Vonalgeometria

Véssey Gábor festőművész jubileumi tárlatáról

Mással aligha összetéveszthető rajzos festmények, sűrűn szálazott asszociációkkal terhelt, groteszk vagy ironikus figurák és a látomás formákká-színekké csupaszodó, vonalakba kapaszkodó geometriája – Véssey Gábor festőművész alkotóvilága ilyen vagy hasonló jellemzőkkel illethető. A Vigadó Galéria 6. emeleti két termében rendezett kiállítása különleges alkalom. Elsősorban és természetesen a jubileum miatt, hiszen az alkotó 70 éves. Másrészt azért, mert a tárlat olyan lehetőséget nyit meg, amelyben a nagyobb léptékű, sőt több méter kiterjedésű vásznakban is gondolkodó alkotó csak ritkán részesülhet: együtt láthatja ezek többségét, csaknem összességét.
Persze az elmúlt években a kisebbek rész is bemutatásra került már például Szolnokon vagy a budapesti Szent István-bazilika kiállítóterében.
Jelen tárlat akár életmű-kiállításként is értékelhető, amely azonban csak részben szól a jubileumnak. Sokkal inkább az arra érdemes életműnek, annak az alkotó által is legfontosabbakként számon tartott darabjainak. Szól a közel fél századnak – a válogatott anyag időkerete ettől szűkebb; az arányaiban is tekintélyes életműből, az egyes pályaszakaszokból csupán szemezget a tárlat –, amely művek és műsorozatok, festett-rajzolt és plasztikai alkotások folyamát hozta el. Valahogy mindig a költészet és egyéb társművészetek közvetlen közelében, a vonal és a szín, különös helyzetek és látomások társaságában, miként ezt a Részeg Rembrandt (2012), Gilles-bohóc (2005) vagy az Orpheus személye köré fonódó művek mutatják.
Noha Véssey Gábor képzőművészeti tevékenységének domináns műfaja a grafika és a festészet, mintegy évtizede plasztikai alkotásokat is készít. A falemezekből összeállított, majd egységesen szürke színben, a Nap keltette testfényekben megjelenő, kisebb-nagyobb léptékű munkák egymáshoz közel álló, koherens világot mutatnak, mint erre címszerűen jelzett tematikájuk is utal. A sok apró, Napba néző figura, vagy az ókori bölcseket idéző, jellemzően kissé torzult fejportrék keretében Véssey a kora által felvetett szobrászati kérdésekre keres sajátos, térpróbálgató válaszokat.
Miként az arányaikban felnövelt szobortest-változatokban is: a Molotov-koktélt dobáló fiú, a Sárkányölő vagy Ikarosz alakjában. Ez utóbbi alkotás tájolása meghökkentő: már túl a rendkívüli kísérleten, nem repülés-szárnyalás közben, a légteret idéző függőleges vagy diagonális helyzetben látjuk Ikarosz alakját, hanem horizontálisan: posztamensen fekszik, a Napba így tekint, arcán fények játszanak, de szárnyai már csak hullámverések. Tulajdonképpen e munka is a Napba néző, tekintetükkel nyújtózó, olykor testesebb, máskor filigrán sziklatömbként megmutatkozó sorozat egyik aspektusának tekinthető.
Véssey Gábor alkotásain gyakran, ám sosem nyilvánvalóan filmtörténeti referenciák tűnnek fel (Federico Fellini, Orson Welles, Martin Scorsese és sokan mások munkái, illetve egy-egy címszereplőjük alakja), de mindezek éppen csak kiindulópontként szolgálnak: háttérként és nem kitöltendő keretként. Mert sokkal inkább a kereteken túlcsorduló kibomlás, a kifejlés lehetősége, a mentális élmények kivetülése foglalkoztatja az alkotót. Leginkább talán az, hogy a maga módján, meglehetősen szabadon kezelt asszociációk nyomán tovább szője történetüket. A képek expresszív logikája és költőien lakozása, az egymásba nyíló, egymásba forduló síkok és terek, az elmozduló, elforgó tengelyek, a néha kitekert és kitakart nézőpontok, a „kameraállások" frissessége, újszerűsége, és nem utolsósorban a különös rendet szabó geometrikus, értelmező feszesség.
Képek, szakmai problémák nyílnak fel e munkákon, de ugyanoly elánnal azon ember megosztottsága is, aki két part közt vergődik: a ráció körültekintő mérlegelése és az érzelmi belefeledkezés könnyed(?) lehetősége között. Mint akinek egyszerre két világban szükséges lennie: rajta-benne és kívüle.
Mit tehetne mást: színre hangolva tereket és síkokat nyitogat egymásba, vagy éppen tömeget sugalló szobrokat „hajtogat", s a ráció és érzelem határán húzódó vonalra lép. Rajzol meg fest, hogy láthassák – ilyesmik történtek, történnek meg vele: testben és lélekben, gondolatban és képzeletben.
Végső soron egy fundamentális, Véssey Gábort a kezdetektől foglalkoztató, filozofikus, alapvetően szakmai, de még eredendőbben egzisztenciális probléma áll e művek középpontban. Az, hogy miként lehet jelen, ami van, és miképpen képezhető le, képesíthető a kétdimenziós térben: a fizikai világ és a virtuális szellemi, a látható és a láthatatlan egyaránt – nemritkán egymás lefedettségében vagy egymás tükörfolyamaként. A megközelítések ebbe az irányba tartanak. A nyomvetések rajzosak, de festői ösztönök és eszközök szervezik a térbeli asszociációk és szuggesztiók megjelenítését. Az önreflexió, az előtörténettől való növekvő távolságnyerés, a megfigyeltek újbóli megfigyelése pedig alkalmat nyújt arra, hogy az alkotó megtérhessen, elérkezhessen saját világterébe.
Persze csak két világ szegélyére: a ráció körültekintő mérlegelése és az érzelmi belefeledkezés enyhe mámora közötti köztességbe, ahol az alkotó mindkét világ büntetettje. Büntetettje, mert belépése az egyik világba csak a másik kárára történhet meg. És mert e szkizoid állapotot feloldani csak ritkán adódik alkalom, mint valami kifeszített kötélen, két világ határán kell egyensúlyoznia.
Balázs Sándor
October 17, 2018  |  véssey gabor kiállításkritika