Gulyás Gyula ▪ fotó: Lugosi Lugo László / MMA

Elkötelezett dokumentarista

Gulyás Gyula filmrendező

Tóth Péter Pál A Gulyás testvérek – Pálya és kép című monográfiája a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának megbízásából az MMA Kiadójában jelent meg. A Gulyás testvérek, Gyula és János, a magyar dokumentumfilm meghatározó alakjai. A kiadvány áttekinti az alkotópáros pályafutásának (illetve pályafutásainak) legfontosabb csomópontjait, megidézi a kort, amelyben ezek a – részben közös – életművek megszülettek, s ezen életművek kapcsán kísérletet tesz annak a kérdésnek egyáltalán nem magától értetődő megválaszolására, hogy mi is a dokumentumfilm voltaképpen. A könyv kapcsán Gulyás Gyulával beszélgettünk.
– „Problémás nagyfiú"-ból, ahogy édesapja és gyermekkori környezete nevezte a lázadó, dacos kiskamasz Gulyás Gyulát, hogyan vált a valóság felé forduló érzékeny fiatalemberré?
– Egy biztos, hogy nem tudatosan. Sem a lázadás nem volt tudatos a részemről, sem a kiállás bizonyos helyzetek mellett. Talán a természetes szocializációmból fakadt, hiszen vannak nehezen elviselhető vagy elviselhetetlen dolgok a társadalomban, és mindenki maga dönti el, hogy kíván-e erre reagálni, és ha igen, milyen feleletet kíván adni. Meg tudja-e jeleníteni a válaszát, vagy csak egy kávé mellett fejti ki a véleményét.
Én ennél egy kicsit furfangosabb voltam, vagy rövidlátóbb, mert azt hittem, hogy ha rámutatunk a társadalomnak ezekre az egyenetlenségeire, furaságaira, pl. filmen, az másoknak is megnyitja a véleményalkotási lehetőségét. Ebben tulajdonképpen nem is csalódtam, mert a legjobb barátaimat, fontos kapcsolataimat ezeknek a filmeknek és a hatásuknak köszönhetem.
– A társadalom feszültségei iránti érzékenysége indította el a dokumentumfilm-készítés útján. Mi alapján választotta az adott témához a riportalanyait és mi érdekelte az emberben?
– Amibe belehabarodtunk, azzal kezdtünk foglalkozni, vérbeli dilettánsok vagy amatőrök voltunk, mindkét szónak a pozitív értelmében. Mi nem kaptunk sok pénzt, hogy megrendezhessünk egy fikciós elképzelést a filmjeinkben, éppen ellenkezőleg. Úgy éreztük, hogy a téma mindennél fontosabb, akár az első filmünkre gondolok, a penészleki „Valóság, síppal dobbal, avagy tűzön-vízen át…" című 1968-ban befejezett munkánkra gondolok,mely aztán a „balázsbélás" Vannak változások (1976–78) alapja lett. Erre például nagyon sokat költöttünk a saját pénzünkből, és kaptunk baráti kölcsönként egy autó nyeremény betétet, mely nászajándék volt. Jellemző, hogy a visszaútra a vonaton már nem volt minden stábtagunknak elegendő pénz, így sorshúzással döntöttük el, hogy ki megy stoppal. Aki viszont a vonattal mehetett, vinnie kellett a teljes felszerelést, kamerákat, lámpákat, magnót, nyersanyagot. Hát így indultunk kezdetben lelkes amatőrként, úgymond szinte egy fillér nélkül, miközben profi stábok messze elkerülték e tájékot, témát és problematikát is.
– Az amatőrfilmesek vezéregyéniségének tartották kortársai. Milyen a viszonya a tekintélyhez?
