Inkei Péter, L. Simon László és Takács Bence

Az állami kultúrafinanszírozás lehetőségei

Az Örökség Kultúrpolitikai Intézet (ÖKI) 2018-as Örökség Műhelysorozatának idei utolsó beszélgetését 2018. november 21-én szerdán délután tartották a Művészeti Akadémia új irodaházának rendezvénytermében. Az állami kultúrafinanszírozás rendszeréről szóló kerekasztal-beszélgetésen részt vett Inkei Péter kulturális szakember, a Budapesti Kulturális Obszervatórium vezetője, és L. Simon László kultúrpolitikus, országgyűlési képviselő. Az egybegyűlteket dr. Kucsera Tamás Gergely az MMA főtitkára köszöntötte, a beszélgetést Takács Bence Ervin újságíró vezette. A témákat Makranczi Zsolt, az ÖKI igazgatója vezette fel: Milyen feladata és felelőssége lehet az államnak a kultúra finanszírozásának terén? Mit és milyen keretek között támogat az állam, milyen a kulturális költségvetés szerkezete? Az adók mely módjai alkalmasak a kultúra támogatására? Hogyan ösztönözheti az állam a magánmecenatúrát?
Megmerítkezni a valóságban" mottóval indított megnyitóbeszédében dr. Kucsera Tamás Gergely elmondta, immáron négy éve ápol az MMA szakmai kapcsolatot az Örökség Kultúrpolitikai Intézettel. A közös munka elsősorban a fesztiválkutatás területén zajlik, a kultúrafinanszírozás tekintetében pedig összehasonlító elemzésekkel próbálja a két intézmény a jövőben elősegíteni a minőségi szempontok érvényre jutását.
A beszélgetés első szekciója történeti kitekintéssel indult. Rögzítette azokat a tényeket, amik alapjában meghatározzák ma Magyarországon a kultúrafinanszírozás, de alapvetően a kultúrába avatkozás elveit. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy a szubvenció hazánkban történeti okokból is sokkalta erősebben van jelen más országokéhoz képest. Ennek oka a Trianon utáni Klebelsberg-féle kulturális reformpolitika, illetve a kultúrpolitika alapjait letevő Kornis Gyula koncepciója. Az ország nagyságát, mint további befolyásoló tényezőt említették: számít, hogy mekkora a nyelvi közeg, mekkora a felvevő piac, amelyben a kultúrpolitikának érvényesülnie kell, és ez milyen módon alakítja a kulturális kínálatot.
Tisztázásra került a beszélgetés gerincét képező magánmecenatúra működési elveinek a szakértők szerint hibás alapokon nyugvó – ezért akadozó, vagy egyáltalán nem működő – intézménye. A beszélgetőpartnerek megítélése szerint két fronton szorul korrekcióra a probléma: állami és civil szinten. A szabad alkotás feltételeinek létrejöttét támogatnia kell az államnak, a keretrendszer fenntartásában is illetékes, ugyanakkor nem kell minden területet lefednie. Inkei Péter úgy érvelt: „a kulturális kínálatban is van egy természetes kiválasztódás, ami idővel mindig felmutatja a minőséget és az értéket. Az állam dolga az, hogy erre figyeljen, és ne maga szelektáljon önkényesen. A politika érzékeli és reagál a minőségre, de kifejleszteni nem tudja azt." Jelen pillanatban azonban az állam látja el ezt a feladatot is, holott nem csak az ő dolga lenne. Ennek okát L. Simon László és Inkei Péter is alapvetően a taoban látja, illetve „nincsenek már Hatvany-bárók", akik társadalmi kötelezettségnek, lelki-szükségszerűségnek éreznék a magyar kultúra ügyét. Fő problémaként jelölték meg, hogy a 2009-ben amúgy jó elvek alapján bevezetett TAO (azaz, hogy a gazdasági szereplőket kössük össze a kultúra szereplőivel, megteremtve a lehetőségét az átengedett adótámogatáson fölüli kapcsolatrendszerek kialakulásának, elősegítve ezzel az indirekt, magán támogatási rendszert) ma a „rendszeresített megvesztegetés eszköze lett" Inkei Péter szavait idézve. Illetve a támogató cégek a tao felajánlásával, tulajdonképpen az állam által szabadon felhasználható pénzeket fordították