Időutazás: zongoraátiratok és kottakönyvek
A Belvárosi Művészeti Napok programjaihoz kapcsolódva nyílt meg Barabás Márton Munkácsy-díjas képzőművész, az MMA rendes tagjának Időutazás | zongoraátiratok és kottakönyvek című kiállítása a Nádor Galériában, az épülő József nádor téren. Aki ismeri Barabás Márton munkáságát, tudja: nála a zenének, és kifejezetten egy hangszernek, a zongorának központi jelentősége van; műveinek alapanyagai alkatrészek (billentyűzet, kalapácsrendszerek, zongoralábak stb.), rétegelt lemez, s kottákba vagy más könyvekbe épített talált tárgyak. A kiállítás zárónapján, 2018. október 16-án 15 órától a művész szubjektív tárlatvezetést tart, amire minden érdeklődőt szeretettel vár.
A művészt beszélgetésünk elején arra kértem, hogy induljunk ki a címből, ami oly kifejező.
– Mindig érdekes számomra, ha egy filmben időutazás részesei lehetünk. De nemcsak a film rendezői rekonstruálják a múltat, hanem a tárgyalkotó művész is élhet ezzel a lehetőséggel, hiszen az idő múlása nagyon drámai és különös, a művészet által feldolgozandó, feldolgozható kérdés. Régi kottákra akadtam, és ezeket a kottákat társítom más elemekkel. A kották önmagukban is korábbi korokra utalnak. Olyan korokra, amikor még nem a számítógép volt a mindennapok kapcsolattartási eszköze, hanem például a házi muzsikálás. Akkor még nem volt rádió és egyéb hangközvetítő eszközök, tehát nagy szükség volt arra, hogy az élet részeként a zene megjelenjen. Ehhez szükség volt hangszerekre, zongorákra, kottákra. Ahogy az emberi élet is véges, éppúgy ezeknek a hangszereknek, és természetesen a hozzájuk tartozó kottáknak is meg van a maga koruk, elkopnak, szétmennek, hiányossá válnak, vagyis az eredeti funkciójukban már nem használhatók. Ekkor jön a művész, jövök én, aki ezeket a töredékeket még fel tudja használni, és megpróbálok ezekből olyan műveket létrehozni, amiknek a kapcsán ez az időutazás létrejön.
– Ismervén a műveit, azt gondolhatnánk, hogy csupán a zongora bizonyos részeit építette bele a munkáiba, de éppen egy kettévágott hegedű előtt állunk.
– Igen, a hegedű önmagában csodálatos tárgy, a barokk korszakban alakult ki, és formáját a későbbi korok sem változtatták meg. A zongora formája is állandósult, de nagyobb a változatosság, mint a hegedűnél. (A Bogányi-zongora teljesen új irányt mutat, ha jól tudom, részben digitális, részben mechanikus hangszer.) A hegedűt is lehet olyan helyzetbe hozni, ami szokatlan. A hosszában kettévágott hegedűben feltárul a hegedű belseje, olyan mint egy csónak, mint Kharón ladikja, ha már időutazásról van szó, és ez a ladik elvisz egy más világba. A képzőművész nem szavakkal konstruál, hoz létre jelzős szerkezeteket, vagy metaforákat, hanem tárgyakból, (vonalakból, színekből) így alkotunk olyan új összefüggéseket, amelyek korábban nem léteztek és mégis képesek kifejezni ezt a mi furcsa korunkat.
– Maradjunk még picit ennél a hegedűnél. Ilyenkor hallja is alkotás közben azt a zenét, amit ez a hangszer képes kiadni, vagy a hangszer már „tárggyá minősül" és formai szempontból érdekes önnek?
– Inkább az utóbbi, de érdekes, hogy vannak olyan ismerőseim, barátaim, akik művészkönyvet gyűjtenek és akik számára az a kotta, ami ennek a konstrukciónak a része, megjelenik hangzóként is. Egyik munkám címe Tiefland – (Mélyföld). Gyűjtő, mecénás barátom említette, hogy ismeri, bakelit lemezen szokta hallgatni ezt a kompozíciót. A muzsikát is sokféle szinten lehet hallgatni: aláfestő zeneként, koncerten, a fiam, aki trombitaművész, még főiskolás korában a Zeneakadémián partitúrát nézve hallgatta a koncertek egy részét.