– Nagyon szerencsések voltunk, mert a mi nemzedékünknek sok példaképe lehetett, Fábry, Szabó, Ranódy, Wajda, Kavalerowitz, Konwicki stb., valamint a fővárosban hasonló mentalitású barátainkkal létrehoztuk a Cinema 64-et, ahol igazi műhelymunka zajlott. (Dékány István barátom készített is erről egy filmet Ők akik… a Cinema 64 Stúdió címmel.) Olyan kezdő filmesek jöttek le ide, mint Szabó István és Jancsó Miklós. A Fényes szelekbe Jancsó Miklós bennünket is elhívott az öcsémmel, és a Tanítványok című játékfilmem főszereplőivel. Több volt, mint gesztus, maga a paradicsom. Meg is örökítettük egy werkfilmmel (Sej, szellők).
– Párhuzamos életutak testvérével. Milyen érzékenységgel, képességekkel egészítették ki egymást? János operatőrként a szemével, a kamera lencséjével fürkészte az arcot, Gyula, a riporter a szavakkal faggatta a riportalanyokat. János a szelíd, háttérerő, míg Gyula a szókimondó „frontember".
– Az öcsém, János, végzett operatőr (messze nemcsak az arcot fürkészte, de a környezetet, meta-kommunikációt, szituációt is, ún. belső vágásokra törekedve), számára adott volt, hogy végigjárja a szamárlétrát, mégis mindkettőnknek igazi reveláció volt, hogy az amatőrfilmes tevékenységünk jutalmaként meghívtak bennünket a Balázs Béla Stúdióba.
Azt én teljesen úgy éltem meg, mintha egy katedrálisba megy az ember, ahol nem egyszerű hívőként, hanem felkent papként fogadják. Mert bennünket is rögtön elfogadtak, pályázhattunk és évekig dolgozhattunk egy-egy munkánkon. A végeredményt persze a Filmfőigazgatóság ellenőrizte. Életem legjobb stábjával dolgozhattam itt, nemcsak a kollégák kiválósága miatt, de a gyártástechnológia profizmusa miatt is.
A Kísérleti iskola című filmünk öt egész estés részből állt. Hol máshol lett volna lehetőség ilyen filmet elkészíteni? Alkalmi vetítésekre meg is hívtak bennünket. A dokumentumfilm más lehetőségeket biztosít, mint egy játékfilm. Mi nem voltunk doktrinerek, de törekedtünk a valóság ábrázolásának árnyalt, sokoldalú, prekoncepciómentes megismerésére. El is neveztük szocio-filmeknek.
Azzal tisztában voltunk, hogy vagy valami egészen extrát nyújtunk, mind a metodikában, mind a tematikában, vagy beállunk a sorba, és szürke átlag leszünk.
– Milyen alkotói módszerrel, magatartással dolgoztak?
– Nagyon sok filmet láttunk a Balázs Béla Stúdióban, és nagyon sok vitán részt vettünk. Talán ezért is alakult ki bennem az a módszer, hogy a riporter ne tetszelegjen a mindentudás mezében, hanem menet közben, saját képességét is terítékre téve, kockáztassa a renoméját, a hozzáértését, de többek között azt is, hogy van-e benne annyi érzékenység vagy szenvedély, hogy megértse, hogy abban a leghétköznapibb helyzetben mi az, ami igazán revelatív lehet. Ez persze egy permanens jelenlétet igényelt. Ez a figyelem biztosította a riportalanyokat arról, hogy őket tisztelik, rájuk kíváncsiak. Adott esetben még kíváncsibbak, mint a rokonaik, kollégáik, sorstársaik. Ebben a légkörben már az első találkozásokon ők úgy fogalmazták meg, olyan képiséggel az élményeiket, emlékeiket, ami visszahozhatatlan volt. Ha ezt ismételni kellett volna, az már egy rossz szereplés, feszengés, irodalmiaskodás, teátralitás lett volna. Ők érezték annak a fontosságát, hogy amit mondanak, azt csak ők tudják – mert ez a sorsuk, s ezt bízzák ránk, ezt kell megismernünk, ezért fontos, hogy elmondják nekünk.
