúlt a plakátnak az a közvetlen hatása, amelyet az utca emberére tudott gyakorolni.
 
– De tényleg volt ilyen hatása, vagy csak mi vagyunk hajlamosak így visszaemlékezni rá?
– Tény, hogy a plakáttal nem lehetett annyi mindent kifejezni, mint mondjuk egy játékfilmmel. Ezzel együtt a jobb plakátokban elkerülhetetlenül benne volt a kor és az alkotó személyisége. Aki például látta annak idején a lengyel Franciszek Starowieyski munkáit, annak egyből világos lett, hogy azok nem csupán egy filmről vagy színházi előadásról szólnak, de áttételesen arról is, hogy a művész börtönnek érzi a világot. A hetvenes-nyolcvanas évek kelet-európai alkotásaiba tényleg sok politikum szorult.
 
– Mennyire volt nehéz akkoriban egy művésznek?
– Ez sok mindentől függött. Egy író vagy filmrendező jobban szem előtt volt, egy plakáttervező már kevésbé. Ráadásul elkezdtem animációs filmeket is csinálni, amelyek aztán végképp nem tűntek fontosnak a hatalom szemében. Valahogy úgy lett elkönyvelve a műfaj, hogy az kizárólag gyerekeknek készül, és senki nem akar üzenni vele semmit. Amikor például az Ah, Amerika! című munkát készítettük Dániel Ferenccel, a forgatókönyvet be kellett mutatnunk az egyik televíziós szerkesztőnek; elolvasta, jóváhagyta, aztán többet nem törődött vele. Ez volt a szerencsénk.
 
– Hogyhogy?
– Az eredeti elképzeléshez képest szinte minden megváltozott a filmben. Az alapötletet Babits Mozgófénykép című verse adta, amely egy leányszöktetés története, és szőrmentén vannak benne utalások a boldogabb amerikai életről. A mi verziónkban viszont nagyon erősek lettek az áthallások az 1900 körüli időkből; kivándorlóktól származó dokumentumokat, levéltöredékeket, fényképeket, szövegrészleteket használtunk fel, végül odáig jutottunk, hogy Babits még az említés szintjén sem szerepel a kész műben. Ez játékfilmmel nem ment volna ilyen könnyen.
 
– Az animációban akkor lubickolhatott, hiszen azt mondják önről, hogy alapvetően rejtőzködő alkat. Még a nyolcvanas években felvett művészneve, az Utisz is azt jelenti: senki se.
– Így mutatkozik be Odüsszeusz a küklopsznak, amelyiknek később kiszúrja a szemét. Mindig szerettem a perspektívával játszani, érdekeltek a képi illúziók, ami tulajdonképpen már felér egy szemkiszúrással. Anyai ágon ráadásul van is bennem görög vér, szóval a név többszörösen találó.
 
– Még mindig nem mondta meg: rejtőzködő alkat?
– Ha valóban az lennék, hirdetném? Ugye, nem. Tény viszont, hogy érdekel a történelem, rajzaim pedig stílusukkal gyakran idézik meg a múltat. Tudja, nemcsak a térbe lehet disszidálni, de az időbe is. Na, ez talán összefügghet a rejtőzködéssel.
 
– Furcsa, hogy ezt mondja, hisz önt a jobboldali értelmiség egyik oszlopos tagjának tartják.
– Nem szeretem az ilyen kategorizálásokat. Sem jobboldalinak, sem oszloposnak nem tartom magam. Képzőművészként is túlzott leegyszerűsítésnek vélem a stílusok szerinti besorolást, ami csak iskolás támpontot ad, de a lényeget nem érinti. Nem a politikai oldaltól, inkább az ügytől függ, mi mellé állok. Amúgy meg azt hiszem, egy művésznek függetlennek illik lennie, sőt ha a kílre gondolok, egyenesen ellenzékinek. Tudja, mi az a kíl? Tőkesúly. Ballaszt. Visszahúzza és egyensúlyban tartja a hajót, amikor az veszélyesen kibillen valamelyik irányba. Hát ez lenne a kultúra dolga is.
 
– Akkor nehéz helyzetben lehet, hiszen tagja a kormány által támogatott Magyar Művészeti Akadémiának (MMA). Ettől a szervezettől most nem éppen azt várják, hogy ballaszt legyen.
– Az én történetem az MMA-val azért egy kicsit régebbi keletű. Röviddel az ezredforduló után választottak meg az akadémia tagjának, ami nagy szakmai elismerést jelentett, éppen úgy, mint a másik oldalon álló Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia meghívása. Makovecz Imre később felkért, hogy legyek az MMA alelnöke. Akkor ezt azért vállaltam, hogy a két akadémiát közelítsem egymáshoz, aztán amikor reménytelenné vált a dolog, lemondtam. Egyébként abban az időszakban is voltak kormányzati támogatások, csak ezt Makovecz elutasította. Igaz, ez nem az Orbán-kormány alatt történt.
 
– Ez a hozzáállás azóta némileg megváltozott.
– Tény, hogy Fekete György nagyon tudhat valamit, mert Makovecz egykori elképzelései fényévekre vannak azoktól a lehetőségektől, amelyeket ő ki tudott a szervezetnek járni. A dolog ünneplendő lehetne, noha tudom, nincs mindenki egyformán meggyőződve arról, hogy az MMA a támogatásokat nem a tagság nevében habzsolja be, hanem az ország kultúrájának javára fordítja. Paradox ez a helyzet: ahogy nő a kulturális támogatás, úgy habzanak fel az indulatok.
 