Nekem sem mindegy, hogy milyen kottákra bukkanok, és mit építek be a műtárgyaimba. Szecessziós kottákat is találtam, többnyire kupléknak, operetteknek a kottái a századelőről, 1907–10 között készültek. Ezek annyira komplettek és szépek, hogy nem szívesen vágnám szét őket, a kották szövege is inkább fékez, mint inspirál. Így ezek egy gyűjtemény részei maradnak, keretbe tett, megőrzött tárgyakként, kordokumentumként.
Egy régi Beethoven- vagy Chopin-kotta, vagy kottatöredék könnyebben továbbfogalmazható. Épp most került a kezembe Liszt Ferenc: Magyar rapszódiájának a kotta-töredéke, fecnikre van szakadva. Ez így már önmagában is dráma, csupán „foglalatba" kell helyezni és csaknem kész a könyvmű.
Sokszor a kotta eredeti grafikája inspirál, máskor egy szó, pl. forgatókönyv, ami jelölhet forgó, forgatható könyvet is. Itt pl. Mark Twain könyvének eredeti kötése indított el. A geometrikus mintázatú kötés tengelyébe helyeztem azt a csapágyat, amin meg tud fordulni a könyv. Eddig nem tapasztalt látvány keletkezik a megforgatott, forgó mintából.
„Könnyen áttekinthető egy könyv", szokták mondani a jól szerkesztett tankönyvekre, katalógusokra. Ez egy szókép, amit le lehet a maga tárgyi valóságára fordítani. Ha például egy nagyítólencse kerül a könyv testébe, azon a könyvön valóban könnyen át lehet nézni, tekinteni. Nagyítók vannak egy szintén kiállított pianínó korpuszába illesztve. A hangszernek, így a zongorának, hegedűnek is korpusza van. Ez remélhetőleg túlmutat azon, hogy pusztán egy tárggyal van dolgunk.
Van olyan könyvem, aminek a belsejébe kottatartó kerül és ezáltal válik áttörtté a könyv teste. A legtöbb könyvtárgyamnál az olvashatóság, vagyis a könyv eredeti funkciója zárójelbe kerül, de mivel megmarad a könyv gerince, a sarokvédő kötés, megmarad a borítója, hátlapja, egy-egy oldala továbbra is olvasható, a létrejött-megmaradt-megőrzött tárgy végső soron könyvként értelmezhető. A digitális korban amúgy is átalakulóban van a könyv szerepe. Erre a változásra is utalhat egy-egy könyvtárgy, művészkönyv.
Megfigyelhető a könyv pozícióvesztése, ugyanakkor például a gyermekkönyveknél, igényes kiadványoknál továbbra is fontos, hogy megmaradjon a kézbe vehető, papír alapú könyv. (Tudósok elemzik a papír alapú és a digitális könyvben olvasott szöveg értelmezési, megértési szintjét, különbségeit.)
– Az első találkozása a zongorával, mint tárggyal meghatározó volt. A zongora kimeríthetetlen forrás képzőművészeti tárgyként? A fekete-fehér billentyűk váltakozása látványossá teszik a műalkotást.
– Valóban kimeríthetetlen forrás. Nagyon sok művész próbál egyéni karaktert adni az alkotásainak, ez olykor a stilizálás módjával érhető el, olyan, mintha a művész egy öntőformát venne és ebből az öntőformából önti folyamatosan a figuráit. (Ezt a hasonlatot Véssey Gábor akadémikustársam kiállításának megnyitóján hallottam Stefanovits Pétertől.) Úgy alakult, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal a zongorával, fedelével, billentyűzetével és belső mechanikájával foglalkoztam. Pályám elején a zongorafedő, ez a különös, Napóleon-sapkára emlékeztető tárgy izgatott a legjobban. Később a hangszerre csak közvetve utaló belső szerkezetek érdekeltek. Csak a hangszerészek, a zongorák belsejébe gyakran belenézők számára világos, hogy mit látnak, miből áll össze egy-egy spirál alakú síkplasztika, szobor. A nézők többsége a különös szerkezetekből szerkesztett, kövületekre, tengeri csillagokra emlékeztető jelenséget lát. És ez így is van rendjén.