– Működött tehát a bizalom kiépítése.
– A kulturális antropológia ezt hívja az empátia megteremtésének. Viszont ez a valóságban nem annyira egyszerű. Ezt minden esetben egyedi fazonra kell szabni. Persze néha súgnom kellett az öcsémnek is, ha épp kamerán kívül történt valami, hiszen akkor még nem volt külön kereső, amin egyben nézhette volna a képet, mint később a játékfilmekben, itt fokozott koncentrációval, és a szem erős igénybevételével kellett tartania a közel 16 kilós kamerát. Így születtek olyan képek, amik később sokak számára emblematikusak maradtak.
– És voltak viták kettejük között?
– Voltak, persze. Vannak, akik olyanra is emlékeznek, hogy verekedtünk is. (szerk.: nevet) Egy alkalommal az egyik szerkesztőnk mondott ellent, amikor a főosztályvezető ki akart vágatni valamit, és akkor persze mi is mellé álltunk, pedig az konkrét pofozkodással végződött a Magyar Televízióban! Csoda, hogy nem bocsájtották el a szókimondásáért.
– Hivatásos amatőrök. Így aposztrofálta az önök alkotópárosát Tóth Klára. Az együtt indult életút egy idő után különvált. Ön szerint mik voltak a különválás, különalkotás okai?
– Mi nemcsak a forgatáson dolgoztunk együtt, hanem az utómunkán is. János összeszámolta, hogy pl. a Ne sápadj! című filmünkön több mint 110 napot dolgoztunk együtt, egy több fős stábbal (vágó, asszisztense, szakértő, rendező asszisztens, és mi), ami ma elképzelhetetlen, és látszik is, nem egy esetben a one-man-show! Ebből több változat is készült. Persze ehhez kellett egy anyahajó, egy olyan stúdió, amely a hátteret adta. Ez is a BBS-ben indult el, és a Társulás vette át, ami egy emblematikus és elhallgatott része a magyar filmgyártásnak és a kulturális közéleten túlmutató politikai direktíváknak. A létrejötte után ugyanis társadalomtudósok voltak a művészeti tanácsban. Hogy csak egyet emeljek ki, az Én is jártam Isonzónál… című filmünknek Bihari Mihály volt a dramaturgja. Jóban is lettünk vele. Az első változat több mint 4 órás volt. Ezt (ha az akkori videotechnika engedte volna) el kellett volna menteni, hiszen ez a változat sokkal gazdagabb volt. És ezt a stúdiót, mert kilógott a sorból, az akkori ún. kultúrpolitika feloszlatta, messze nem kulturált viszonyok között, a szakma nem túl publikus, ám „lelkes" asszisztenciájával! Ennek a történetének a megírásával azóta is adós az ún. magyar filmtörténet. Ami a különválást illeti, nos, ezt az érdeklődésünk és a mentalitásunk is adta. A kezdetekben, még amatőr filmesként is nagyon sok játékfilmet készítettünk. Ebből volt, amit később felnagyítottam, videóra áttettem és utószinkronizáltattam. Ez a film, a már említett Tanítványok (1968) később megnyerte a kritikusok díját és Győrben a Mediawave fesztiválon rendezői díjat kapott. Ez ösztönzött engem arra, hogy más korábbi amatőr filmjeimet is (amiben később elismert, nagy színészek játszottak, Hetényi Pál, Jordán Tamás, Sólyom Kati) felújítsam, persze a tartalom változtatása nélkül. Ezzel egy kicsit demonstrálom is, hogy a magyar filmművészet része az amatőr film is, mely következetesen el van hallgatva! Pedig, ha a művészettörténetből az „amatőr", főiskolát nem végzett festőket törölnénk, őrült hiányosságot konstatálhatnánk! Sőt, hamisítást! Egyszer közölni is kellene már ezt a listát…
Na de a válóok – miként egy válóper –, nem összegezhető egy tőmondatban. S miként ott is sokan hajlamosak visszaprojektálni az „elhagyást", „szakítást" stb. az egész korábbi együttlétre, a vadszerelemben fogant gyerekekre – a lavórral együtt öntenék ki –, nos, itt sem disztingválnak. Pedig csak újabb, más-más törekvések egyéni megoldásai domináltak a több évtizedes „együttlét" után. Addig is voltak válságok és megtorpanások stb., és ezután is születtek újabb „gyerekeink", mert egy-egy mozi mindig is több mint 9 hónapig készült.


