Fotó: Lugosi Lugo László

Elhunyt Marsall László költő

2013. június 25-én Budapesten elhunyt Marsall László Kossuth-díjas költő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A költő ünnepélyes búcsúztatása július 29-én, hétfőn 14.15 órakor volt a Farkasréti temető Makovecz-termében. 
Marsall László 1933. november 3-án született Szegeden. Költői pályakezdését Weöres Sándor segítette, őt tekintette mesterének. Alkalmi munkákból élt, majd bekerült a Magyar Rádióhoz, ahol 1957–1967 között külső munkatárs volt, majd 1967-től az irodalmi osztály belső munkatársaként dolgozott.  A hatvanas években tagja volt a Belvárosi Kávéház már legendás hírű értelmiségi társaságának. 1970-től szabadfoglalkozású író. Első kötete, a Vízjelek ekkor látott napvilágot. Második könyve, a Szerelem alfapont 1977-ben, a Portáncfigurák 1980-ban jelent meg. További kötetei: Egy világ mintája, Negyvenegy öregek, Holdraforgó, Város papírmadárból, Pókhálófüggvények, Tatus és szörnyei, A megpördített orsó, Szélketrec, Holnapután?, Szikrák és tövisek. Válogatott kötetét 1989-ben, a gyűjteményest 2002-ben adták ki. Van egy drámakötete is. Festészettel, grafikával is foglalkozott.

2000-től csatlakozott a Magyar Művészeti Akadémiához – 2011-től a köztestület rendes tagja –, és tagja a Digitális Irodalmi Akadémiának is.
Marsall Lászlót (1933–2013) a Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti.
A költő ünnepélyes búcsúztatása július 29-én, hétfőn 14.15 órakor volt a Farkasréti temető Makovecz-termében. 

Szentmártoni János elhangzott búcsúztatója itt elolvasható.

Fontosabb irodalmi díjai, elismerései:
1984 – József Attila-díj
1987 – Az Év Könyve-jutalom
1991 – Déry Tibor-jutalom
2000 – a Magyar Alkotók Országos Egyesülete nagydíja
2000 – Az Év Könyve-jutalom
2002 – Kossuth-díj
2003 – Kortárs-díj
2008 – Arany János-díj

* * *

Két alapélmény

„1. Életem során sohasem unatkoztam. Féltem sokszor. […] Megtanultam „nem félni félni". De máig is maradandó: a tárgytalan szorongás. Beleket facsargató. Mintha mindig elhalasztottam volna valamit, vagy adósa volnék valakinek. Nehéz órák. Mélyponton vacog a lelkecske, a »semmi ágán ül szíve«. Megértem én az Isten- és Ördög-hívőket. Gyanúm: ezt az állapotot el nem viselik ők sem, a hirtelen rájuk törőt. Hasonlatos ez az állapot: lenni idegen városban, bezárva hangszigetelt szobába, ajtó-ablak nincs, lehelnek be levegőt (de kik?), szünedezőben az idő, nem tudhatni, miért vagyok itt. És mintha várakoznék valakire, de sejthetően soha nem jön el. Meg kellett tanulnom: a keserű órát kell elviselni, a továbbiak rosszabbak már nem lehetnek, jön a »csalfa« remény. (Heidegger úr mondott erről okos téziseket – egyetértek vele.)
2. Jövök a Körös-partról Békésen, fürdés után – még a Babai kocsmába sem ugrom be nagyfröccsre – a református templomban elharangozták a delet, nyári hőság, a tyúkok megtojtak, kodácsolnak. Ki tudja, miért, megállok egy poros levelű akácfa árnyékában, és akkor: »villámcsapás az agyban!« A jobb féltekéből indult majdnem átlósan, és a bal kulcscsontom fölött csapódik be. Amit átéltem? Káprázat. Megsemmisülés. Kis »Énségem« elvesztése. De hirtelen szertetágulás, mintha Univerzum volnék. Az élmény leírhatatlan. Külső zaj semmi. Fény-lét. Fölocsúdva hittem, én barom: »napszúrás«, »epilepsziás roham«? De utána! Mintha egy Nap-Körösben fürdőztem volna. Egész lényemnek és testemnek-végtagjaimnak hihetetlenül könnyedén, mint valaki koszos rabságból szabadult ember, majdnem táncolva mentem a változatlan hőségben, ismeretlen Haza útján hazafelé, a békési irányi utcába. Más táj. Más ember. […]
Ettől érintetten kezdődő kételkedés: vajon én vagyok-e én? És egyáltalán: létezik-e Én? Nem lehetséges-e, hogy valaki kezében valami szerszámféle vagyok, aki fúr-farag, csinál, és a csinálmány a tükör, homályos, és benne látom »magamat«?"
(Fúró utca, útvesztők, csavarintmányok, Curriculum vitae. Kortárs Kiadó, 1995)
* * *

Pályakép

Marsall László a modern magyar költészet egyik legkülönösebb alakja. Talán még különcnek is lehetne nevezni, ha ennek a fogalomnak nem volnának félreérthető mellékjelentései. De a köznapi emberekhez képest minden igazi költő valamiképpen különc, s a költők társaságában olyanok számíthatnak különcnek, mint például Weöres Sándor vagy éppen Marsall László. A róla szóló írásokban nevezték őt már többek között Próteusznak, Orpheusznak, Sziszüphosznak, s mindegyik elgondolkoztató. Ifjúkorának legfőbb mestere, Weöres Sándor Próteusznak is nevezte, tehát ahhoz a mítoszi lényhez hasonlította magát, aki alakváltoztató és korlátlan, múltat és jövőt is átölelő tudással rendelkezett. A költő szimbolikusan eleve „jósló" személy volt és lehet ma is, másrészt pedig alanyi költőként vagy mindig önmagát adja, vagy sokféle alakmásban s ennek megfelelően sokféle formában szólal meg. Orpheusz legendás alakját a költők őstípusaként ismerjük, aki csodás dalával a természetet s még az isteneket is elbűvölte. Sziszüphosz ravasz király volt, aki egyszer még a halált is fogságba ejtette. Büntetésül örökké egy sziklát kell görgetnie a hegyre, s az onnan mindig visszahull. Az értelmetlen munka jelképének szokták tekinteni, de Camus óta az emberi fenségnek is példája. […]
Olyan költő ő, aki az orpheuszi harmóniaképzet széthullásának tudatában törekszik arra, hogy mégis egész világot építsen. S ez egyértelműen és legtökéletesebben éppen szerelmi lírájában valósult meg. S temetett ő is kamasz fiúgyermeket, feleséget. Szerelem, szeretet és halál összefonódnak. Olyan próteuszi alkat, akit kísérletezőnek is nevezhetnénk, kiegészítve azzal, hogy ugyanaz a költői személyiség áll mindegyik korszaka, kötete mögött. S illik rá ez a megnevezés azért is, mert időszemléletében múlt, jelen s jövő egyaránt hangsúlyos. Igaz, ő nem mindentudó, hanem megismerésre és megértésre törekvő. Marsall nem ravasz költő, s nem is érdemelte ki az istenek büntetését, ő a földi poklocskáktól kapott ütéseket. Sziszüphosz pedig számára is az öntudatos, a helytálló ember szimbóluma.
(Vasy Géza irodalomtörténész)

 

2013. június 25.  |  kegyelet marsall lászló