2013. június 12. 17.30

III. Bp., Kecske utca 25.

Goethe színtanának titkai

Johann Wolfgang von Goethe német költőfejedelem életművének egyik kevésbé ismert szegmensét, a színekkel kapcsolatos kutatásokat és felismeréseket elevenítette fel vetített képes bemutató keretében Hegedűs Miklós festőművész a Kecske utcában.
Az előadás során a háznagyi teendőket Szemadám György festőművész, művészeti író látta el.
Összetett és szimbolikus mű Goethe Színtana. A monumentális és korszakos, öt kötetre rúgó írások megjelenésének kétszázadik évfordulóját 2010-ben ünnepelték a költőóriás hívei. A szerzőt világszerte manapság inkább a költeményei miatt ünneplik, ő maga azonban nem irodalmi munkásságát tartotta maradandónak. Élete végén így írt: „Mindazt, amit költőként alkottam, nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam is. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam."
Hegedűs Miklós szerint Goethe színelmélete „számos olyan, eredeti gondolatot és felismerést tartalmaz, ami korábban rejtve volt az emberek előtt". A német költőóriás azt vallotta, hogy az ember és a természet szerves egységet képez, és ezt az emberi elme meg tudja ismerni. Több évtizeden keresztül kutatta a színek világát, és ennek a hosszú folyamatnak a végeredménye az öt kötetre rúgó Színtan című könyv, amelynek az első kötete a közelmúltban magyarul is megjelent. Hegedűs Miklós előadásából kiderült: az ókortól Goethéig a tudósok úgy gondolták, hogy a színeket a két nagy erő, vagyis a világosság és a sötétség közösen hozza létre. Goethe nemcsak hogy szakított ezzel a nézettel, de a kutatásaival meg is cáfolta mindezt. Bebizonyította, hogy a színek „benne vannak a fényben". Mindezt így írta le: „a színek a fény tettei és szenvedései." Hegedűs Miklós szerint Goethe szemléletére a polaritások jellemzők, lévén hogy úgy vélte, a színtan szabályait a poláris ősjelenségek alapozzák meg. Szemadám György mindehhez hozzátette: Hegedűs Miklós művészetére is a goethei elvek a jellemzők. Festményei ugyanis olyan poláris műalkotások, amelyek akkor élvezhetők igazán, ha a néző nem a felszínre, hanem a mögöttes létre fókuszál. Mint fogalmazott: „Hegedűs Miklós képei mögé kell nézni. Az egységben látások mestere, hiszen a részt is, és az egészt is egységben érzékelteti."

A Goethe-féle színtan a rosszul felfogott fizikai elméletnek és az igen éles észlelésnek a sajátságos vegyüléke. Goethe a színeket a fénynek gyengén homályos (getrübt) közegeken történő áthatásából magyarázza. Minden átlátszó test többé-kevésbé homályos közeget alkot. Így a prizma is a keresztülmenő fénynek kölcsönöz valamit a saját homályos voltából. A három alapszín a sárga, vörös és kék. A narancsszín, viola és zöld csak átmeneti szín. A fehér és fekete, azaz világos és sötét, nem számítható a színek közé. Goethe a Newton-féle fényszóródási elméletet haláláig perhorreszkálta, noha szaktudósok iparkodtak őt tévedéseiről meggyőzni. Az optikára vonatkozó dolgozatai a következők: Beiträge zur Optik (Weimar 1791–92); Zur Farbenlehre (Tübinga 1810); Nachträge zur Farbenlehre; Művei LV. köt. (1833), Sinnlichsittliche Wirkung der Farbe (uo.).
Forrás: Pallas Nagylexikon
2013. június 12.  |  szemadám györgy goethe