Novotny Tihamér művészeti író

Novotny Tihamér: A látható és a láthatatlan

A Magyar Művészeti Akadémia támogatásával, magánkiadásban jelent meg Novotny Tihamér A látható és a láthatatlan című kötete. A 2004 és 2013 közötti időszak írói termését összefoglaló könyv rövid tanulmányokat, kiállítási beszámolókat és visszaemlékezéseket tartalmaz, így a „Szétguruló üveggolyókban" című, a 2004-et megelőző 25 év művészeti írásait összegyűjtő kötet folytatásának tekinthető.
Novotny Tibor (1952) 1984-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1985 és 1998 között a szentendrei Ferenczy Múzeum munkatársa volt. 1997-től 1999-ig az MTV Vizuális Művészetek Szerkesztőségénél dolgozott, 2001-ben a szentendrei MűvészetMalom képzőművészeti vezetője. 2001-től szabadfoglalkozású művészeti író, szerkesztő. 2008-tól a http://hommage.hu internetes oldal szerkesztője, 2010-től a Kortárs folyóirat képszerkesztője.
1987-ben féléves művészeti írói ösztöndíjban, 1988-ban Eötvös József-ösztöndíjban részesült. 1989-ben minisztériumi nívójutalmat, 1997-ben Vác város Neufeld Anna-emlékdíját kapta.
1991-ben egyik (újra)alapítója a MAMŰ Társaságnak, 1994-től 2002-ig aktív szervezője a Vajda Lajos Kulturális Egyesület rendezvényeinek. Tagja a Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesületnek (2004-től 2011-ig folyóiratuk társszerkesztője is), a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Képzőművészek Batthyány Körének és a Patak Csoportnak.
 
A nagyszámú írást maga a szerző szerkesztette kötetté. Így azok nem pusztán időrendi sorrendben, hanem rendezetten, egy-egy gondolatkör szerint csoportosítva szerepelnek.
Az első kérdés egy ilyen gyűjteményes kötetnél talán az, kikről ír a szerző. Egyrészt Novotny Tihamér előszeretettel követi nyomon művészcsoportok működését, maga is tagja néhánynak. „Legújabb kori művészettörténetünket tulajdonképpen le lehetne írni a művészpárok-művészcsoportok szemszögéből nézve is" – írja „Déli Híd" című tanulmányában. Könyvének első, „Összjátékok, együttműködések" fejezetét ennek szellemében művészcsoportok – például a MaMű Társaság, a Pécs-Baranya Művészeinek Társasága – illetve művészek közös kiállításairól szóló tanulmányoknak szenteli.
Másrészt, úgy tűnik, a szerző fontos küldetést vállal azzal, hogy gyakran ír olyan alkotókról, akiknek művei művészi értékük ellenére, többnyire földrajzi okokból a kelleténél kevesebb figyelmet kapnak a kortárs művészetírás részéről. „Sok lényeges képzőművészeti esemény történik vidéken is, de ezek az egymástól elszigetelt történések nem tudnak közös történelemmé válni, nem képesek szerves kultúrává érni, mert a főváros képtelen önmaga köldökéről leemelni narcisztikus tekintetét, de még a tárgyilagos tudósító, az érdeklődő, feldolgozó közvetítő szerepét sem tudja eljátszani", írja a Békés megyei 3T Csoport „Uniól" című kiállítása kapcsán.
Fokozottan igaz ez a határon túli magyar művészekre is: „A magyarságnak szüksége van egymás alaposabb megismerésére és megbecsülésére, önazonosságjegyeinek a megőrzésére és állandó fejlesztésére, az ősi gyökerekhez való érzelmi kötődésszálak erősítésére és gazdagítására, magyarságtudatának, ha nyelvében már nem is kifogástalanul, de szellemben és lélekben történő szilárd megőrzésére" – idézi Varga József Szlovéniában élő író-nyelvészprofesszort.
Az alkotók kiválasztásánál talán a legfontosabb szempont az lehet, amiről Novotny Tihamér így ír könyvének hátlapján: „több tanulmányomban foglalkoztam vissza-visszatérő módon a művészet érzékelésen túli, tehát a metafizikai és a transzcendentális valóságot megcélzó szemléletével, illetve egyes speciális esetekben az alkotók paravallásos vagy hitbéli meggyőződéseivel, kifejezési eszközeivel, világképeivel, világmodelljeivel és szerepeivel." A könyvben legközvetlenebbül az „Ikonikus emblematikák" – például Aknay János, Vinczeffy László, Deim Pál vagy Olescher Tamás művészetével foglalkozó – fejezete utal erre a megközelítésre, de szinte minden írás ilyen irányultságú, akár Gubis Mihály, akár Győrffy Sándor vagy Hadik Gyula műveivel foglalkozik.
 
Novotny Tihamér írásaiban a gazdag tudásanyag nem szorítkozik a kortárs művészetre, hanem kiterjed a több ezer éves egyetemes műveltség területeire is. Ezt az ismeretanyagot azonban nem rejtjeles üzenetben kívánja továbbadni, hanem az átéltség varázsával, személyes hangvételű, saját életéből vett élményekkel, történetekkel fűszerezve. Szemlélete és írói stílusa kapcsán talán nem túlzás Hamvas Béla nevét megemlíteni, mivel úgy tűnik, a tudományos igény némiképp hasonló módon nála is esszéisztikus jelleggel, jóízű mesélő kedvvel párosul.
 
Ez a kötet számos, viszonylag kevés publicitást kapott alkotóra, művészcsoportra és az általuk készített művekre hívja fel a figyelmet, ezért fontos olvasmánynak tűnik mindazok számára, akik átfogó, teljes képet szeretnének kapni a hazai kortárs képzőművészet elmúlt tíz évéről.
2014. január 13.