– Szokott politizálni?
– Nem különösebben. Volt persze olyan időszak, főleg a rendszerváltás előtt, amikor többet foglalkoztam a politikával, mert olyan világ vett körül, amelyre válaszolni kellett valahogyan. Ez azonban sokszor nem volt szándékos, néha egyszerűen csak sodródtam az eseményekkel. 1989-ben például kiállításmegnyitóra mentünk a DOPP-csoporttal Csehszlovákiába, ahol épp akkor indult a bársonyos forradalom. Brnóban egy tornateremben szállásoltak el, és hamar elterjedt, hogy vannak itt magyar grafikusok. Rögtön fel is kértek, hogy tervezzünk plakátokat, mi pedig leskicceltük néhány ötletünket, amelyeket aztán az egyetemisták másnap nagyban megrajzoltak. Tehát nem készültünk a helyzetre, de a végeredmény mégis határozott politikai állásfoglalás lett.
 
– Nagyjából ekkortájt készítette a magyar rendszerváltás emblematikus plakátját, a Tovariscsi, konyec!-et is. Zavarja, hogy azóta bármit csinál, mindenkinek ez jut önről eszébe?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bosszant a dolog, elvégre az elmúlt negyed század alatt sem lógattam a lábam. Mindenesetre ma is okoz megható perceket az a régi munka: néhány napja ismeretlen, könnybe lábadt szemű hölgy szólított meg, és hosszasan mondta, mennyire fontos volt neki akkor az a plakát.
 
– És mit gondol akkor, amikor a művét feldolgozzák? Legutóbb például a népszavazási kezdeményezést megakadályozó kopaszok kapcsán tűnt fel kissé módosítva, Demokrácia konyec felirattal.
– József Attila írja, „vers, eredj, légy osztályharcos". Szóval a mű járja a maga útját, akár tetszik az alkotónak, akár nem. Már láttam ezt a plakátomat úgy, hogy Gyurcsányt vagy Orbánt rajzolták le hátulról, de mindig arra gondoltam, ez nem az én dolgom. Ezek parafrázisok, talán jogom sem lenne beleszólni a közlésükbe. És kedvem sincs nagyon.
 
– Ha már szóba került: parafrázisnak is felfogható a Sakkparti a szigeten című könyve, méghozzá a hatalom parafrázisának. Ebben a bolsevik vezető, Lenin és vetélytársa, Alekszandr Bogdanov orosz filozófus sakkozik, a cselekmény pedig abban a két lépés közötti időben játszódik, amikor Bogdanov nem tudja eldönteni, legyőzheti-e Lenint.
– Azért ezt nem teljesen így gondoltam el, de kétségtelenül lehet ilyen olvasata is a történteknek. A könyv egyébként valós eseményen alapul. Találtam egyszer néhány fényképet a résztvevőkről, az egyiken még heten voltak, a másikon már csak hatan, a harmadikon öten. Szép sorban kiretusálták őket, ahogy az elvtársak méltatlannak bizonyultak arra, hogy egy képen szerepeljenek Leninnel. A két lépés közti szünet viszont nekem lehetőséget ad arra, hogy bemutassam őket, elmerengjek a cenzúrán, a valóságon és annak meghamisításán.
 
– Szóval: lehet a hatalomnak mattot adni?
– A regényemben Bogdanov legyőzi Lenint, ez egyébként így történt a valóságban is. Készítettem viszont ugyanerről a partiról egy rajzfilmet is később.
 Ebben Lenin végül átnyúl a sakktábla fölött, és leüti a vörös paraszttá váló Bogdanovot.
 
– Tovariscs, konyec. Visszatekintve egyébként a nyolcvanas évekre: ilyen jövőről álmodozott, mint a mostani?
– Ezt nehéz megmondani. Nyilvánvaló, hogy sokkal jobb lehetőségek között és szabadabban élünk, de szomorúan látom, hogy a '90-ben hazaküldött ellenség helyett folyvást újak kellenek. Ha pedig épp nincsenek, akkor keresnek maguknak az emberek meg persze a politikusok. És soha nem hittem volna, hogy ilyen nehéz dolog a demokrácia.
 
– Miért: azzal mi a baj?
– Ha a képzőművészet nyelvére akarnám lefordítani, akkor demokrácia az, ami a legtöbb embernek tetszik. Azaz: a giccs. A többség ugyanis nem szükségképpen jelent minőséget. Emlékszem, még az internet hajnalán egyszer Garri Kaszparov sakkpartit játszott a világgal. Ez úgy történt, hogy lépett egyet, az internetezők pedig elküldték a válaszlépésüket, és azt húzták meg közülük, amelyre a legtöbb szavazat érkezett. Talán mondanom se kell, soha nem volt még ilyen könnyű dolga Kaszparovnak.
 
– Értem.
– Hozzá kell azonban tennem ehhez valamit. Miközben egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a demokrácia a legjobb dolog a világon, egyvalamiben azért biztos vagyok.
 
– Mi lenne az?
– Hogy még mindig a legtisztességesebb.
 
Forrás: Falusy Zsigmond: Tőkesúly és vörös paraszt – Magyar Nemzet Hétvégi Magazin melléklet, 2016. május 7. (26. Oldal)