a legtöbb esetben mecenatúrára szponzoráció gyanánt. A teljesítménykényszerből – hiszen a tao a támogatást a teljesítménnyel kötötte össze – aztán folyamatosan növekedett az államnak átengedett tao mértéke, ami valójában a minőségi produkciók létrejöttéhez sem járult hozzá, emlékeztettek a résztvevők. Mindezek teljesen aláásták a magánmecenatúrát, hiszen a magán források, a saját zsebből történő finanszírozások elapadtak, megszűntek. Így óhatatlanul az állam ölébe hullott ennek a „feladatnak" a teljesítése. Takács Bence Ervin ennek kapcsán felvetette, az állam megnövekedett szerepe a kultúratámogatásban felvetheti a szubjektív részlehajlás lehetőségét. L. Simon László helyt adva a feltételezésnek hangsúlyozta, hogy épp ezért különösen fontos a reális értékítélet, az egyes szakterületek józan és higgadt irányítása, melyre jó példaként említette az NKA-t. A Nemzeti Kulturális Alap forrásai a hihetetlen számban megnőtt kultúrából élő, és élni akarók száma miatt folyamatosan tovább aprózódnak, ami kezelhetetlenné teszi a rendszert, utalt ezzel a rengeteg pályázóra, pályázatra, a megítélt támogatások számára. A Nemzeti Kulturális Alap éves költségvetése évek óta 10-11 milliárd forint körül mozog, ezért képtelen lépést tartani ezzel a trenddel. L. Simon László fontos célnak nevezte azt is, hogy a kulturális támogatásokat ne szociális alapon osszák szét. Legyenek külön szociális alapú támogatások is, de a kettő ne keveredjen, mert az káros és a minőség rovására megy. Álláspontja szerint a hatalmon lévőknek jobb rendszert kell működtetni, a támogatási rendszert pedig a realitásokhoz kell igazítani akár egész működési mechanizmusok teljes újragondolásával (NKA), valamint képesnek kell elfogadniuk olyan értékeket is, ami nem feltétlenül találkozik az ízlésükkel.
Feladatok felvetéséből, megoldási alternatívákból nem volt hiány az eszmecsere során. „A mai időkben az állam milyen módon és milyen eszközökkel alakítja a kultúrpolitikát, és ebben mekkora része van a költségvetésnek, illetve miként lehet a magánmecenatúra ügyét előmozdítani" kérdésre L. Simon László megjegyezte, finanszírozás területén elsősorban a jogszabályi keretek átalakítására van szükség. Ennek egyik zászlóshajója még 1997-ből a 140-es törvény, amely az önkormányzatok kultúrafinanszírozáshoz szükséges költségvetési támogatásait deklarálja az alkotmányban foglaltak szerint, közművelési, könyvtári feladatok ellátására vonatkozóan. Az áfa különösen hangsúlyos pont: példaként azon szervezetek esetét emelte ki, akik valamilyen közhasznú szervezetet támogatnak: kérdés, hogy kapnak-e adókedvezményt? Mire, mekkora adót vet ki az állam? Kiemelte: a gazdasági élet szereplőit ösztönözni kell a patrónus szerepének felvállalására, hiszen ebben és az adópolitikai kérdésekben ráadásul párttól függetlenül a rendszerváltás óta konszenzus van.
A másik fronton – a civil szférában – a következő teendőket sorolták fel a beszélgetés résztvevői: a szocializmus által szétzúzott civil világ kultúraápolásra fordított igényét újra életre kell hívni. L. Simon László arra hívta fel a figyelmet, hogy míg egyes területeken – mint például a színházlátogatás – élen járunk, ugyanakkor keveset megyünk múzeumba és még kevesebbet olvasunk. A két világháború közt működő polgári aktivitás rendszerét lehetne felidézni, létrehozni, de a kultúra legitimálását egy sor másik szinten is biztosítani szükséges álláspontja szerint (pl. belső indíttatás kiformálása).
Cikkünk az Örökség Kultúrpolitikai Intézet 2018-as Örökség Műhely sorozat 2018. november 21-i alkalmának sajtőközleménye alapján készült, melyet az alábbi anyagban olvashatnak: Az állami kultúrafinanszírozás rendszere – elvek, célok, lehetőségek.