Évek óta szalagra rögzítjük a beszélgetéseinket. Többnyire öregek beszélgetnek. Évek óta minden csütörtökön este. Minden évszakban, ahogy forog a föld, ahogy távolodunk és közeledünk egy spirális mentén a Naphoz, rohanva egy csillagkép felé. A beszélgetésekbol időnként kimarad egy-egy társunk, és többé nem is tér vissza. Lassú ez a folyamat; a régi beszélgető emberek lassan elmaradnak, és az újak folytatják, mintha mi se történt volna.
Pedig történt. Itt vagyunk, itt voltunk vendégségben, jártuk a termeket, mindig újabbak nyíltak ki előttünk, ismeretlen, soha nem látott berendezésekkel. A ház, a kert, ahol a vendégséget megéltük, az újra és újra elágazó ösvények világa volt. A szétágazó ösvényeken szólongattuk egymást, a termekbe veszett emlékek sem riasztottak vissza az ismételt és váratlan találkozásoktól.
A beszélgetés folytatódik. Mi más lehet egy Akadémia, mint beszélgetés a titokzatos világról egy bolygón, mely ismeretlen célja felé halad. Azok beszélgetése ez, akiket megvert a Föld azzal, hogy az én központi és örök élményével halandónak kell elfogadnia önmagát.
