Sára Sándor a 80 huszár forgatásán / B. Müller Magda fényképei

Egy jól megkomponált képnek minden mozzanata fontos

Sára Sándor nyolcvanöt éves

Sára Sándor, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-nagydíjas és Balázs Béla-díjas operatőr, filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja november 28-án ünnepli 85. születésnapját. Ezen a napon az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának szervezésében köszönti a mestert a köztestület a Pesti Vigadó Sinkovits Imre Kamaraszínpadán, ahol fontos filmjét, a 80 huszár (1978, 124') digitálisan felújított változatát is levetítik, a terem előterében pedig fotóiból látható kamarakiállítás a tiszteletére.
Sára Sándorral gazdag pályájáról beszélgettünk.

– Miért tartja fontosnak, hogy támogassa a Galga-menti fiatal pályakezdő tehetségek indulását és mi módon tudja támogatni őket?

– Fontos, hogy a pályakezdő fiatalok az iskola elvégzése után mielőbb kamatoztathassák a tudásukat. A Feldobott Kő Alapítványt azzal a céllal hoztam létre, hogy a Galga völgyében művészeti pályára készülő, vagy művészettel foglalkozó fiatalokat tudjuk segíteni. Magam is tettem alapítótőkét ebbe az alapítványba és a turai szülői ház is részét képezi, de természetesen szükség van további adakozókra, hogy ösztöndíjakkal tudjuk támogatni a pályakezdőket.

– Ma könnyebb, vagy nehezebb a tehetséges fiatalok indulása, mint az 1950-es években?

– Erre a legmegfelelőbb válasz, hogy részben könnyebb, részben nehezebb ma az indulás. Azért könnyebb, mert számtalan lehetőségük van a fiataloknak, hogy felkészüljenek a filmezésre, ha ezzel szeretnének foglalkozni, a nehézség viszont abban van, hogy a Színművészeti Főiskola (most már Egyetem) elvégzése után nehezebb rögtön munkához jutniuk.

– Közismert, hogy lokálpatrióta és nagyon szereti szülőhelyét Turát és környékét. Az ottani fiatalok felkarolása különösképpen szívügye?

– Minden tehetséges fiatalt szívesen támogatnék, nem csupán a Galga-völgyieket, hanem a Káli-medenceieket is, hogy második „otthonomhoz" is kapcsolódjak. Ehhez persze elengedhetetlen a megfelelő anyagi háttér.

– A tehetség elkallódása vagy az érvényesülése mennyire köthető a gyökerekhez?

– Jó, hogy használta ezt az elkallódás szót, mert amikor engem elsőre nem vettek fel a Főiskolára, találkoztam Szőts Istvánnal, ő szavak nélkül is látta rajtam, hogy nem sikerült a felvételi, és azt mondta, hogy a tehetség nem vész el, legfeljebb elkallódik. Ez bizony igaz. Biztos, hogy sokan elkallódtak, sokan pedig tudtak érvényesülni, az arányokat nehéz megmondani.

– A felvételi tehát először nem sikerül, ugyanakkor az az egy év meghatározó volt az Ön számára. Mivel foglalkozott ezalatt?

– Apámat addigra már kétszer internálták mint falusi jegyzőt. Akkor ő a rendszer ellenségének számított, és a főellenség fia nem kerülhet be az egyetemre, főiskolára. Úgy gondolom, másodszor már azért sikerülhetett 1953-ban a felvételim, mert akkor hirdette meg Nagy Imre az enyhültebb politikát, és abban a légkörben már be lehetett kerülni.
Ami az egy évet illeti, számomra egyébiránt kimondottan hasznos volt. Először próbálkoztam fotósként elhelyezkedni, de nem sikerült. A sors iróniája, hogy jelentkeztem többek között a NIKEX Külkereskedelmi Vállalathoz, aminek az épületét később a Duna Televízió kapta meg. Szóval miután fotográfusként nem tudtam elhelyezkedni, máshova jelentkeztem, és így lettem a Földmérő és Talajvizsgáló Irodánál geodéta. Jártuk az országot és felméréseket készítettünk. Az országjárás amúgy sem állt távol tőlem, mert a gimnáziumot négy városban végeztem el (mind más közeget jelentett), Jászberényben, Aszódon, Berettyóújfalun és Budapesten, ami különféle élményt és tanulságot jelentett a számomra. Felmértem többek között a Tiszai Erőműnek a területét, Várpalotán egy-egy lakónegyedet, a Szeged környéki tanyavilágot. Ez mind más-más emberekkel, sorsokkal való találkozást jelentett, úgyhogy ilyen értelemben hasznos volt és előkészítette a főiskolai tanulmányokat. A későbbiek folyamán szerencsésnek tartottam, ha már egy megszerzett diploma után vették fel a jelentkezőt a Főiskolára, mert a többlettapasztalatot hasznosítani tudták.