– Segítene-e megfejteni, hogy mi ez a tárcsaszerű kerék, ami ebben a kottakönyvben van?
– Babakocsikerék [4], talán játékautó kereke lehetett. A gyermekkoromat idézi. Amikor kisfiú voltam, az 1950-es évek végén, préselt lemezből készítettek ehhez hasonló küllős játékokat. A préselt fém-játékok ma már a gyűjtők kedvencei, mert mára ez a technológia szinte teljesen eltűnt. Tehát ez a kerék is évtizedeken átívelő időutazást indít el, miközben a forgó könyvtárgy, a forgatókönyv része.
– A következő vitrin tárgya különös hangulatot kelt, címe Időutazás reggel.
– A könyv korpuszába egy csiszolt üvegkupának a fedele került. [6] A kottalap gótikus kottafelirata, a fekete billentyűből kivágott, mokkacukor méretű fekete kocka, gyöngyház-nyelű, aranyozott pengéjű kés és egy porcelántányér töredéke a sosem-volt, de mégis megidézhető reggel hangulatát keltik bennem. Mindannyiunknak vannak, lehetnek ilyen reggel-élményei.
– Mennyi ideig készül egy ilyen munka? Hiszen az ötletet a hagyatékból származó csiszolt üveg adta és köré épült a többi. Mennyi idő után mondta, hogy kész a kompozíció, minden a helyén van?
– Sokszor hosszabb ideig készül a könyvtárgy, mint egy festmény. Az üres vászonnak kisebb ellenállása. A könyv belsejébe olyan merevítés kell kerüljön, ami képes megtartani a könyv alapsíkjából 10 cm-re is kiemelkedő üvegtárgyat. Néha 2-3 hétig is készítek egy ilyen könyvet, de ha van rá esély, hogy fontos mű szülessen, akkor nem számít a létrehozásra fordított idő.
– Az a rendezettség, vagy rendszerezettség, ami a munkákból árad, önre is jellemző?
– Azt hiszem igen. Amikor tárgyakat rendezek egymás mellé, ott rend keletkezik, amikor képeket festek, hamarabb előáll a káosz, az egymásnak feszülő többszólamúság.
– Van olyan mű, ami megrendelésre vagy konkrét személy inspirációjára készült?
– Igen, ezt a pianínót – ami az egyetlen egészben látható hangszer [3] – Gőz László, a Budapest Music Center (BMC) kitalálója és vezetője rendelte tőlem, a saját pianínóját adva a munkához. Kérte, hogy készítsek belőle olyan szekrényt, amibe behelyezhetnek bizonyos tárgyakat. Ehhez kivettem a páncéltőkét és át lett szabva a hangszer palástja. Nagyító lencsék kerültek a pianínó oldalfalára, amiken keresztül belülről fény világít. Kotta-szakaszokat lehet látni, olvasni ebben a fényben. Az üveglappal fedett klaviatúra is külön fényt kapott.
– Ez a kiállítás befejeztével visszakerül majd a tulajdonosához?
