Fotó: Eöri Szabó Zsolt

„A humor Isten ajándéka"

Február 16-án mutatta be a Nemzeti Színház Csiszár Imre rendezésében a Morus Szent Tamás életéről szóló, Egy ember az örökkévalóságnak című drámát. Interjúnkban a címszereplő Rátóti Zoltán – a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Színházművészeti Tagozat vezetője – vall arról, miként készült a szerepre, miért érezte fontosnak, hogy saját hangján is megörökítse Morus négy imáját, illetve Rátóti személyében a magyarföldi templomépítőt is megkérdezzük, hogyan készül a júliusi templomfesztiválra.
– Milyen kép élt Önben Morus Tamásról még a próbafolyamat előtt?
– Csak annyit tudtam Morus Tamásról, amennyi rám ragadt az évtizedek során. VIII. Henrik angol király lordkancellárja, aki nem adta hozzájárulását ahhoz, hogy az uralkodó felbontsa házasságát Aragóniai Katalinnal – hiszen a válás a katolikus tanítás szerint bűn. Morus sem taktikai, sem politikai okból nem engedett az álláspontjából. Perbe is fogták hazaárulásért. A rendíthetetlenség viszont Morus személyiségének csupán az egyik vonzó vonása, a másik a derűje.
– Ezzel a bölcs kedéllyel Robert Bolt darabán keresztül ismerkedett meg?
– Igen, az Egy ember az örökkévalóságnak több okból is régóta élénken élt bennem. Nem véletlenül kapott Fred Zinnemann Oscar-díjat a filmadaptáció rendezéséért, 1967-es alkotásában ugyanaz a Paul Scofield alakítja Morus Tamást, aki a New York-i színpadon több mint hatszázszor formálta meg a szent figuráját. Remekül megírt vitadráma, igaz, egy különös vonással: olyan tárgyalási dráma, aminek mindannyian tudjuk a végkimenetelét. Éppen az az izgalmas benne, hogy ezzel együtt is lebilincselő. Morus Tamás műveit viszont csak később olvastam. A szerepre készülés során találkoztam az Utópia című munkájával, és a próbafolyamat közben ismerkedtem meg az Erősítő párbeszéd balsors idején című művével. Utóbbit az teszi számunkra áthallásossá, hogy két magyar nemes dialógusát írta meg Morus, akik a mohácsi vész után beszélgetnek a török veszedelemről és a keresztények nagy kísértéséről, a hitehagyásról. De a legjobban nem is ezek a szövegei ragadtak meg, hanem Morus ránk maradt imái.
– Amelyek közül négyet fel is olvasott. Miért adott hangot Morus fohászainak?
– Minden év júliusában megünnepeljük a magyarföldi fatemplom megszentelésének évfordulóját. Ebben a kicsi őrségi faluban ugyanis 2010-ben ebben a hónapban fejeztük be a templomépítést. A Gryllus Dániellel közösen szervezett évfordulós fesztivál alatt majdnem mindig szoktam felolvasást tartani. Amikor például megjelent Hermann Hesse Assisi Szent Ferencről szóló kisregénye, akkor többször is felolvastam templomokban, majd megjelent hangoskönyv formában. Csakhogy Morus Utópiája ebből a szempontból nehezebben befogadható mű, márpedig egy felolvasás számomra éjszakai, elcsendesülős, meditatív műfaj, és nem elsősorban az intellektusra akar hatni. Így akadtam az imákra, amelyek közül az egyik Ferenc pápa kedvenc fohásza is. Wim Wenders rendező tavaly bemutatott, Ferenc pápa – Egy hiteles ember című portréfilmjében mondja el a szentatya, hogy ő bizony mindennap Morus Tamással imádkozza: „Adj, Uram, humorérzéket!" Azt hiszen, mindannyian könnyen tudunk kapcsolódni ehhez a fohászhoz.
– Térjünk vissza a fatemplomhoz! Ön kezdeményezte és kísérte végig az istenháza megépítését, több adománygyűjtő gálát is rendezett már a Nemzeti Színházban az építés előmozdítása érdekében.  Nemrég újabb kéréssel fordult a nyilvánossághoz, a készülő orgona költségvetéséhez van még szükségük hárommillió forintra.  Hogyan áll a gyűjtés?
– Egy biztos: annyi nehézséget küzdöttünk már le a templomépítés során, hogy nem kételkedem abban, hogy ezt is megoldjuk. Az orgona árának nyolcvan százaléka megvan, remélem, akadnak majd jó szándékú emberek, akik felajánlanak némi támogatást. A hangszer egyébként már készül a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúrában, sőt az idei fesztivál egyik fő attrakciója lesz. Az eseményen felszenteljük, és Rákász Gergely koncertorgonista művészi közreműködésével fel is avatjuk az orgonát.
– Dér András rendező készített Önről portréfilmet a Magyar Művészeti Akadémia számára. Ebben beszél arról, milyen szorongást kellett legyőznie pályája elején, a színművészeti főiskolai évek során. Morus Tamás – egy szent – színpadi megformálás előtt is szorongott?
– Kettős dolog ez, mert a portréfilmben is elmondtam, hogy a korral azért kisebb érzelmi kilengést okoz bennem az új szereppel járó szorongás. Ugyanakkor minden új feladat nyugtalansággal tölt el először. Az Egy ember az örökkévalóságnak esetében eleinte a szerep súlya nehezedett rám. Ugyanakkor ahogyan a Csíksomlyói passió című előadásban Péter apostol esetében, most Morusnál is arra kell törekednem, hogy ne a szentet, hanem az embert formáljam meg. Színészként nem merülhetek el a szentnek kijáró tiszteletben, hanem egy – adott esetben akár esendő – karaktert kell eljátszanom. A végső alakítás pedig a színészkollégákkal közös próbák során tisztul le. Az ő reakcióik, mozgásuk, hozzáállásuk segít engem megérteni egy-egy szerepet. Nehezen megragadható folyamat ez. Az első és egyetlen alkalom, amikor próbanaplót írtam, az a 2002-ben színre vitt Peer Gynt volt, aminek címszerepét játszhattam a Schwajda György vezette új Nemzeti Színházban a norvég Kai Johnsen rendezésében – a 2014-es akadémiai székfoglaló beszédemre való felkészülésben nagy hasznát vettem ennek a naplónak.
– Morus Tamásnak milyen esendő tulajdonságait fedezte fel?
– Az előadásban el is hangzik, hogy Morus is tele van félelemmel – tegyük, hozzá: minden oka megvan rá. Ez semmiképpen sem gyengeség, hiszen a félelem a túlélésünkhöz kell. Egyikünk sem szereti, ha látják rajta, ha fél. Ő a humorával fedi el a szorongását. A humor persze Isten ajándéka. És ez a kulcsmozzanat az ő személyében: a megingathatatlan hite, az, hogy tudja, végül nem embereknek, hanem Istennek tartozik elszámolással. Ez az, ami nem engedi meg számára, hogy megkísérthesse bármilyen ördögi gondolat.
 

Rátóti Zoltánnal közölt interjút nemrég a 777blog.hu nevű népszerű keresztény orgánum is. A színművész tanúságtétellel felérő módon nyilatkozik Morus Tamás imáiról, 2016-os lemondásáról a kaposvári Csiky Gergely színház igazgatói posztjáról és a „színészi vezeklésről".