 
– A dokumentumfilm műfajáról már beszéltünk. E műfaj a megformálása, és a hossza miatt is eltér a játékfilmtől. A fiatalok mennyire befogadók a lassúbb, látványra eseménytelenebb, hagyományos, viszont az újítás felé mutató formára, ami nézői oldalról nagyobb figyelmet igényel?
– Ez alkat kérdése. Most valóban látok egy tendenciát, hogy tegyünk mindet fogyaszthatóbbá, pl. ha a klasszikus irodalmi művek átírására gondolunk. Ezt én a német-vicc szintjén kezelem, borítékolható a poén! Pontosan érzékelem, hogy minden nemzedéknek meg kell teremteni a maga kulturális elvárásait is, de ha ez a korábbiak nem-ismeretén, csonkolásán alapul…, lelkük rajta. Volt már erre is példa, ha nem is kizárólag a mozgókép területén.
Minket még az hevített, hogy pl. a Hamletet is több változatban láthattuk, és lelkesen átbeszéltük minden irodalmi színházi, filmes élményünket. Persze messze nem a klasszikus adaptációk vonzottak, de nem voltunk tudatosan süketek és vakok, azon az alapon, hogy az nem ma készült, nem olyan mentalitást, megoldást, szellemiséget tükröz, mint a favoritjaink, és ezt hosszasan kellene sorolni. Nem hiszem, hogy kivételek lettünk volna.
– Tanításkor mire hívja fel az ifjúság, a diákjai figyelmét?
– Aktív koromban, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszékén nem a lexikális tudás átadása volt a célom, hanem igyekeztem felkelteni az érdeklődésüket a dokumentumfilm iránt azzal, hogy mutattam nekik ilyen filmeket és beszélgettünk róla. Galileo Galilei szavait tudnám nagyjából idézni, aki szerint: „A tudást nem lehet megtanítani. Csak segíteni abban, hogy felkeltsük az érdeklődést a megszerzésére." Mert akiben ez megvan, az úgyis magától elindul az útján. Ott is létrehoztunk egy kis létszámú jószerivel amatőr társulatot egykorvolt tanszékvezetőnk emlékezetére: Kunt Ernő Képíró Műhely címen, és az adottságok ellenében több produkció hazai országos és nemzetközi versenyen is szerepelt, sikerrel! Ez a mai napig működik, összejárunk és együtt pályázunk is filmekre, beszélgetünk, s vitázunk mások munkáiról, munkakópiákról, azaz műhelyként szeretnénk létezni.
– Hogyan fogadta a hírt, hogy a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatának felkérésére monográfia készül a Gulyás testvérek munkásságáról, hiszen élő és lezáratlan életműről beszélhetünk az önök esetében?
– Örültem neki. Másokról is megjelent már a szakmában is hasonló könyv, hadd ne soroljam, bár megvan mind, és olvastam is. Igaz, hogy még élő alkotókról van szó az esetünkben is, de ez nem jelentette azt, hogy az adatokon kívül bármibe is beleszóljunk, hiszen elfogadtuk Tóth Péter Pál érvrendszerét, kritikáját, válogatását, végül is nem mi írtuk a könyvet! Ő kollégánk és barátunk, éveken át gyűjtötte az anyagot, és szeretem benne, hogy olvasmányos és személyes. Nem örültem volna egy pusztán tényekre alapozó mégoly „tudományos" számvetésnek, hiszen még élünk!