– Igen, visszakerül. Szólni szeretnék még a másik hasonló zongora-tárgyamról. Gőz László a műtermemben látta meg az egy oktávra visszabontott dobzongorámat, amiben a kalapácsok a hangszer belsejében lévő négyszögletes dobot ütötték meg. Hangszerészek segítségével alakult át cselesztává, vagyis a kalapácsok nem dobot, hanem hangolt, különböző hosszúságú fém rudakat szólaltatnak meg. A különös hangszert Kurtág György zeneszerző kapta ajándékba a BMC-től 80. születésnapjára.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára, Kucsera Tamás Gergely nemrég felajánlotta családi pianínójukat, hogy műtárgyat készítsek belőle. [1] A pianínó nem volt már hangolható megfelelően, a hangszerész kimondta a végszót. Kucsera Tamás rám bízta, hogy milyen formában használom fel. Mondhatnám, hogy engem bízott meg a család számára fontos hangszer tovább éltetésével. Itt a kiállításon a páncéltőke és a húrozat, valamint két belső mechanikából készült spirál alakú síkplasztika látható ebből a hangszerből. [2]
– Egy újabb időréteg, arte povera.
– A művészkönyves munkáim újabb csoportja az 1980-as, 90-es évek katalógusaiból, folyóirataiból készült. [5] Több ekkor keletkezett folyóirat testbe belevágtam az arte povera szót. Az arte povera egy a hatvanas–hetvenes években létrejött olaszországi művészeti jelenség. A két szó tükörfordításban „szegény művészetet" jelent. A hagyományos művészet alapanyagai helyett talált tárgyakat, ipari anyagokat használtak. Jannis Kounellis görög származású, Olaszországban élő művész például könyvekből épített installációt: ajtót eltorlaszoló falat. Úgy gondoltam, hogy a nem csak róluk szóló folyóiratok, az utazások során összegyűlt, leselejtezett katalógusok, hirdetések, kortárs művészeti könyvek is a könyvtárgyaim alapanyagává válhatnak. Az arte poveráról szóló egykori kiállítás kék alapszínű meghívója nagy nyitást ígér. Én ezeket a meghívókat komolyan, szó szerint vettem és nagyot nyitottam rajtuk. Remélem a még élő képviselőik nem vennék zokon ezt a tárgyi átfogalmazást.
– A gyermekei szintén a művészpályát választották, Zsófi festő, Benedek szobrásztanuló, Lőrinc jazz trombitás lett. Előfordulhat, hogy a zongora után a trombita, vagy a tuba lesz a következő inspiratív hangszere?
– Előfordulhat, igen. A pályám elején már készítettem trombitás, tubás hangszert, ez utóbbit a Hadtörténeti Múzeumban őrzik.
Ami itt a Nádor Galériában október 16-ig látható, persze csak része a munkáimnak, de a legtöbb kiállított tárgy az utóbbi időben, tavaly és idén készült. Október 16-án, a zárás napján 15 órától 18 óráig ott leszek a galériában és kérésre tárlatvezetést is tartok.
– Mindig érdekes számomra, ha egy filmben időutazás részesei lehetünk. De nemcsak a film rendezői rekonstruálják a múltat, hanem a tárgyalkotó művész is élhet ezzel a lehetőséggel, hiszen az idő múlása nagyon drámai és különös, a művészet által feldolgozandó, feldolgozható kérdés. Régi kottákra akadtam, és ezeket a kottákat társítom más elemekkel. A kották önmagukban is korábbi korokra utalnak. Olyan korokra, amikor még nem a számítógép volt a mindennapok kapcsolattartási eszköze, hanem például a házi muzsikálás. Akkor még nem volt rádió és egyéb hangközvetítő eszközök, tehát nagy szükség volt arra, hogy az élet részeként a zene megjelenjen. Ehhez szükség volt hangszerekre, zongorákra, kottákra. Ahogy az emberi élet is véges, éppúgy ezeknek a hangszereknek, és természetesen a hozzájuk tartozó kottáknak is meg van a maga koruk, elkopnak, szétmennek, hiányossá válnak, vagyis az eredeti funkciójukban már nem használhatók. Ekkor jön a művész, jövök én, aki ezeket a töredékeket még fel tudja használni, és megpróbálok ezekből olyan műveket létrehozni, amiknek a kapcsán ez az időutazás létrejön.
– Ismervén a műveit, azt gondolhatnánk, hogy csupán a zongora bizonyos részeit építette bele a munkáiba, de éppen egy kettévágott hegedű előtt állunk.
