MTI Fotó: Bruzák Noémi

Eltemették Albert Gábort

Végső búcsút vettek Albert Gábor Kossuth-díjas írótól, a Magyar Művészeti Akadémia néhai tagjától január 4-én, csütörtökön Budapesten, a Farkasréti temetőben. A ravatalnál mondott búcsúbeszédében Hoppál Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős államtitkára azt hangsúlyozta: az Albert Gábort munkára sarkalló feladatok fontos közös eredője volt, hogy hajtóerejüket soha nem egyetlen ember érdeke, kíváncsisága motiválta, hanem az egész nemzeté. Nemzetféltő, nemzetépítő, a magyar kultúra egyetemes értékeit szolgáló munkásságában, művészetében hűen követte az előtte járó legnagyobbakat. Az igazság hangjának megszólaltatásáért vállalta a fárasztó munkát, a meg nem értettséget, még az elhallgattatást is."
Albert Gábor életének túlnyomó része épp az általa sokat bírált kommunista diktatúra szorongató, szűkös és sötét évtizedeiben telt el - mutatott rá Hoppál Péter, majd úgy folytatta: ám lehet, hogy épp ez a küzdelmes szemtanúság érlelte Albert Gábort azzá a nemzetféltő szociográfus íróvá, aki a nem sokkal előtte járt Németh László, Illyés Gyula és Kós Károly szellemi nyomdokaiban lépkedett, és a legnehezebb évtizedekben is itt maradt magyarként, Magyarországon. Kiemelte: Albert Gábor olyan alkotó volt, aki bármilyen korban megtalálva értelmiségi, polgári küldetését, mindig újabb és újabb feladatokat halmozott maga elé és igyekezett azokat a legnagyobb odaadással teljesíteni. Mint mondta, földi élete, munkássága tele volt féltéssel, fájdalommal, ugyanakkor reménységgel is. Ő maga így fogalmazta meg ars poeticáját: a megismerés és a megértés olthatatlan vágya volt életem irányítója és motorja."
   Albert Gábor olyan ember volt, aki mindig a szíve szavára hallgatott. Abban bízhatunk, végül az utóbbi évtizedek iránta tanúsított tisztelete, szeretete és megbecsülése által, meg is találta a maga igazságát" fűzte hozzá Hoppál Péter.
Fekete György, az MMA tiszteletbeli elnöke emlékező beszédében úgy fogalmazott: Albert Gábor "szerény volt és határozott, stílusjegyek nélkül modern, szürrealitásának indokolt tudatában lett vérbeli közéleti ember".
   Nem kalandozott a vakvilágba, hanem világméretű sétákat tett az értelmes nemzettudat virágos hazai mezőin. Megírta a megírandókat és a felejthetetlent, átélte kivetett sorsok drámáit, felismerte az adekvát pillanatok jelentőségét, szó nélkül viselte a méltatlan közös terheket, és műveit elszigetelte a hétvégi irodalmi piacok langyos kínálatától emelte ki Fekete György.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke Albert Gábort a 20. századi magyar irodalom és művelődéstörténet nagy alakjának nevezte. Mint mondta, Albert Gábor munkássága, emberi és szakmai helytállása a rendről, a tisztességről, az értelmiségi írástudó ember örök felelősségéről szól. Életének 88 éve ennek a felelősségvállalásnak a története is tette hozzá.
   A december 8-án elhunyt írót mintegy kétszázan, családtagjai, rokonai, barátai, pályatársai és tisztelői kísérték utolsó útjára.
    
Albert Gábor 1929-ben született a Baranya megyei Egyházasharasztiban. Az ELTE-n szerzett diplomát magyar nyelv és irodalom szakon. 1954-től tíz éven át az Országos Széchényi Könyvtárban, majd 30 évig az MTA Zenetudományi Intézet könyvtári és dokumentációs osztályának élén dolgozott.
   Az 1986-os írószövetségi közgyűlésen elmondott, a Kádár-rendszert bíráló beszéde miatt egy ideig nem publikálhatott. 1988-ban Tőkéczki László történésszel együtt megszervezte a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesületet, amelynek elnöke lett. Főszerkesztője volt az Új Magyarország című napilapnak, az Új Magyar Híreknek és a Magyarok Világlapjának. 1989-től a Magyar Írószövetség választmányi, majd elnökségi tagja. 2010-től a Magyar Írószövetség örökös tagja, 2011-től a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja volt.
   Legfontosabb művei: Az istentagadó (négy kisregény, 1969), Kagylóhéjban (regény, 1974), Útvesztők verőfényben (1979, novellák), Királyok könyve (történelmi regény, 1980), Emelt fővel (ismeretterjesztő, 1983), Egy lakodalom végelszámolása (novellák, 1983), Hol vannak azok az oszlopok? (regény, 1983).
   Munkásságát a Magyar Érdemrend lovag-, majd tisztikeresztjével, 2015-ben Kossuth-díjjal, 2016-ban Berzsenyi Dániel-díjjal és Magyar Örökség-díjjal ismerték el.

 
Fekete György búcsúztatója Albert Gábor temetésén

Amikor egy festőművész meghal, a képek életének jelentősége megkettőződik, mert ismételhetetlenné válik. Ez a halandóság kockázatát is jól jelzi.
Amikor egy zeneművész meghal, a dallam, a ritmus, a mosoly és a dráma is végleges helyet tölt be a térben és az emlékek világában, s rögtön új felmutatókért is könyörögni kezd.
Amikor eltávozik közülünk egy építész, a valóságos életre álmodott architektúrák végleges szobrokká nemesülnek. Az alkotó szinte kővé dermed.
Amikor egy író számára áll meg a földi időóra, szavai, gondolatai, szelleme elkezd véglegesen belerögzülni a történelembe. A tegnap, a ma és a holnap megálmodott és megélt egységgé kezd válni. Összesimul a magánélet és a társadalmi lét, az ajánlatok tisztessége és a megvalósításokban megélt személyes részvétel. Valószínűleg a művészet világában az írások az igazán „mérlegképesek".
Az az író pedig, akinek vállalt nemzete van, kivételesen gazdag nyelvvel bír és félelem nélküli bátorsággal fogalmazza meg az övé számára a szükségest – hogy a lehetséges határainak a felismerésében találjon magának méltó szerepet –, ahhoz Albert Gábornak kellett megszületnie.
Gábor szerényen volt határozott, stílusjegyek nélkül modern, szuverenitásának indokolt tudatában és védelmében lett vérbeli közéleti személyiség. Nem kalandozott a vakvilágban, hanem világméretű sétákat tett az értelmes nemzettudat virágos mezőin. Megírta a maradandót és a felejthetetlent. Átélte számkivetett sorsok drámáit, felismerte az adekvát pillanatok jelentőségét, miközben szó nélkül viselte a sokszor méltatlan közös terheket. Műveit elszigetelte a hétvégi irodalmi piacok langyos kínálatától, így árudáknak és árulásoknak nem volt alanya.
A Magyar Művészeti Akadémia szomorú szeretettel és illő büszkeséggel köszön el testvérétől, Albert Gábortól, életét megköszöni a teremtő Istennek és erős hittel reméli, hogy nyitó kapu várja a végső számvetésen, s utódainak, pályatársainak odaát is segítőtársa lesz abban, hogy egyszer majd újra és véglegesen is találkozhassunk.
 
Elhangzott a budapesti Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójában, 2018. január 4-én.
January 5, 2018  |  fekete györgy albert gábor szentmártoni jános temetés