– A kimaradt egy évben, amikor geodétaként, földmérőként járta a világot, akkor formálódott az érdeklődése az emberek, az emberi sorsok iránt. Később a filmkészítésben a kísérletezés. Egyformán érdekelte a formában a kísérletezés és a sorsban az ember, az emberi arc?

– Igen. Ez teljesen természetes, mert minden fiatal – akármilyen művészeti ágban tevékenykedik – előbb a formával kezdi. Avantgárd és formabontó, aminek eredményei vannak. Később, ahogy kicsit komolyodik az ember már nemcsak a formára gondol alkotóként, hanem a tartalomra, illetve a kettő kölcsön- és egymásra hatására. Készítettem absztraktnak nevezhető fényképeket is, tasiszták, vagy pointillisták hatására, ami filmen, fotóban elég ritka volt, de aztán később, egy idő után vágytam arra, hogy arcokat is fotografáljak. A kettő egy idő után párhuzamosan futott. A film miatt aztán maradtak az arcok, de a kép mindig fontos volt számomra. Most szomorúan látom, hogy mintha a filmkészítők elfelejtkeztek volna a kép jelentőségéről. A szükségesnél többet beszélnek és illusztrálnak a mai filmekben, és azt a filmnyelvet, amit még a némafilm kezdett el kidolgozni, és a hangosfilm még egy ideig folytatta, a mai film már leszokott róla. Holott a film másféleképpen nézett rá a világra, más következtetéseket vont le, és azt másképpen tette.

– A fotózásban mi a legfontosabb az Ön számára?

– Mi a Főiskola első két évében nem is láttunk felvevőgépet. Ez persze nem tudatos volt, hanem a Főiskola anyagi helyzete nem engedte meg. Viszont sokat fényképeztünk, és filmetűdöket készítettünk, ami segítette a képi látásmódunkat. Pontosságra és fegyelemre szoktatott, hiszen egy képnek minden mozzanata fontos. Ez a látásmód annyira meghatározta a munkámat, hogy később, amikor fotókat hoztak, hogy véleményezzem, kértem egy ollót, körbevágtam a képet. Majd megkérdeztem az illetőt (később a Dunaversitas, a Duna Televízió filmes iskolájának tanulói számára is adtam ezt a feladatot), hogy az általam vágott képben benne van-e minden, amit szeretett volna kifejezni. A válasz igen volt. Majd megnéztük, hogy a levágott részben van-e valami, ami hiányzik. Kiderült, hogy semmi. Ebből is látszik, hogy a képet pontosan kell megfogalmazni. Örök tanulság a kezdőknek, hogy a kevesebb, több. Fontos már a komponálás előtt megtervezni, hogy mi kerüljön a képre.
Egy epizódot mondanék ehhez a Szindbád forgatásáról. Az első jelenet egy táncjelenet. Latinovits Zoltán két fiatal lányt tanít táncolni. Ahhoz, hogy taníthasson, neki is tudnia kellett a lépéseket, ezért egy tánctanár foglalkozott vele. Ezt azonban Zoli (Latinovits Zoltán) nem vette komolyan és nem ment neki a tánc. Ő a kerti bútorokra fogta, hogy nem megy a tánc, így azokat kivitette a kellékessel. A tánc viszont utána sem ment. Közben én igyekeztem megtalálni a kamera számára a legoptimálisabb helyet, és láttam, hogy volt ott egy gyönyörű faág, amin hogyha átsuhan a kép, az megadja a hangulatát a filmnek. Zoli viszont azt mondta, hogy itt van ez a faág, hát ettől nem lehet táncolni, vigyék ki. A kellékesek már ugrottak, hogy levágják a faágat, én pedig odamentem, és azt mondtam, hogy azt, hogy egy képből mit viszünk ki, vagy mit teszünk be, azt itt én mondom meg. Csend lett, aztán persze felvettük a jelenetet. Ez is bizonyítja a kép fontosságát és pontosságát. Visszatérve az első két évre, amikor nem használtunk filmkamerát, csak fényképezőgépet, olyan gyakorlatra tettünk szert, hogy amikor a filmforgatáson rögtönözni kellett, mert ilyen is gyakran volt, az már rutinosan ment. Rögtön rá tudott állni a szemünk a lényegre, és kiszűrtük, kiszeparáltuk azt, ami nem való oda. Pontosságra szoktatott.