– Igen, a hegedű önmagában csodálatos tárgy, a barokk korszakban alakult ki, és formáját a későbbi korok sem változtatták meg. A zongora formája is állandósult, de nagyobb a változatosság, mint a hegedűnél. (A Bogányi-zongora teljesen új irányt mutat, ha jól tudom, részben digitális, részben mechanikus hangszer.) A hegedűt is lehet olyan helyzetbe hozni, ami szokatlan. A hosszában kettévágott hegedűben feltárul a hegedű belseje, olyan mint egy csónak, mint Kharón ladikja, ha már időutazásról van szó, és ez a ladik elvisz egy más világba. A képzőművész nem szavakkal konstruál, hoz létre jelzős szerkezeteket, vagy metaforákat, hanem tárgyakból, (vonalakból, színekből) így alkotunk olyan új összefüggéseket, amelyek korábban nem léteztek és mégis képesek kifejezni ezt a mi furcsa korunkat.
– Maradjunk még picit ennél a hegedűnél. Ilyenkor hallja is alkotás közben azt a zenét, amit ez a hangszer képes kiadni, vagy a hangszer már „tárggyá minősül" és formai szempontból érdekes önnek?
– Inkább az utóbbi, de érdekes, hogy vannak olyan ismerőseim, barátaim, akik művészkönyvet gyűjtenek és akik számára az a kotta, ami ennek a konstrukciónak a része, megjelenik hangzóként is. Egyik munkám címe Tiefland – (Mélyföld). Gyűjtő, mecénás barátom említette, hogy ismeri, bakelit lemezen szokta hallgatni ezt a kompozíciót. A muzsikát is sokféle szinten lehet hallgatni: aláfestő zeneként, koncerten, a fiam, aki trombitaművész, még főiskolás korában a Zeneakadémián partitúrát nézve hallgatta a koncertek egy részét.
Nekem sem mindegy, hogy milyen kottákra bukkanok, és mit építek be a műtárgyaimba. Szecessziós kottákat is találtam, többnyire kupléknak, operetteknek a kottái a századelőről, 1907–10 között készültek. Ezek annyira komplettek és szépek, hogy nem szívesen vágnám szét őket, a kották szövege is inkább fékez, mint inspirál. Így ezek egy gyűjtemény részei maradnak, keretbe tett, megőrzött tárgyakként, kordokumentumként.
Egy régi Beethoven- vagy Chopin-kotta, vagy kottatöredék könnyebben továbbfogalmazható. Épp most került a kezembe Liszt Ferenc: Magyar rapszódiájának a kotta-töredéke, fecnikre van szakadva. Ez így már önmagában is dráma, csupán „foglalatba" kell helyezni és csaknem kész a könyvmű.
Sokszor a kotta eredeti grafikája inspirál, máskor egy szó, pl. forgatókönyv, ami jelölhet forgó, forgatható könyvet is. Itt pl. Mark Twain könyvének eredeti kötése indított el. A geometrikus mintázatú kötés tengelyébe helyeztem azt a csapágyat, amin meg tud fordulni a könyv. Eddig nem tapasztalt látvány keletkezik a megforgatott, forgó mintából.
„Könnyen áttekinthető egy könyv", szokták mondani a jól szerkesztett tankönyvekre, katalógusokra. Ez egy szókép, amit le lehet a maga tárgyi valóságára fordítani. Ha például egy nagyítólencse kerül a könyv testébe, azon a könyvön valóban könnyen át lehet nézni, tekinteni. Nagyítók vannak egy szintén kiállított pianínó korpuszába illesztve. A hangszernek, így a zongorának, hegedűnek is korpusza van. Ez remélhetőleg túlmutat azon, hogy pusztán egy tárggyal van dolgunk.
