A Délvidék népzenéje

A tervek szerint a Kecske utcai Makovecz Szalonban három, különböző időpontban megrendezésre kerülő előadás is foglalkozik a Délvidék magyar örökségével. A sorozat nyitó előadását április 5-én Borsi Ferenc tartotta, aki az egykor volt magyar hazánk Szerbiába szakított területén élő magyarság népzenéjéről beszélt.A háznagyi teendőket Juhász Judit látta el.
Borsi Ferenc mindenekelőtt azt a kérdést tisztázta, hogy milyen névvel kell illetni az adott területet, hiszen a mai Magyarországon a történelmi hagyományaink alapján gyakorta a Délvidék elnevezést használják. Borsi Ferenc azonban rámutatott, hogy ez az elnevezés nem csak a ma Szerbiában lévő egykori magyar területeket fedi le, hanem a ma Horvátországban, valamint Szlavóniában található területeket is. Ráadásul a szerbek körében rosszul cseng ez az elnevezés, lévén, hogy ők a Trianon után birtokukba került Dél-Magyarországnak a Vajdaság nevet adták. Mivel az ottani magyarságnak békében kell együtt élnie az ott lévő szerbséggel, Borsi Ferenc a Vajdaság név mellett tett hitet.
Az előadó ezt követően feltette a kérdést: honnan került oda a ma ott élő magyarság? Hozzátette: a honfoglalástól egészen a török korig ott élő, őshonos magyarság a törökökkel vívott, másfél évszázados szakadatlan háborúban kihalt, s a táj teljes mértékben elnéptelenedett. A Habsburg Birodalom a hódoltságot követően több évtizeden keresztül nem engedte meg, hogy a magyarság visszatérjen ősi földjére. Először osztrák, német, majd román, szerb, szlovák, ruszin, sőt még francia telepesek is érkezhettek, csak utánuk, a maradék földekre jöhettek vissza a magyarok.
Előadásában Borsi Ferenc a területet három tájegységre bontotta: Bácskára, Bánságra és a Szerémségre. Ez utóbbi kapcsán hangsúlyozta, hogy a magyarság itt már csak szórványban fordul elő. A Bácska kapcsán elmondta, hogy oda főleg a Dunántúlról, valamint a Jászságból és a Kunságból érkeztek telepesek, míg a Bánságba a Dél-Alföldről, azon belül is inkább Szeged környékéről. A bánsági tájra utolsó hullámként a XIX. század végén Bukovinából érkeztek magyarok. Borsi szerint ez a sokszínűség a vajdasági magyarság népzenekincsében is megmutatkozik. Két fő stílust különített el: a régi, ősi népzenei hagyományt, amely pentaton jellegű, magasról induló, s lefelé ereszkedő. Ezt a stílust Borsi szerint még Ázsiából hoztuk magunkkal. Az új stílus azonban sokkal fiatalabb, a török kor után alakult ki. Ez negyedes mozgású, míg a régi stílus nyolcados. Mint fogalmazott: „a XVII-XVIII. században lelassult a zene, ami idővel elhozta a csárdás alapjait". Hozzátette: a népzene nagyon komoly népköltészeti jelképrendszerrel bírt. A vajdasági népköltészetben meghatározó a Tisza, valamint a folyón való átkelés gondolata, amely túlmutat önmagán, s önálló jelentéssel is bír. Kijelentette: „a népdalok hihetetlen finomsággal írják körbe a kimondhatatlant. Amikor a népzenének még élő közege volt, akkor azzal közölni akartak valamit. A szövegnek tehát konkrét funkciója volt" – mondta Borsi Ferenc.
10 / maig / 2017  |  akadémiai szalon borsi ferenc