– Kell-e bizalmi kapcsolat a szerzővel, jelen esetben Tóth Péter Pállal? Eszerint nem akárki írhatta meg ezt a könyvet?
– Bizony így van. Tóth Péter Pál egykori munkatársunk, a könyvtől függetlenül, korábban is barátunk, nagyon jó kritikus. Éveken át írt filmes lapokba kritikákat, javasoltam is neki, hogy ezeket az írásait is gyűjtse egy csokorba, mert nagyon ritka, hogy valaki művelje is a szakmát, ugyanakkor analitikusan, szakmailag is tudjon rá tárgyilagosan tekinteni. Az ő írásai, véleménye mindig is mérce volt számomra, akár úgy is, hogy megnézzem-e az általa „bemutatott" filmet.
– A Gyulyás testvérek című monográfiához DVD-válogatást is adtak a könyv végén, mintegy oktatási segédanyagként, aminek a tanárok bizonyára nagy hasznát veszik majd. Kért-e a valahol bármilyen javítást a könyvben?
– Nem, nem szóltam bele egyáltalán. Az adatokat egyeztettük csupán. Ez számomra főként az évszámokban okozott nehézséget.
– Számos díjjal jutalmazták a munkáját, melyik elismerésre a legbüszkébb?
– A büszkeséget védeni kelletik a balítélettől. S mivel mindenféle akadály és akadályoztatás mellett utamat megharcoltam, s hitemet megtartottam talán szerencsésnek, s bizonyos értelemben boldognak is nevezhetem sorsomat. Ha két pilont kellene megjelölnöm ezen az élet-hídon, akkor az induláskor az elsőszülött amatőrfilmes „Hurok-teszt" c. serlegem leírhatatlan öröm volt húszévesen! – miként a tényleges első-utód a családban! De a másik hídfő, a Magyar Művészeti Akadémiára való meghívásunk, jelölésünk esett a legjobban. Átnéztem az akkori tagnévsort, az eltávozottakkal együtt, kevés olyan társaságot tudnék mondani, ahol ilyen magas hányadossal valóban büszkeség volt bekerülni, társ lenni. Akkor még 11-12 éve a Kecske utcában működöt az Akadémia, és az volt a rendszer, hogy két tagnak kellet jelölnie az új jelöltet. Ez a mi esetünkben Sára Sándor és Jankovics Marcell volt.
– Mik a tervei a jövőre nézve?
– Úgy dolgozom, mint egy festő. A saját szakállamra is elkezdek filmeket. Félig megmunkált töredékek, melyeken olyan sorsok örökítődtek az utánunk jövőkre is, ami a folyamatos pályáztatásokon kifutott volna az életből, nem egyszer. Ez azért is van, mert közben számtalanszor változott a filmtechnika. E tárgyban tizenhárom „rendszerváltást" éltem meg, mindegyikbe beletanulva, transzferálva a harmadikról a nyolcadikra és tovább, kicsit sziszifuszinak tűnik, de nincs más megoldás.
Másfél tucat filmet forgattam le saját érdeklődésemből. Hogy csak egy példát említsek, a Normantas Pauliusról szóló filmemet 4 éve kezdtem el, kb. 2-3-szor forgattam vele évente. Sajnálatos módon, közben ő meghalt, de így szerencsére maradt róla használható anyag.
A mai napig dolgozom egyébként. Jelenleg egy Gulag-film végén tartok. A főszereplőmmel 8 éve kezdtem forgatni. Ő a Gulagon megtanult oroszul, és miután hazajött, műfordító lett belőle, amit számos díjjal jutalmaztak. Most 90 éves, és remélem, hogy vele együtt örülhetünk a film idei bemutatóján. [A Kifutás című dokumentumfilm bemutatója 2018. február 26-án lesz az Uránia Nemzeti Filmszínházban. – a szerk.]
Четвъртък, 2018, Февруари 8  |  gulyás jános interjú gulyás gyula dokumentumfilmezés