– A Magyar Művészeti Akadémia jelentette meg 2014-ben a Pro Patria – Sára 80 című kötetet Pintér Judit szerkesztésében. Ebben van egy tanulmány Szilágyi Erzsébet tollából, aki a Sára-stílust úgy jellemzi, hogy szemléletére operatőrként és rendezőként is a fotós-látásmód jellemző, fotói mindig a felfedezés örömét és izgalmát tartalmazzák, amivel mindig plusz jelentést ad a dokumentált történéseknek, a képen megjelenő arcoknak.

– Ebben lehet némi igazság. Egyébiránt, hogy pontosan milyen ez a stílus, nehéz megmondani, de azért van pár emlékezetes filmünk, ezek talán őrzik ezt a stílust.

– Operatőrként számos rendezővel dolgozott együtt, és mindenki elképzeléséhez tudott igazodni.

– Igen, a rendező elképzeléséhez és a forgatókönyvhöz. Miután elolvastam egy adott forgatókönyvet, már volt egy vízióm. Utána átbeszéltük a rendezővel, ami egy másik vízió, majd eljött a megvalósítás ideje, a forgatás. Ott már pontosnak és egyértelműnek kell lenni.

– Egy idő után saját filmeket kezdett készíteni. Miért tartotta fontosnak, hogy egy idő után, az operatőri munka mellett a rendezést is vállalja egy személyben?

– Ennek gyakorlati oka volt. Egy kamerán keresztül másképp látom a világot, ötleteket ad és erről kár lemondani.

– Szilágyi Erzsébet elemzése a fent említett tanulmányban a dramaturg-operatőr fogalmát is alkalmazza, mint Önre jellemzőt.

– Balázs Béla írja le egy helyütt a filmkészítés folyamatát, és van egy mondata, hogy elkészül a forgatókönyv, szereposztás, helyszínkeresés, és akkor jön a „kamerával felszerelt operatőr". Ez régen így volt, még a némafilm idején. Utolsó pillanatban egy operatőr is kellett, egy technikai ember, aki felveszi az előkészített jelenetet. Holott az operatőri munka nyilván ennél jóval több. Én úgy szerettem operatőrként a rendezővel együttműködni, hogy már a kezdetektől ott voltam, a novellától a technikai forgatókönyv megszületéséig, így lehetőségem nyílhatott a képi ötleteimet is elmondani, érvényesíteni, figyelni az egésznek a szerkezetére, dramaturgiájára.
Emlékszem, amikor Gaál Pistával (szerk. Gaál Istvánnal) forgattuk a Sodrásban című filmet, volt egy jelenet egy nyárfasorban. Ennek a képi megjelenítését máshogy gondoltuk, nem értettünk egyet. Végül Pista azt mondta: de hát én azt akarom, hogy a te képed legyen jó. Erre azt válaszoltam: én meg azt akarom, hogy a te filmed legyen jó.

– Kinek lett végül igaza? Ki győzött?

– Felvettük a jelenetet. A nyárfasor győzött. (nevet)

– Hogyan élte meg, hogy ilyen szakmai tapasztalattal a háta mögött nem hívták a főiskolára tanítani?

– Nem is foglalkoztam a kérdéssel, hiszen lefoglalt a filmkészítés. Különben is megmételyezném a hallgatókat, hiszen 1956-ban a Forradalmi Bizottság tagja voltam. A „működésünk" persze nem nagyon terjedhetett túl azon például, hogy néhány nagyon elfogult tanárt ún. rendelkezési állományba „helyeztünk", hogy majd ha a rend helyreáll, akkor döntsenek a sorsukról az illetékesek. Ezenkívül szerettük volna, hogy változzon meg az oktatási rendszer, ebben mondjuk sikeresesek voltunk. És hogy a kollégiumot hozzák be a Gorkij fasorról, ez is létrejött.
Ezek talán nem olyan nagy vétkek, hogy ne taníthattam volna a Főiskolán, de elsorolom, hogy még kik nem taníthattak: Szőts István, Gaál István, Huszárik Zoltán, Kósa Ferenc. Tulajdonképpen büszke lehetek rá, hogy ehhez a névsorhoz tartozhattam.
Később persze már nyílt volna rá lehetőség, de minden életkornak megvan a maga feladata. Nagyon későn elkezdeni tanítani, már nem lett volna szerencsés. Hátránya viszont az, hogy nincsenek a klasszikus értelemben vett tanítványaim. Olyan tanítványok, akik azt a szellemiséget képviselnék, amiket a filmjeimben, filmjeinkben megjelenítek. Ennek a szellemiségnek az áthagyományozódása, folytatódása nem direkt módon tudott alakulni. A főiskola alatt vagy után persze dolgozott mellettem pár operatőr és elvétve egy-két filmes, aki ezt a szellemiséget, gondolkodásmódot követte, tehát elvétve azért vannak csírák.

