100 éve született Király Ernő zeneszerző, népzenekutató
„A népdalt, hogy úgy mondjam, még az anyatejjel szívtam magamba. Anyám dalos falusi lány lévén a városba, Szabadkára kerülvén géphímzéssel kereste kenyerét, és a varrógép zakatolása mellett éjjel-nappal énekelte a falujából, Pacsérról magával hozott népdalokat, nótákat. Én, mint apró gyerek, figyelemmel hallgattam, és az élethez, a munkához tartozónak véltem az éneklést, a dalt" – így emlékezett Király Ernő gyermekkorára és a zenével kialakult kapcsolatának kezdeteire. Saját erejéből tanult meg gitáron, pisztonon és harmonikán játszani, hogy később ő maga is megalkosson két új hangszert. Népi zene gyűjtései, kompozíciói, folklórdolgozatai, zenekari és vokális kompozíció ma is rendszeresen hallhatók a kortárs zenei fesztiválokon, valamint a hazai és nemzetközi hangversenytermekben. A 20. század meghatározó zeneszerzője és népzenekutatója, a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tagja idén lenne 100 éves.
Király Ernő 1919. március 16-án született Szabadkán szegény munkáscsaládban. A gimnázium első osztályának elvégzése után előbb kifutófiúként, majd kárpitosinasként dolgozott. Már fiatalkorában megszerette a zenét, és miután a gitár-, piszton- és harmonikajátékot nem oktattak a zeneiskolában, magánórákat pedig nehéz családi körülményeiből fakadóan nem volt alkalma igénybe venni, egyedül képezte magát. A háború lezárását követően befejezte zeneiskolai fúvós tanulmányait, majd elvégezte a karvezetői szakot, ezután a szabadkai városi zenekarban trombitásként, majd a Népszínházban kürtösként működött. 1954-től szerkesztette az Újvidéki Rádió magyar népzenei műsorát. Népzenekutatói tevékenysége során a népi hangszerek gyűjtése mellett magyar, szerb, ruszin és cigány dalokat és népi szokásokat is lejegyzett. 1979-ben forgatta Hét magyar ballada című, a magyar dallamkincsből készült filmjét, megjelent hanglemezeinek száma meghaladja a húszat. Folklórral kapcsolatos tanulmányait megjelentette a Vajdasági Múzeum, a Jugoszláviai Folkloristák Szövetsége, a Hungarológiai Intézet, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, és a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete is. Életművének, amely több mint ötven esztendőt ölel át, hangsúlyos része zeneszerzői munkássága. Korai kompozíciói között megtaláljuk szabadkai költők verseinek megzenésítését. Széleskörű érdeklődésének köszönhetően gyermekeknek szánt dalokat és kórusokat is (A Telhetetlen gömböc, gyermekopera, 1963; Citrafonmesék, 1983–84; rádiójátékokhoz komponált zene). Az ötvenes évek után figyelmének fókuszába az elektronikus zene kerül, amellyel szintén kapcsolódik a társművészetekhez (Jób, színpadi zene, 1972). Műveinek jellemzője az avantgárd és a népzene találkozása, míg zenekari, vokális alkotásaiban megjelennek a népi hangszerek és gyakorta sajátjuk az aleatorika is (Pontok és vonalak, 1972; Reflexiók No. I–VIII., 1968–74; Actiones No. I–III., 1977; Spirál, tv-balett, 1978; Flóra No. I–IX., Ikebana, balett No. V., 1980–94). A zenei grafika által a növények és virágok vonalait, színeit reprezentálja Flóra-sorozatában és két új hangszer megalkotása is a nevéhez fűződik, a magyar népi citerákon alapuló citrafon (1974) és a multimediális tablofon (1976). Szintén ebben az évben Régi húrok, új hangok címmel portréfilm készült életéről. Művei három hanglemezen (1978, 1979, 1991) és egy CD-n (ReR Megacorp, London, 1996) hallhatók. Szerzeményei gyakori vendégek a hazai és a külföldi hangversenytermek műsorain, a kortárs zenei fesztiválokon, valamint különböző televíziós és rádiós műsorokban. Király Ernő 1960-tól rendes tagja a Szerbiai Folkloristák Egyesületének, 1962-től a Szerbiai Zeneszerzők Egyesületének, 1996-tól a Magyar Művészeti Akadémia társadalmi szervezetnek, munkásságát 2003-ban Magyar Művészetért Díjjal, 2005-ben a vajdasági Magyar Életfa-díjjal, és a Mediawave – Nemzetközi Vizuális Művészeti Alapítvány díjával, a Párhuzamos Kultúrákért Díjjal ismerték el.