Van olyan könyvem, aminek a belsejébe kottatartó kerül és ezáltal válik áttörtté a könyv teste. A legtöbb könyvtárgyamnál az olvashatóság, vagyis a könyv eredeti funkciója zárójelbe kerül, de mivel megmarad a könyv gerince, a sarokvédő kötés, megmarad a borítója, hátlapja, egy-egy oldala továbbra is olvasható, a létrejött-megmaradt-megőrzött tárgy végső soron könyvként értelmezhető. A digitális korban amúgy is átalakulóban van a könyv szerepe. Erre a változásra is utalhat egy-egy könyvtárgy, művészkönyv.
Megfigyelhető a könyv pozícióvesztése, ugyanakkor például a gyermekkönyveknél, igényes kiadványoknál továbbra is fontos, hogy megmaradjon a kézbe vehető, papír alapú könyv. (Tudósok elemzik a papír alapú és a digitális könyvben olvasott szöveg értelmezési, megértési szintjét, különbségeit.)
– Az első találkozása a zongorával, mint tárggyal meghatározó volt. A zongora kimeríthetetlen forrás képzőművészeti tárgyként? A fekete-fehér billentyűk váltakozása látványossá teszik a műalkotást.
– Valóban kimeríthetetlen forrás. Nagyon sok művész próbál egyéni karaktert adni az alkotásainak, ez olykor a stilizálás módjával érhető el, olyan, mintha a művész egy öntőformát venne és ebből az öntőformából önti folyamatosan a figuráit. (Ezt a hasonlatot Véssey Gábor akadémikustársam kiállításának megnyitóján hallottam Stefanovits Pétertől.) Úgy alakult, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal a zongorával, fedelével, billentyűzetével és belső mechanikájával foglalkoztam. Pályám elején a zongorafedő, ez a különös, Napóleon-sapkára emlékeztető tárgy izgatott a legjobban. Később a hangszerre csak közvetve utaló belső szerkezetek érdekeltek. Csak a hangszerészek, a zongorák belsejébe gyakran belenézők számára világos, hogy mit látnak, miből áll össze egy-egy spirál alakú síkplasztika, szobor. A nézők többsége a különös szerkezetekből szerkesztett, kövületekre, tengeri csillagokra emlékeztető jelenséget lát. És ez így is van rendjén.
– Segítene-e megfejteni, hogy mi ez a tárcsaszerű kerék, ami ebben a kottakönyvben van?
– Babakocsikerék [4], talán játékautó kereke lehetett. A gyermekkoromat idézi. Amikor kisfiú voltam, az 1950-es évek végén, préselt lemezből készítettek ehhez hasonló küllős játékokat. A préselt fém-játékok ma már a gyűjtők kedvencei, mert mára ez a technológia szinte teljesen eltűnt. Tehát ez a kerék is évtizedeken átívelő időutazást indít el, miközben a forgó könyvtárgy, a forgatókönyv része.
– A következő vitrin tárgya különös hangulatot kelt, címe Időutazás reggel.
– A könyv korpuszába egy csiszolt üvegkupának a fedele került. [6] A kottalap gótikus kottafelirata, a fekete billentyűből kivágott, mokkacukor méretű fekete kocka, gyöngyház-nyelű, aranyozott pengéjű kés és egy porcelántányér töredéke a sosem-volt, de mégis megidézhető reggel hangulatát keltik bennem. Mindannyiunknak vannak, lehetnek ilyen reggel-élményei.
– Mennyi ideig készül egy ilyen munka? Hiszen az ötletet a hagyatékból származó csiszolt üveg adta és köré épült a többi. Mennyi idő után mondta, hogy kész a kompozíció, minden a helyén van?
– Sokszor hosszabb ideig készül a könyvtárgy, mint egy festmény. Az üres vászonnak kisebb ellenállása. A könyv belsejébe olyan merevítés kell kerüljön, ami képes megtartani a könyv alapsíkjából 10 cm-re is kiemelkedő üvegtárgyat. Néha 2-3 hétig is készítek egy ilyen könyvet, de ha van rá esély, hogy fontos mű szülessen, akkor nem számít a létrehozásra fordított idő.
– Az a rendezettség, vagy rendszerezettség, ami a munkákból árad, önre is jellemző?