– A közösség, a műhelymunka egész életében fontos volt.

– A műhelymunka alapvetően fontos. Az 1960-as évek elején létrehoztuk a Balázs Béla Stúdiót, ami valóban független stúdió volt. Kaptunk egy bizonyos finanszírozási összeget egy magyar játékfilmre, és azzal szabadon gazdálkodhattunk. Mi fogadhattuk el a novellát, a forgatókönyvet, és dönthettünk róla, hogy melyikből készüljön film. Ez jól működött. Ennek a szellemisége sugárzott át a későbbi filmstúdiókba, amikbe az azonos ízlésű alkotók csoportosultak. Ennek nagy előnye, hogy a filmkészítőknek volt választási lehetősége. Mert ha az egyik helyen nem fogadták el a forgatókönyvet, még mehetett másik stúdióhoz felajánlani írását. Hozzáértők bírálták el a forgatókönyvet és segítették a film létrejöttét, hiszen gyakorló rendezők, osztálytársaim, barátaim voltak ezekben a stúdiókban. Ez szintén nagyon fontos, hiszen mindegyikben szakmai műhelymunka folyt.
Annak idején a filmforgatókönyvet még neves írókkal írtuk. Ahogy a mostani gyakorlatból látom, a magukat forgatókönyvírónak nevezők ontják magukból az írásokat, ez a pályázatoknál is látszik.

– A Balázs Béla Stúdiónak a viszonylagos szabadsága mennyire segítette akkor a kitörést, mennyire adott kitörési lehetőséget?

– Korábban éveket kellett várni, míg egy Színművészeti főiskolát frissen végzett alkotó munkához jusson. Az az összeg, amit mi akkor a filmgyártásra fordíthattunk ezt lehetővé tette. Így készíthettünk ott kísérleti filmeket, kisjátékfilmeket, dokumentumfilmet, és ezzel a fiatalok lehetőséget kaptak, hogy megmutassák, hogy mire képesek. Az elismertséget segítette és azt, hogy jóval korábban jutott Gaál István és Szabó István filmkészítési lehetőséghez, mint annak idején Makk Károly. Nekik korábban több időt kellett várakozniuk, hiszen nagyjátékfilmet nem bíztak egyből kezdőre, mert drága. Ám kisjátékfilmet igen, és itt fel lehetett mérni, hogy ki hogyan alkot. Többségében tehetséges filmesek tartoztak ide, és a filmek is jól sikerültek, hiszen kijutottak nemzetközi fesztiválokra, ahol díjakat nyertek. Így már könnyebben lehetett a fiatalokat továbbsegíteni.

– Hogyan fordulhatott elő, hogy egy olyan alkotó, aki már oly sok mindent letett az asztalra, nem kaphatott pénzt a történelmi játékfilmjei megvalósításához?

– A Film-főigazgatóságnak volt egy elképzelése, hogy összegyűjti az ötleteket, forgatókönyveket, és amikor kellő számú összegyűlt, kiválasztja azt, amelyik megvalósulhat. Hiszen ezek nagyon drága filmtervek voltak. Készen volt már a madéfalvi történetről a forgatókönyvem, így nyugodt voltam, hogy ahogy kihirdetik a „versenyt", készen állok, hogy beadjam majd. Viszont a kihirdetés, a versenyeztetés elmaradt, egyre rámutattak, hogy abból kell készüljön film, és az el is készült. Ez a furcsa helyzet arra ösztönzött engem, hogy a kifogásolt magas költségeket lefaragom, leegyszerűsítem a filmgyártást. Egy kamera van és egy ember, aki beszél. Így indult a dokumentumfilm, ahol nem mindegy, ki beszél és mit mond. Ha jól van kiválasztva a megszólaló, és időt és energiát fordítanak rá, akkor jó lesz a dokumentumfilm.

– Mi alapján választotta ki a hiteles arcokat, embereket, sorsokat?

– Amiről nem szerették, hogy beszéljen az ember, vagy tilos volt, arról kellett filmet készíteni. Egy-egy ilyen súlyos téma feldolgozásánál minél több emberrel akartam beszélni, hiszen ez a hitelességét adta. A Pergőtűzben számos olyan jelenet van, hogy egyvalaki elkezd egy történetet és négyen-öten mondják végig. Lehet, hogy nem pontosan ugyanazt a történetet, de azzal hasonlót és az egy történetté áll össze és hiteles.

– Nagyon sok történelmi játékfilmterve nem valósulhatott meg, hiszen nem kapott rá elég pénzt. Helyette viszont megvalósultak a történelmi dokumentumfilmek. Hogyha kapott volna elég forrást a játékfilmekre, akkor talán nem jutott volna ideje a dokumentumfilmes feldolgozásra. Sajnálná, ha ezek a meghatározó dokumentumfilmek nem születtek volna meg?

– Sajnáltam volna, igen. Bár valamennyi biztosan a játékfilmek készítése mellett is belefért volna. A történelmi dokumentumfilmek elkészültek, a történelmi játékfilmek pedig alig. Sokan hiányolják a történelmi feldolgozást, és elfelejtik, hogy ott a 80 huszár. Vagy hallok olyant, hogy a Gulag történetének feldolgozását hiányolják, és elfelejtik a Magyar nők a Gulágon és a Nehézsorsúak című dokumentumfilmeket. Hallok hangokat az utóbbi időben, hogy meg kell teremteni a magyar nemzeti filmgyártást. Nos, nem kell megteremteni a magyar nemzeti filmgyártást, hiszen az már régóta van, sokkal inkább folytatni kellett volna. Mint ahogy nem szabadott volna hagyni megszűnni a Történelmi Film Alapítványt.

Itt említeném a Duna Televízió indulását is. Többen, köztük Sütő András is elmondta, hogy a Duna Televízió megalapítása az egyik legnagyobb eredmény volt, ami a Kárpát-medencében a magyarságért történt. Már a létrejötte is nagyon nehézkes volt, de akkor voltak olyan elképzelések, hogy a Duna TV-t a Magyar Televízión belül kellene működtetni, ám ez a beolvasztás láthatóan a Duna TV megszűnését okozta volna. Én ezt már akkor is elleneztem. Végül láthatjuk, hogy ez okozta a vesztét.

– A szellemisége, a dolgozók szemlélete a Duna Televízió elnökeként 1993–2000 között fontos volt Önnek. Mi az, amit még szívesen megvalósított volna, ha belefér az idejébe?

– Hét év egy semmiből induló televízió számára nagyon rövid idő. Úton voltunk még, nem érhettük meg a végső kiteljesedést. A műsorok gazdagságával, pontosságával, fontosságával, értékteremtésével. Mai napig kapok pozitív visszajelzéseket, hogy milyen jó volt az induló Duna TV, a szellemisége, hogy jó volt bemenni oda. Ez fontos, és ez elveszett. Ma már nem számít különleges rangnak, ünnepi alkalomnak a Duna TV-be menni. A Duna TV-nek még számtalan kihasználatlan lehetősége volt, ahhoz, hogy színvonalas, jó, érdekes, gazdag műsorokat tudjon készíteni.

– A filmklub jó lehetőség az értékes filmek és lelkes közönség összetalálkozására. Korábban a Duna Televízió vállalta ezt a közvetítő szerepet, most a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozata indította útjára harmadik sorozatát, az 53 magyar játékfilm és 100 dokumentumfilm után a magyar animációs filmekre várják a nézőket.

– A filmklub, amit a Duna Televízióban elkezdtünk, értéket mutatott be. Ezt folytattuk a Magyar Művészeti Akadémia szervezésében. Az Akadémiát fiatal korára való tekintettel (köztestületként való működésének 7. évét kezdte meg) lehetőségként tekintem fontosnak, amiben átjárás van a tagozatok között, és aktívan részt vehetünk egymás munkájában. Együtt fedezhetnénk fel Kárpát-medencét, hisz az író, a képzőművész, a filmes, a zenész a maga szemszögéből dolgozhatná fel a magyarság kulturális színhelyeit.

– Melyik volt a legutolsó alkotása?

– A Mementó című dokumentumfilm volt, melyben egy asszony mesél gyermekkori emlékeiről, valamint édesanyja visszaemlékezéséről, amikor az oroszok betörtek hazánkba. Megrázó film, és a címe is beszédes, igen, emlékeznünk kell.

– Köszönöm a beszélgetést. Most pedig engedje meg, hogy mi is emlékezzünk, méghozzá egy neves évfordulóra, és 85. születésnapja alkalmából köszönthessük Önt. Isten éltesse!

– Köszönöm szépen.

26 novembre 2018  |  sára sándor interjú