– Van olyan mű, ami megrendelésre vagy konkrét személy inspirációjára készült?
– Igen, ezt a pianínót – ami az egyetlen egészben látható hangszer [3] – Gőz László, a Budapest Music Center (BMC) kitalálója és vezetője rendelte tőlem, a saját pianínóját adva a munkához. Kérte, hogy készítsek belőle olyan szekrényt, amibe behelyezhetnek bizonyos tárgyakat. Ehhez kivettem a páncéltőkét és át lett szabva a hangszer palástja. Nagyító lencsék kerültek a pianínó oldalfalára, amiken keresztül belülről fény világít. Kotta-szakaszokat lehet látni, olvasni ebben a fényben. Az üveglappal fedett klaviatúra is külön fényt kapott.
– Ez a kiállítás befejeztével visszakerül majd a tulajdonosához?
– Igen, visszakerül. Szólni szeretnék még a másik hasonló zongora-tárgyamról. Gőz László a műtermemben látta meg az egy oktávra visszabontott dobzongorámat, amiben a kalapácsok a hangszer belsejében lévő négyszögletes dobot ütötték meg. Hangszerészek segítségével alakult át cselesztává, vagyis a kalapácsok nem dobot, hanem hangolt, különböző hosszúságú fém rudakat szólaltatnak meg. A különös hangszert Kurtág György zeneszerző kapta ajándékba a BMC-től 80. születésnapjára.
Talán nem árulok el nagy titkot, hogy a Magyar Művészeti Akadémia főtitkára, Kucsera Tamás Gergely nemrég felajánlotta családi pianínójukat, hogy műtárgyat készítsek belőle. [1] A pianínó nem volt már hangolható megfelelően, a hangszerész kimondta a végszót. Kucsera Tamás rám bízta, hogy milyen formában használom fel. Mondhatnám, hogy engem bízott meg a család számára fontos hangszer tovább éltetésével. Itt a kiállításon a páncéltőke és a húrozat, valamint két belső mechanikából készült spirál alakú síkplasztika látható ebből a hangszerből. [2]
– Egy újabb időréteg, arte povera.
– A művészkönyves munkáim újabb csoportja az 1980-as, 90-es évek katalógusaiból, folyóirataiból készült. [5] Több ekkor keletkezett folyóirat testbe belevágtam az arte povera szót. Az arte povera egy a hatvanas–hetvenes években létrejött olaszországi művészeti jelenség. A két szó tükörfordításban „szegény művészetet" jelent. A hagyományos művészet alapanyagai helyett talált tárgyakat, ipari anyagokat használtak. Jannis Kounellis görög származású, Olaszországban élő művész például könyvekből épített installációt: ajtót eltorlaszoló falat. Úgy gondoltam, hogy a nem csak róluk szóló folyóiratok, az utazások során összegyűlt, leselejtezett katalógusok, hirdetések, kortárs művészeti könyvek is a könyvtárgyaim alapanyagává válhatnak. Az arte poveráról szóló egykori kiállítás kék alapszínű meghívója nagy nyitást ígér. Én ezeket a meghívókat komolyan, szó szerint vettem és nagyot nyitottam rajtuk. Remélem a még élő képviselőik nem vennék zokon ezt a tárgyi átfogalmazást.
– A gyermekei szintén a művészpályát választották, Zsófi festő, Benedek szobrásztanuló, Lőrinc jazz trombitás lett. Előfordulhat, hogy a zongora után a trombita, vagy a tuba lesz a következő inspiratív hangszere?
– Előfordulhat, igen. A pályám elején már készítettem trombitás, tubás hangszert, ez utóbbit a Hadtörténeti Múzeumban őrzik.
Ami itt a Nádor Galériában október 16-ig látható, persze csak része a munkáimnak, de a legtöbb kiállított tárgy az utóbbi időben, tavaly és idén készült. Október 16-án, a zárás napján 15 órától 18 óráig ott leszek a galériában és kérésre tárlatvezetést is tartok.
Az interjút Gerbei Anita készítette